A tél már októberben megérkezett.
Időjárási szempontból furcsa év volt ez.
A tavasz csak május végén köszöntött be. Hó hullt a fehér diáksapkákra mind a hagyományos és népszerű tavaszünnepen, mind a másnapi, lényegesen gyérebben látogatott május elsejei felvonuláson. A nyár június végéig váratott magára: a hőmérséklet csak Szent Iván éje után egy héttel emelkedett húsz fok fölé. Cserébe viszont a meleg egészen szeptember közepéig kitartott.
Október nyolcadikán pedig megint itt volt a tél. Vékony, fehér púderréteg fogadta az uppsalaiakat, amikor reggel felhúzták a redőnyeiket. A bő négy hónap hó nélkül természetesen a klímaváltozás tagadóinak malmára hajtotta a vizet.
– Nem úgy tűnik, mintha globális felmelegedés lenne, ha engem kérdezel.
– Senki sem kérdez téged – szerette volna mondani Klara, amikor meghallotta ezt az elcsépelt közhelyet, és látta azt az önelégült vigyort.
A hároméves környezettudományi tanulmányok Lundban és a fenntartható fejlődés témájában tett mestervizsga idehaza, Uppsalában meggyőzte Klarát. A világ különböző részein folytatott egyéves kutatás pedig magáért beszélt, függetlenül attól, mit látott az ember a konyhaablakból októberben.
Rettenetesen hideg van, gondolta, amikor kilépett a tanteremből pár perccel este kilenc előtt, és begombolta túl vékony kabátját. Szokás szerint tovább maradt, összepakolt, és rendet rakott, miután a tanfolyam utolsó résztvevői is távoztak.
Bútorkárpitozás.
Este fél héttől fél kilencig, szeptember tizenötödikei kezdéssel.
Kilenc alkalom.
Ma volt az ötödik. Klara örömmel látta, mennyit fejlődtek a diákjai.
Szerette ezt a tanfolyamot.
Már negyedik éve tartotta.
Csörgött a telefonja, elővette, és halvány, meglepett mosollyal beleszólt.
– Mi van, öcsi, te még nem alszol?
– Mikor jössz haza? – kérdezte Victor álmos hangon.
Klara látta maga előtt, ahogy a kanapén ül a pókemberes pizsamájában, már fogat mosott, a haja kócos, és alig bírja nyitva tartani a szemét.
– Most megyek a kocsihoz, úgyhogy körülbelül tizenöt-húsz perc múlva. Van valami?
– A sebem.
A fia a múlt héten, még a havazás előtt részt vett az iskolai tájfutóversenyen, az erdőben belefutott valami kihajított ócskavasba, és felszakadt a vádlija. Öt öltéssel varrták össze. Minden este át kellett kötözni.
– Apa nem tudja megcsinálni?
– Te jobban tudod.
Klara némán sóhajtott egyet. Jó dolog, ha szeretik és hazavárják az embert, ugyanakkor Zachkal mindketten igénybe vették a gyest, és a fiuk neveléséből a férfi ugyanannyira kivette a részét, néha kicsit még jobban is, de amikor arról volt szó… tulajdonképpen bármiről, Victor az anyját akarta.
– De én most nem vagyok otthon, neked meg le kell feküdnöd – próbálkozott, miközben bekanyarodott az Ångkvarnsgatanra.
– De mi lesz a sebemmel?
– Majd apa átköti, aztán szépen lefekszel. Ha még fent leszel, amikor hazaérek, és a kötés nem lesz jó, megcsinálom.
A javaslatra hallgatás volt a válasz, mintha a nyolcéves kisfiú azon morfondírozna, nem akarják-e rászedni.
– Jó lesz így? – kérdezte Klara.
– Jó…
– Oké. Puszi! Holnap találkozunk!
Bontotta a vonalat, és zsebre vágta a telefont. Ott is hagyta a kezét. Tényleg hideg volt.
Vajon helyesen járt el?
