Azon a nyáron ismeretlen koldus bukkant fel a kerületben. Senki sem tudta a nevét, és senki sem foglalkozott vele, kivéve talán azt a fiatal párt, akik nap mint nap elsétáltak mellette, és egymás között „a bolond kisembernek” hívták. De tévedtek. Orvosi értelemben ugyanis nem számított alacsony növésűnek: százötvennégy centiméter magas volt, és arányos testalkatú. Ugyanakkor valóban úgy viselkedett, akár egy elmebeteg, fel-felugrált a helyéről, megragadta a járókelőket, és összevissza hadovált nekik.
Máskülönben egy kartondarabon üldögélt a Mariatorgeten, pontosan a szökőkúttal, a Thor-szoborral szemben. Előfordult, hogy tiszteletet ébresztett a járókelőkben, ahogy felszegett fejjel, egyenes háttal ült a földön, akár egy lecsúszott arisztokrata. A tartása volt az utolsó szál, ami ehhez az emberi társadalomhoz kötötte, emiatt dobtak elé az emberek némi aprót vagy papírpénzt. Megérezték benne az egykori nagyságot, azt a letűnt időt, amikor az emberek tiszteletük jeléül fejet hajtottak előtte.
Jó ideje már annak, hogy mindene odaveszett. Az arcán éktelenkedő fekete foltok sem javítottak a helyzetén, mintha csak a halál bélyegét viselné magán. Az egyetlen, ami nem illett bele ebbe a képbe, az a pehelydzsekije volt, egy kék színű, drága Marmot Parka. Persze ettől még nem keltett jobb benyomást az emberekben, már csak azért sem, mert a dzsekin koszfoltok és ételmaradványok éktelenkedtek. A nyomasztó hőség rátelepedett a városra, és amikor az izzadságcseppek végigcsorogtak a férfi arcán, a járókelők aggodalmaskodó tekintetüket a pehelykabátra vetették, mintha már a puszta látványa is elviselhetetlenebbé tette volna számukra a hőséget. A dzsekijét soha nem vetette le.
A férfi elveszett a világ számára, és szinte hihetetlennek tűnt, hogy bárkinek is fenyegetést jelenthetne. Augusztus elején azonban megváltozott a pillantása, céltudatosság csillant fel a tekintetében, és augusztus tizenegyedikén, délután, nyomtatott betűkkel egy bonyolult történetet vetett egy A4-es vonalazott papírlapra, amelyet azután, mint valami plakátot, kiragasztott a Södra station buszmegálló egyik oldalára.
A történet egy rettenetes vihar leírása volt, hallucinációs elemekkel kiegészítve. Egy fiatal rezidens orvosnak, Else Sandbergnek, aki épp a 4-es buszra várakozott, ennek ellenére sikerült a „Bevezetés” bizonyos részeit megfejtenie, és feltűnt neki, hogy a kormány egyik tagja név szerint szerepel a szövegben.
Ám tíz perccel később, amikor a fiatal orvosnő felszállt a buszra, már meg is feledkezett az egészről, csupán némi rossz érzés maradt benne. Akár egy Kasszandra-jóslat, egyetlen szavát sem hitte a férfinak, mert az igazságot őrült mondatokba rejtette el. Valahogy mégis kitudódhatott az üzenet, mert másnap reggel megjelent egy kék Audi, amiből kiszállt egy fehér inges fickó, és letépte a papírlapot.
Augusztus tizenötödikére, szombatra virradó éjjel a koldus elbandukolt a Norra Torgethez, hogy némi csempészett alkoholt szerezzen magának. Ott botlott bele egy másik korhely alakba, az österbotteni finn származású, az egykor ipari munkásként dolgozó Heikki Järvinenbe.
– Üdv, testvér, látom ide hozott a szükség – szólította meg Järvinen.
Nem kapott választ, legalábbis először nem. Azután megtört a csend, a férfiból csak úgy áradt a szó, ami Heikki számára érthetetlen locsogásnak tűnt.
– Faszság – bökte oda teljesen szükségtelenül, amit később maga is beismert, azután még odaköpte: – mocskos kis kínai.
