Melyikük szívügye volt Anna Politkovszkaja története?
Pelsőczy Réka: Egy évvel ezelőtt karácsony után játszottunk Andival, és mesélte, hogy karácsonyra három embertől is megkapta Anna Politkovszkaja Orosz napló című könyvét. Fogalmam sem volt, ki Anna Politkovszkaja, de az kiderült, hogy Andinak fontos. Amikor év végén kikerültek a szereposztások, és megtudtuk, hogy lesz szabad időnk, kérdeztem, miért nem áll neki, hogy az Orosz naplóból csináljon egy előadást. Azt kérdezte: Veled? Amin nagyon meglepődtem. Nemcsak nem tudtam róla eleget, de nem is voltam ennyire politikus alkat. Török Tamarában állapodtunk meg dramaturgként, aki mondta, hogy van egy darab a tarsolyában, Stefano Massini Az átnevelhetetlen című műve, ami Anna Politkovszkajáról szól, és amit úgyis szeretne lefordítani. Az előadás ennek alapján készül.
Kényes témát feszeget a darab. Simán el lehetett fogadtatni a Katona vezetésével?
Fullajtár Andrea: Amikor szerződni voltam márciusban Máté Gábornál, ő maga mondta, hogy csináljuk meg. Van a Katonában néhány olyan előadás, ami a totalitárius rendszerek megálmodóiról szól, ezekkel a problémákkal fogalakozik, a gondolkodásba abszolút bele is fér egy ilyen típusú anyag.
Stefano Massini monodrámája is az Orosz naplóból indult ki. Hogyan lehet színházasítani a tényirodalmat?
F.A.: Réka soha nem úgy gondol a szövegre, hogy az maga a színház, hanem úgy, mint az előadás egyik elemére, és nagyon erős vizuális világot teremt hozzá, aminek én is egy része vagyok. Abban bízunk, hogy amikor a néző föláll az előadás végén, olyan lenyomatot visz magával, ami egyszerre szól ennek a nőnek a munkásságáról és arról, hogy milyen közegben, milyen lehetetlen körülmények között élt, dolgozott és próbált meg embernek maradni egy meglehetősen antihumánus világban.
P.R.: Az Orosz napló valóban a tényekre szorítkozik, nincs benne semmi személyes. Anna 2003-tól 2005-ig kérlelhetetlenül mondja, mondja és írja az összes történetet, amelynek tanúja volt, de egy mondatot sem ír arról, hogy ő hogy érzi magát. Érződik, hogy nem Oroszország számára, hanem külföldi megrendelésre készült a könyv, nagyon fontosnak tartotta, hogy az egész rendszerre rávilágítson. Nekem is fejtörést okozott, hogy ebből hogyan tudunk színházat csinálni, hogyan tudjuk megragadni ezt a nagyon-nagyon különleges személyiséget. A könyvet olvasva azt hittem, iszonyú kemény, agresszív, harcos, férfias nő volt, de nem, nagyon finom, nőies, csinos, elképesztően kulturált, több nyelven beszélő, jó humorú valaki volt. Vannak róla videók a YouTube-on, Andi átküldött egy csomót, azokon is látszik, hogy olyan volt mint egy madár, akit megölelgetne az ember. Boldog lennék, ha ismertem volna.
Nagyon örültem, amikor elkészült a Massini-darab fordítása, mert expresszív, zsigerre ható anyag. Abból dolgozunk. Húsz képből áll, és mindig máshol van a fókusz. Mintha reflektorral rávilágítanánk egy konkrét eseményre, amit Anna lát: milyen egy nap a csecsen fővárosban egy újságíró számára; milyen a csecsen és az orosz helyzet; mi történik, amikor Putyint újraválasztják; ki az a Ramzan? Anna Jeanne d’Arc-i alak volt, nagyon erős belső elhivatottsággal, ami nem kompenzációból jött. Újságíró volt, aki mindig az elesettekkel, a szociálisan rossz helyzetben lévőkkel foglalkozott, és egyszer csak a csecsen történet közelébe került. Ráállt erre az útra, és onnan már nem volt visszaút.
