Demeter Szilárd, a PIM igazgatója és könyvszakmai miniszteri biztos nagyot megy a sajtóban a napokban.Tegnap a Pesti Hírlapnak beszélt többek között arról, hogy kit tekint magyar írónak: azt,
aki magyar olvasónak, magyarul ír művet és azt szeretné, hogy száz év múlva magyarul olvassák ugyanazt a művet, az az én számomra nemzeti kultúrában gondolkodik. Tehát nem exportban. (…) Vannak olyan íróink, akik rájöttek, hogy vannak olyan témák, amiket ha megírnak magyarul innen Közép-Európából, és lefordítják bizonyos nyelvterületekre, akkor azok már eladható termékek. (…) Ezzel nekem nincs bajom, de úgy gondolom, hogy ezekre az írókra közpénzt nem érdemes szánni.
Ma pedig a friss Demokratában jelent meg egy beszélgetés vele, ami hasonló gondolatok mentén szerveződött, így itt is szó esett a magyar író definíciójáról, ami egyébként gyakorlatilag ugyanaz, mint a Pesti Hírlapban elhangzottak, ám itt a gondolatmenetbe valahogy George Orwell 1984-e is belekeveredett.
Mindazt a magyar írót, aki magyar olvasónak magyar nyelven ír, és az a szándéka, hogy az ő művét száz év múlva is magyarul olvassák, azt nemzeti írónak kell ilyen értelemben tekinteni. Azt az írót viszont, aki LMBTQ-ideológiát hirdet, és látszik, hogy az „újbeszél” komisszárjaként próbál a nemzeti kultúra létére törni, én is joggal tolom ki mindenféle párbeszédből.
– hangzott el a beszélgetésben, melyben szó esett a szintén Demeter személyéhez köthető kulturális gigabirodalommal kapcsolatos hírekről is. A miniszteri biztos nem tagadta a tervek létét, hisz, mint mondta, azt a megbízást kapta, hogy a szétesett kulturális infrastruktúrát rakja össze újra. A tervek szerint az így létrejött intézményrendszer leginkább az üzleti világban már bevált konszern formátumát követné, melyben, mint hangsúlyozta, a saját vezetői szerepe az operatív feladatokra korlátozódna, szakmai ügyekre nem, még az irodalom ügyében sem, amihez pedig, mint mondta, van némi köze. Ennek kapcsán szóba került a kortárs irodalom és a NAT ügye is, melyről elmondta, hogy szerinte a viták valójában két külön dologról szólnak: egyrészt adott a Nemzeti Alaptanterv, mely, Demeter szerint „nagyon helyesen, már az egész Kárpát-medencére kitekintve” határozza meg, hogy mit kell átadni a következő generációnak, míg az ellenzők inkább egy olvasáskultúrával kapcsolatos érvelést folytatnak, amivel kapcsolatban Demeter úgy látja, hogy a fiatalok nem olvasnának többet attól sem, hogyha kortárs írókkal lenne tele a NAT. Természetesen a sok vitát kiváltott Térey-ösztöndíj is szóba került, mely szerinte épp azért ütközött ellenállásba, mert nem mindenki akarja azt a konszenzust, amiről az ösztöndíj szól.
Most először valami olyan történt, amit nagyon nem szeretnek a futóbolondok, és most a scrutoni értelemben vett futóbolondokra, a szélsőliberálisokra gondolok. Azért ugatnak ennyire, mert nekem sikerült elérnem, amit ők harminc éve igyekeznek megakadályozni: széles szakmai konszenzus, demokratikus folyamat alapján kijelölődött negyvenöt olyan középgenerációs szerző, akiket nem lehet kisajátítani sem egyik, sem másik oldalról. Ezzel egy hatalmi monopóliumot törtünk meg. Azt, hogy a liberálisok, kvázi elkésett hatvannyolcasokként, régóta kizárólag magukénak érezték a jogot, hogy megmondják, mi a teljesítmény, mi a jó és mi a rossz irodalom. Én meg azt válaszoltam erre, nem vitatom el, hogy a saját szempontjaitok alapján ítéljétek meg mindezt, de a kizárólagosságot felejtsük el végre.
Elmondása szerint ezért fértek fel az ösztöndíjasok közé nem konzervatív szerzők is: ha ugyanis nem kerülnek, azzal ők sem lettek volna jobbak, mint a liberálisok, akik, mint mondja, évtizedeken át elnyomták és stigmatizálták a konzervatív szerzőket.
Kiemelt kép: MTI / Mónus Márton