Ha Victor még fenn lesz, amikor hazaér, és átköti a sebet, az nem olyan, mintha azt mondaná, hogy Zach nem tudja rendesen megcsinálni? Szigorúbbnak kellett volna lennie? Azt kellett volna mondania, hogy apa majd átkötözi Victor lábát, aztán irány az ágy, és punktum?
Határozottan nemet kellett volna mondania.
Valószínűleg.
Miközben befordult a parkolóba, arra gondolt, hogy legjobb esetben Victor már aludni fog, mire hazaér, és megússza ezt az egészet.
A négyzet alakú hátsó udvaron hat parkolóhely volt. Kettő a Tanulmányi Szövetségé.
Klara kék Volkswagen Polója, az egyetlen kocsi a parkolóban, a legtávolabbi sarokban állt. Klara megtorpant.
Sötét volt.
Sötétebb, mint máskor.
A környező házak irodáknak meg egyesületi székhelyeknek adtak otthont, és ilyenkor már mindegyikben sötétség honolt. Mindig így volt, de ma a homlokzatra erősített két lámpa sem égett.
De nem ez volt a helyzet. Ahogy a kocsija felé tartott, és a szeme lassan hozzászokott a sötéthez, látta, hogy az autójához közelebb eső lámpa alatt üvegcserepek hevernek a földön.
Összetörték.
Vagy kilazulhatott, és leesett? Mivel mind a két lámpa össze volt törve, valószínűbbnek tűnt, hogy valaki szórakozásból szétverte őket. Noha Klara még fiatalnak tartotta magát, akaratlanul is ez a gondolat futott át a fején: biztosan fiatalok voltak. De ez talán csak vágyálom volt. Hogy a vandalizmus és a rendbontás éretlenségre vall. A társadalmi jelenségek ugyanis mindinkább más irányba mutattak.
Elővette a zsebéből a slusszkulcsot. A Volkswagen irányjelzője kétszer felvillant, és a visszapillantó tükrök halk surrogással kinyíltak.
Éppen meg akarta fogni a nyilvánvalóan jéghideg kilincset, amikor felfigyelt valamire, és kellemetlen borzongás futott végig rajta.
Halk lépteket hallott a háta mögül.
Futólag megpillantott egy sötét árnyat az autó ablaküvegében.
Torz. Nagy. Közeli.
Gondolkodás nélkül oldalra lépett, és megpördült. A sötét alak, ahelyett hogy felé indult volna, elhaladt mellette. Klara csak egy fekete kapucnit látott – az arca el volt takarva –, azután egy iszonyúan fülsértő hangtól valósággal megfagyott ereiben a vér.
Mint egy riasztó.
Eltartott pár másodpercig, mire rájött, hogy a saját hangját hallja.
Az előtte álló alak mintha meghátrált volna a sikoltástól. Ez erőt adott Klarának.
Meg fogja védeni magát.
Bármi áron.
Az agya leghátsó zugában az a gondolat zakatolt, amit hallott valahol: ha megtámadnak, tanúsíts olyan kemény ellenállást, amilyet csak tudsz. Így is tett. Ütött-rúgott. Kézzel-lábbal kalimpált. El is találta a támadóját. Erősen. Többször. Vakon és eszelősen csapkodott. Közben egyre sikított.
Nem tudta, meddig tartott – talán csak néhány másodpercig, bár sokkal többnek érezte. Aztán látta, hogy a támadója hátrál pár lépést, majd a kijárat irányába rohan, és balra fordul az Ångkvarnsgatanon.
Klara csak állt ott. Lihegett. Arra gondolt, hogy rekedtre üvöltözte magát. Majd hirtelen minden ereje elhagyta, és a földre rogyott. Nem is érezte a hideget és a nedvességet, amely átszivárgott a nadrágján. Halkan nyöszörgött, és üres tekintettel meredt maga elé. Végül pillantása egy apró tárgyra tévedt, amely a kocsi mellett hevert az aszfalton.