F.A.: Amikor Putyint megválasztják, újraindítja a csecsen–orosz konfliktust, 2001 környékén háborús helyzetet teremt. Nem sokkal utána elsőként Annát küldik ki, hogy írjon róla, és onnantól kezdve egyre inkább a csecsen konfliktus szakértőjévé válik, annyira, hogy amikor 2002-ben zajlik a túszdráma a Dubrovka Színházban, a csecsenek őt kérik fel túsztárgyalónak, mással nem is hajlandók leülni tárgyalni. Minden csecsen konfliktushelyzetben őt kérik a terroristák közvetítőnek. Folyamatosan mediátorként, békenagykövetként próbál fellépni, sajnos nagyon kevés sikerrel. Az utolsó öt évét arra teszi fel, hogy minél árnyaltabban bemutassa az orosz–csecsen helyzetet, megmutassa, hol vannak benne a taposóaknák. Miért háborúzik ott Oroszország, mi a valódi oka, illetve a csecseneknél ki az, aki tényleg a szabadság és az emberiesség nevében küzd, és ki az, akinek érdeke a háború? Sem a Putyin által pénzelt csecsen vezetés, sem az orosz vezetés nem nézi jó szemmel, hogy megírja az igazságot, állandóan el akarják hallgattatni. Az utolsó csepp a pohárban, amikor összegyűjti a legnagyobb terhelő bizonyítékú anyagot a csecsen vezetésről. Éppen készen van az anyag, filmfelvételekkel együtt, amikor Annát megölik. A dokumentumok a mai napig dobozban vannak, közölhetetlenek.
A naplójában van annak nyoma, hogy félt-e?
F.A.: A naplóban összesen másfél oldal szól arról, hogy „akárhányszor megkérdezik, félek-e, azt mondom, nem. Mert nem az a fontos, hogy én félek-e, hanem az, hogy ezekről a helyzetekről készüljenek hiteles anyagok”. Oknyomozó újságírásba akkor kezd valaki, amikor valamit el akarnak hallgatni, el akarnak tussolni. Mondhatunk nagy multinacionális vállalatot is, amely több kontinensen működik, annak éppúgy nem érdeke, hogy egy oknyomozó újságíró feltárjon tényeket a működéséről, mint ahogy a Szingapúrban gyerekmunkásokkal dolgoztató divatmárkáknak sem és az olyan hatalmas elnyomó birodalmaknak sem, mint amilyen az orosz.
P.R.: A naplóban az volt nekem a legdöbbenetesebb, hogy létezhet olyan középkori állapot, amiben nem számít az emberélet. Épp mostanában olvastam a magyar sajtóban, hogy egy Putyin rendszerét bíráló blogger után mentek egészen Franciaországig, és megölték. Ott ezt így oldják meg.
Egy hálózattal szembeszállni járhat más eredménnyel, mint hogy belepusztul az ember?
F.A.: Politkovszkaja halálával elindult egy ilyen gyakorlat a Putyin-rendszerben, azóta már rengeteg újságíró, illetve kritikusa végezte így. Putyin, azt hiszem, négy éve volt hatalmon, amikor rájött, hogy nem feltétlenül kell alkotmányos módon elintézni az ellenfeleket, el lehet őket intézni robbantással, mérgezéssel, KGB-s módszerekkel. Egyszer Erdélyben voltam egy vulkáni lápban, ahol különleges mérgező növények teremnek. Egyetlen szirmuk elég ahhoz, hogy azonnal megöljön valakit, és kimutathatatlan a méreg. Az ottani idegenvezető mesélte nekünk, hogy a KGB küldött oda embereket növényeket gyűjteni. A KGB, ami egy régi, Szovjetunió-beli szervezet volt, de a hagyományait viszi tovább a mostani orosz vezetés.
Putyin maga is a KGB embere volt.
F.A.: Nálunk is előfordulnak a hatalomban olyan emberek, akiknek van III./III.-as múltjuk…
Jól gondolom, hogy Anna Politkovszkaja személyisége nagyon közel áll önhöz?
F.A.: Ez magamtól így sosem jutott eszembe, de amikor három családtagomtól is a naplóját kaptam karácsonyra, elgondolkodtam, hogy lehet benne valami. A Nordost előadásunkban szó volt arról, hogy amikor a csecsenek fogva tartották a színházban a túszokat, ő ment tárgyalni velük. Akkor megtanultam az újságírónő nevét, és rengeteg videót megnéztem róla. Az átnevelhetetlenben szeretném átalakítani azt, amit általában a nézőnek jelentek a színpadon. A Katonában többnyire a keménységet, a nagyon erős hangot képviselem, és tök jó lenne, ha ez háttérbe szorulna: az a lény lenne a színpadon, aki Anna volt. Ez nyilván nem lehetséges egy az egyben, de szuper lenne, ha nem azon gondolkodnának, hogy a Fullajtár hogyan játssza ezt a szerepet, hanem azon, amiről az előadás szól.
P.R.: Nekem nagyon fontos, hogy a nézőket megérintse: vannak olyan emberek, mint Anna. Én nem vagyok ilyen, a többségünk nem ilyen, nem vagyunk szentek, hősök, de azt gondolom, hogy a demokráciában elvileg vannak lehetőségeink arra, hogy kifejezzük a véleményünket, hogy ne féljünk, merjünk beszélni, hogy kiálljunk magunkért, a közösségünkért, ne törődjünk bele mindenbe azért mert erőt fitogtatnak velünk szemben. Ennek a történetnek nagyon szomorú a vége, de reményeink szerint az előadás nem azt fogja erősíteni, hogy aki megszólal, azt megölik, hanem az ilyen emberek nagyságát.
