Kultúra filmkritika

Egy magányos, fegyverbolond, republikánus fehér férfi is lehet ártatlan

Attól, hogy valaki úgy néz ki, mint egy magányos terrorista, még nem biztos, hogy az. Erre figyelmeztet izgalmas filmjében a kilencvenhez közelítő Clint Eastwood, de a Richard Jewell balladájával van egy komoly probléma.

Minden egyes, Clint Eastwood filmjeiről szóló kritikának azzal kellene kezdődnie, hogy leborulunk Clint Eastwood nagysága előtt. Eastwood, ez a csodálatos ember idén lesz 90 éves. Az elmúlt 10 évben 8 filmet rendezett. És nem is az unokái szülinapi zsúrjáról forgatott, pedig, őszintén szólva, ebben a korban az is megsüvegelendő lenne, hanem felváltva készített a legnagyobb sztárokkal telezsúfolt, rendre Oscar-közelbe kerülő presztízsfilmeket (J. Edgar – Az FBI embere, Amerikai mesterlövész, Sully – Csoda a Hudson folyón) és ismeretlen színészeket felvonultató, kísérletező mozikat. Olyanokat, mint a zenés Fiúk Jerseyből, vagy A párizsi vonat, amelyben egészen bizarr módon azok a férfiak játszották a főszerepet, akik a valóságban is ártalmatlanították a címbeli vonaton merényletre készülő terroristát.

E filmek közül a Sullyra hasonlít a legjobban a Richard Jewell balladája, mert ezúttal is egy hirtelen hőssé vált átlagemberről szól a történet, akit előbb piedesztálra emelnek, majd meghurcolnak. A címszereplő biztonsági őrként dolgozott 1996-ban Atlantában, amikor az éppen akkor és ott zajló olimpiai játékok egyik kísérőrendezvényén pad alá rejtett, gyanús csomagra lett figyelmes. Rendőrt hívott, és kiderült, hogy csőbomba van a hátizsákban. Közben az ismeretlen elkövető betelefonált a rendőrségre, hogy mindjárt robbant, és robbantott is. Jewell gyorsaságának és az időben megkezdett mentési munkálatoknak köszönhetően két ember halt meg, nem pedig száz.

Fotó: InterCom

Jewellt eleinte hősként ünnepelték, és rögtön szerződést is ajánlottak neki az életrajzi regényéhez. Az FBI viszont őt is a terrorcselekmény lehetséges elkövetőinek egyikeként kezelte, a gyanú híre pedig az Atlanta Journal-Constitution napilag riporterének fülébe jutott. Megszellőztették, hogy Jewell bűnös, az addig körberajongott férfi pedig egy csapásra közellenségé változott.

Eastwood rámutat, hogy a hisztérikus ováció és az ugyancsak hisztérikus közutálat is mesterségesen gerjesztett, a valóságtól elszakadó reakció, amelynek kovácsai éppen csak az általuk így-úgy minősített hétköznapi emberre tesznek magasról.

Ahogy az Amerikai mesterlövészben, a Sullyban vagy A párizsi vonatban, a rendezőt ezúttal is az érdekli, hogyan viselkedik az amerikai kisember, ha egy csapásra hősként kezdik ünnepelni. Mekkora súly nehezedik rá, ha ütközik egymással a valóság és a hősszereppel járó, mítosszá nagyított kép, amit alkotnak róla? Ebből a szempontból Eastwood újabb filmjei ugyanazt a módszert követik, amellyel a rendező a westernfilmek amerikai hőseposzait rántotta le a porba A fennsíkok csavargójában vagy a Nincs bocsánatban. Csakhogy ezúttal a modern mítoszokat vizsgálja, amelyeket a média teremt, és Eastwood a médiáról finoman szólva sincs túl jó véleménnyel.