Egy fecskendő, tele valamiféle folyadékkal.
El akarták altatni.
Épp, mint Idát.
***
Hiányzik neki a királyi gyilkossági nyomozóhatóság?
Vanja gyakran kapta magát azon, hogy ezen a kérdésen mereng. Mint például most is, miközben teát főzött a konyhában a norbyvägeni kis kétszobás lakásban, amelyet az egyik uppsalai kollégájától bérelt. Kezdetben egy évre, addig, amíg a kolléga az emberkereskedelem elleni EU-s együttműködés keretében Hágában dolgozik. Ötvenkét négyzetméter, ahol keresve sem talál olyan bútort vagy tárgyat, amellyel szívesen berendezné vagy dekorálná a saját otthonát, kivéve talán a hetvenöt hüvelykes tévét, amely a viharvert fekete bőrkanapéval szembeni falat uralta. De ha bútorozott lakást bérel az ember, akkor számolnia kell ezzel. Egy évig kibírja. Ha tovább marad, majd vesz valamit. Valami sajátot.
Nem maga az osztály, és nem is a munka. Az uppsalai munkája ugyanolyan érdekes volt, de a kollégák hiányoztak. Most, hogy pár hónapot távol töltött tőlük, rájött, hogy sokkal inkább a barátai, mint a munkatársai. Talán az egyedüli barátai.
Kivéve persze Sebastiant.
Ő nem barát.
Vanja kinyitotta a hűtőt, tejet öntött a bögrébe, és bevitte a kis nappaliba, ahol a számítógépe bekapcsolva állt a füstszínű IKEA-s üvegasztalon.
Megígérte Torkelnek, hogy visszatér.
Ha sikerül rendeznie a sorait.
Akármit jelentsen is ez.
Annával továbbra sem tartotta a kapcsolatot, ezen a téren semmi sem változott. Az anyja egész életében hazudott neki, és amikor végül kiderült az igazság, újra becsapta: a háta mögött felvette a kapcsolatot Sebastiannal. És ami még ennél is rosszabb: lefeküdt vele.
Valdemar jelentkezett néhanapján. Rövid, személytelen beszélgetéseket folytattak a költözésről, az új városról, az új kollégákról. Valdemar nem látogatta meg. Bár elhagyta Annát, hogy helyrehozza kettejük kapcsolatát, és bár Vanja apja volt egész gyerekkorában, akinél senkit sem szeretett jobban, akinél senki sem állt közelebb hozzá, nem sikerült újra egymásra találniuk.
Ez elkeserítette Vanját.
Dühítette.
Dühítette az, hogy Sebastiannak sikerült tönkretennie az egyetlen olyan dolgot az életében, ami jelentett számára valamit. Talán az új szerepkörükben egymásra találhattak volna, de Vanja rájött, hogy a gazdasági bűncselekmény ügyében Valdemar ellen folyó nyomozás, majd a férfi öngyilkossági kísérlete még mindig közöttük áll.
Egy nagy katyvasz volt az egész.
Távolról sem volt rendben.
Az egyetlen jó dolog a Jonathanhoz fűződő kapcsolata volt. De az aztán nagyon jó! A Koppenhágában megkezdett nyaralás, amelynek során öt európai országot kerestek fel, pont olyan volt, mint Vanja remélte. Jonathan attól tartott, hogy Vanjának nem kifejezetten rá van szüksége, hanem csak úgy valakire, de az utazáson egykettőre bebizonyosodott, hogy a félelme alaptalan. A nyaralás után már úgy beszélt a közös jövőjükről, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem örült, hogy Vanja Uppsalába költözik, de csak negyven perc volt az út, és Vanja, amikor csak tudott, hazament Stockholmba. Jonathannál lakott, a sandhamnsgatani lakását pedig kiadta.
Szóval Jonathannal minden rendben volt, Sebastiannal pedig nem találkozott, amióta otthagyta a Waterfront mélygarázsában három hónappal ezelőtt. Tudta, hogy megsérült az ámokfutása során, amikor elhajtott a bombával: néhány bordája és a karja eltörött. Ezt Ursula mondta, és Vanja nem tudott ennél többet.