Volt nekünk egy Jeanne d’Arcunk, Sándor Mária, a fekete ruhás nővér. Öt nem ölték meg, de ellehetetlenítették, és végül öngyilkosságba menekült – szerencsére életben maradt. A Jeanne d’Arcok elbuknak. Minden jel arra mutat, hogy nem előre, hanem visszafelé haladunk. Látnak arra esélyt, hogy ne gáncsolják el, ne tegyék tönkre azt, aki ki mer állni a maga és a közösség igazáért?
P.R.: A közösség erejében bízom. A saját bőrömön is érzem, hogy ez nagyon nagy meló. Én például egyáltalán nem szeretek tüntetni, de vannak vezető típusú emberek, akik aktívak, elől mennek, és nekünk, többieknek, a színészeknek is az a dolgunk, hogy mögéjük álljunk. Az önkormányzati választások eredményéhez például nagyon sok ember háttérmunkája, összefogása kellett. A hiúság, az ego háttérbe szorítása árán jöhetett létre. Muszáj lenne szakmailag is összefogni és társadalmilag is kiállni az ügyek mellett, tehát ha van még egy Sándor Mária, még egy pedagógustüntetés vagy demonstráció a kórházi állapotok miatt, akkor igenis menjen ki az értelmiség. Amikor „A kultúra nemzeti alap” szlogennel a színházak megmaradásáért tüntettünk, megéreztem az erőt, és nagyon felértékelődött a felelősségünk. Az ember utólag szégyelli magát, hogy ezt nem tudta, és nem állt ki több ügy mellett. Magunkért kiálltunk, és értünk nagyon sokan kiálltak, de mi nem voltunk ott, amikor mások mellett kellett volna kiállni. Ébredő állapotban vagyok, már tudom, hogy mint egy demokratikus országban élő állampolgárnak felelősségem van abban hogy mi történik vagy történhet velem, a munkahelyemmel, a családommal, az iskoláimmal, a kórházammal.
F.A.: Régóta foglalkoztat, hogy a XXI. században mi az értelmiség felelőssége. Átalakulóban van. Nem írástudókra van szükség, hanem írásértőkre. Mindenki tud kommunikálni a lájkok, szmájlik világában, de mit értesz meg abból a rengeteg információból, ami ömlik rád a világból? Érted-e, hogy manipulálnak, észreveszed-e, amikor egy fake news-zal félre akarnak vezetni, hogy a szavazatodat elnyerjék? Ebbe az irányba kellene magamat is átiskoláznom, átképeznem a megnyilvánulásaimban is. Felismerni, hogy mi a dolgunk nekünk, akik elvileg egy picivel képzettebbek vagyunk az átlagnál, egy picit jobb csápjaink vannak. Segíteni azoknak, akiket tíz-húsz oldalról megvezetnek, és észre sem veszik, mibe keverednek bele.
P.R.: Nézem a Babilon Berlin című sorozatot, a nácizmus térhódítása is erősen ott van a történetben. Azon gondolkodtam: lehet, hogy vannak emberek, akik velük szimpatizálnak? A filmben érzed, hogy ők hozzák a bajt, mégis lehetnek drukkereik.
F.A.: A fikciós irodalmat is foglalkoztatja a terrorizmus. Szeretnek sok pénzből olyan filmeket forgatni, amikben sállal bekötött fejű emberek robbanóövvel hirtelen ott teremnek egy helyen. Az átnevelhetetlen arról szól, hogy ez konkrétan hogy néz ki a valóságban. Amikor nem egy író írja meg otthon a számítógépén, hanem zajlik. Nem egyszer, nem kétszer, hanem rendszeresen. Azt is megtudjuk, mi van mögötte, mik az indítékok, milyen helyzetben vannak azok az emberek, akik arra kényszerülnek, hogy ilyen támadásokat vigyenek véghez. Kifejezetten az a cél, hogy komplex színházi élménye legyen a nézőnek, de közben picit szakértőjévé váljon annak, hogy mi történik tőlünk ezerötszáz kilométerre.
P.R.: A március 1-jei előadás után beszélgetés is lesz hazai oknyomozó újságírókkal. Szeretnék beszélgetést kifejezetten Annáról is, nagyon örülnék, ha jönne egy szakértő, akivel együtt néznénk videórészleteket. És beszélgetnénk az állampolgári felelősségről is. Muszáj lenne kinőni a gyereksorból, abból, hogy nekünk mindent megmondanak, mi pedig csak csináljuk a kis dolgainkat. Ráadásul most már nem tudjuk csinálni a kis dolgainkat sem.
Kiemelt kép: Horváth Judit