Richard Jewell pont olyan ember, akit a liberális újságírók előszeretettel démonizálnak – állítja Eastwood. Fehér, egyedülálló (az anyjával él), rendpárti, tekintélytisztelő és fegyverbolond. Minden álma, hogy egyszer rendőr legyen, addig is szorgalmasan jár lőni a lőtérre, és van otthon vagy tíz puskája. Ráadásul furcsa, magának való, kövérkés férfi. Kicsit olyan, mint egy burleszkfigura: a komikusként ismert Paul Walter Hauserben van valami a duci némafilmes burleszksztárok, Fatty Arbuckle vagy Oliver Hardy karakteréből. Szuszogva járőrözik a koncert alatt, kedveskedik a rendőrökkel és a terhes nőkkel, rápirít a vedelő fiatalokra. Később idegesen pakolgatja a fegyvereit, szomorkodva hívja az ügyvédjét (Sam Rockwell).

Minden mozdulata egyszerre hordozza a hasra esés és az ideg-összeroppanás, a bohózat és a tragédia lehetőségét.

A film végén fojtott hangon elmond egy nagymonológot arról, hogy legközelebb majd azért nem jelzik a bajt a hozzá hasonló átlagemberek, mert félnek, a hatóságok ugyanúgy meghurcolják őket, mint ahogy vele is tették.

A Richard Jewellben van még néhány, ehhez hasonlóan feszült és hatásos jelenet. A magyar címbe emelt „ballada” már megint arról tanúskodik, hogy a forgalmazó vagy nem látta a filmet, vagy nem érdekli, mi történik benne, mert hogy balladai homályról vagy lírai hangnemről szó sincs: Eastwood aprólékos részletességgel, világosan, egyszerűen mesél. Konzervatív filmnyelvet használ, mindössze egy izgalmasabb montázs akad, amelyben Michael Johnson világcsúcsot jelentő 200 méteres síkfutásának közvetítését vágja össze azzal, ahogy Jewell ügyvédje leméri védence őrhelye és a terrorista által használt nyilvános telefon távolságát, és rájön, hogy Jewell nem lehet bűnös.

Fotó: InterCom

A film igazi bűnösei viszont nem a biztonsági őrt meggyanúsító FBI-ügynökök, hanem az újságírók, akik a szenzáció kedvéért lejáratják Jewellt. Sőt, a gyanú hírét elsőként megíró riporter (Olivia Wilde) szexet ígér az egyik ügynöknek, ha elárulja neki, ki ellen nyomoznak. Nos, ez az a része a filmnek, ami minden jel szerint egyszerűen hazugság. Semmilyen bizonyíték nem mutat arra, hogy Kathy Scruggs valóban így szerezte volna meg az információt, mi több, a Jon Hamm által játszott FBI-ügynök fiktív karakter. A 2001-ben meghalt Scruggs rokonai és az Atlanta Journal-Constitution munkatársai is cáfolták, hogy a filmben látott események megtörténtek volna.

Hogy is van akkor ez a tanulság az írástudók és a filmkészítők felelősségéről? A mindent megmérgező álhírekről?

Clint Eastwood csinált egy didaktikus, de izgalmas és – különösen az amerikai közélet kontextusában – releváns és ritkán látott megközelítést érvényesítő filmet. Csak éppen úgy másította meg közben a valóságot, ahogy a „történet igazsága” szerinte megkövetelte. Egy fiktív esetről szóló hollywoodi film esetében ez teljesen szokványos. A Richard Jewell esetében, ami a média manipulációjáról és a kisemberek besározásáról szól, ez a húzás a film erkölcsi ítéletét hiteltelenítő, alapvető hiba.

Richard Jewell balladája (Richard Jewell), 2019, 131 perc. 24.hu értékelés: 6/10

Kiemelt kép: InterCom

Ajánlott videó mutasd mind

Meghalt Csukás István

Neki köszönhetjük a Süsü, a sárkányt, a Pom Pom meséit vagy a Nagy Ho-ho-ho-horgászt is.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.