És nem is akart tudni.
Minél kisebb helyet foglal el Sebastian Bergman az életében, annál jobb. És biztosra vette, hogy ezzel mindenki más is így van. Ezért nem is töprengett rajta tovább, inkább átnézte Therese Andersson ügyét, miközben a forró teát kortyolgatta.
Panaszos szeptember 23-a éjjel fél 2 előtt el hagyja a Molngatan 23. szám alatti rendezvényt, és el határozza, hogy haza megy az Almqvistgatanon található lakásába, ami csak néhány kilométer. Át vág a Liljefors torgon, és amikor el halad a Liljefors Iskolánál, közeledő lépteket hall, majd meg ragadják hátulról, és szúrást érez a nyakán.
Vanja tisztában volt azzal, hogy nem várhatja el, hogy minden rendőrségi jelentést tökéletes nyelvhelyességgel írjanak meg. Sőt, egészen biztosra vette, hogy a helyesen megírtak száma elenyésző. Megnézte, ki vette fel. Oscar Appelgren. Aki még tanult. De akkor is, az anyanyelvét nem a rendőrtiszti főiskolán sajátítja el az ember, vagyis már kicsi az esély a javulásra. Vanja nagy levegőt vett, és folytatta.
Aztán semmire se emlékszik, aztán a földön ébred a járda mellett a bokrok között. A szoknyáját fel húzták, a harisnyáját le tépték, és panaszosnak valami zsák szerű van a fején. Panaszos fel áll, és el megy a Vaksalagatanig, és segítségért kiabál. Körülbelül fél 3 van. A rendőrséget a kórházból hívják, és az orvosi vizsgálat vérzést mutat ki a nemi szervében a behatolás miatt, és sperma nyomait. A vér vizsgálat Rohypnol nyomait mutatja ki a vérben.?
Vanja befejezte a különírásokban és fogalmazási hibákban tobzódó szöveg olvasását, fogta a teát, és hátradőlt.
Ezek csak töredékét tették ki az évente bejelentett eseteknek. A tettes és az áldozat többnyire ismerte egymást, és a bűncselekményre valamelyikük lakásán került sor. Mivel azonban a sajtó mindig nagy hírverést csapott az ilyen esetek körül, azt lehetett gondolni, hogy gyakoribbak, mint amilyenek valójában. Therese ügyéről eddig elég keveset írtak. De majd fognak, ha valakinek felkelti az érdeklődését.
Ugyanis nem Therese volt az első.
Vanja megint előrehajolt, letette a bögrét, és felvette a bűnügyi labor jelentését.
Meglehetősen szűkszavú volt.
Megtalálták egy Vans UA-SK8-Hi MTE márkájú sportcipő talplenyomatát a bokrok között, és DNS-mintát vettek a spermából, de az elkövető egyik nyilvántartásban sem szerepelt. Viszont egyezést találtak egy másik ügyből származó DNS-mintával. Azt a nemi erőszakot alig egy hónappal ezelőtt követték el.
Ida Riitala, 34 éves.
A Régi temetőben támadták meg szeptember 18-án.
Ugyanaz a város, ugyanaz az eljárásmód.
Vanja telefonja megcsörrent. Vetett egy pillantást a kijelzőre.
Az új főnöke, Anne-Lie Ulander hívta.
Mindjárt fél tíz. Vagyis újabb munka.
Vanja fogadta a hívást.
– Szia! Mi történt?
A beszélgetés mindössze fél percig tartott, majd Vanja lecsukta a laptopot, és elhagyta a lakást. Ha eddig volt is kétsége afelől, hogy valaki sorozatban erőszakol meg nőket, hát most eloszlott.
Volt egy harmadik áldozat.
Michael Hjorth – Hans Rosenfeldt: Egyetlen igazság
Animus, 2019