– Én Khambachen, utálom Kína! – ordította vissza a koldus.
Ugyan a mozdulat nem tűnt sem sportosnak, sem gyakorlottnak, volt mégis valami meglepően pontos a férfi ütésében. Heikki szájából dőlt a vér, finnül káromkodott, miközben dülöngélve eloldalgott a helyszínről, és lebotorkált a metrómegállóhoz.
Később megint a megszokott helyén látták a koldust, meglehetősen részegen, rossz állapotban. A szájából csorgott a nyál, ujjait a torka köré fonta, és azt mormogta:
– Very tired. Must find a dharamsala, and an lhawa, very good lhawa. Do you know? (*Nagyon fáradt vagyok. Találnom kell egy imaházat [dharamsala] és egy sámánt [lhawa], egy nagyon jó sámánt. Ismer egyet?)
Nem számított válaszra, ahogy máskor sem. Akár egy alvajáró, átkelt a Ringvägenen, és amikor átért a túloldalra, gyorsan megivott egy fél üveggel a címke nélküli szeszesitalból, azzal eltűnt a Tantolunden-park fái és bokrai között. Senki nem tudja, mi történt azután. Másnap reggel könnyű zápor esett, majd este nyolc óra tájban alábbhagyott az északi szél, és kiderült az ég.
Kicsit arrébb, az utcán a hagyományos stockholmi éjszakai futóversenyhez készülődtek. A negyeden igazi fesztiválhangulat lett úrrá. A koldus halott testét is körbelengte az utcákon eluralkodó örömteli feszültség. Senkit sem érdekelt, hogy embert próbáló, hősies életet élt, ahogy az sem, hogy egyetlen asszonyt szeretett életében, aki végtelen magányosságban halt meg.
*
Ingela Dufva írónő merészkedett oda először a fához. Látta, hogy a férfi halott. Akkor már déli fél tizenkettő volt. A test bűzlött, és csak úgy döngtek körülötte a legyek és a szúnyogok. Ingela Dufva nem volt teljesen hű az igazsághoz, amikor később azt mondta, hogy az egész látványban volt valami megrázó.
Hasonló volt a helyzet a rendőrökkel, Sandra Lindevallal és Samir Emannal, akik tizenöt perccel később értek a helyszínre, és leginkább büntetésnek érezték a helyszínelést.
Lefényképezték a férfit, és átkutatták a környéket. Nem kellett messzire menniük, csak lefelé a Zinkens väg végéig, ahol a félig teli alkoholos üveg hevert a kavicsos úton. Bár nyilvánvalónak tűnt a számukra, hogy mi történt, megvizsgálták a férfi fejét és a mellkasát. Erőszakos behatásnak nem találták nyomát, és más külsérelmi nyomot sem, ami a halál okára utalt volna, eltekintve a vastag nyálcsíktól, ami kicsordult a férfi szájából, és az arcára tapadt. Miután megvitatták a problémát a parancsnokukkal, meghozták a döntést, hogy nem zárják le a területet.
Amíg arra vártak, hogy a mentők elszállítsák a hullát, átkutatták a formátlan pehelykabát zsebeit. Találtak benne rengeteg zsírpapírt, ami a környékbeli kolbászos bódékból származott, egy fémpénzt és egy papír húszkoronást, valamint egy, a Hornsgatanon lévő papírboltból származó blokkot. Személyi igazolványt vagy bármi egyéb igazolványt azonban nem.
Ennek ellenére úgy gondolták, nem lesz nehéz azonosítani a férfit, hála a szembetűnő ismertetőjeleinek. Ám ez a feltételezésük, ahogy sok minden más is, tévesnek bizonyult. A solnai Igazságügyi Orvosszakértői Intézetben, ahol a hullát felboncolták, röntgenfelvételeket készítettek az áldozat fogazatáról, de sem ez, sem pedig az ujjlenyomat nem mutatott egyezést a bűnügyi nyilvántartásban tárolt egyetlen adattal sem. Miután jó néhány mintát elküldtek az NTH-ba, azaz a Nemzeti Törvényszéki Hivatalba, Fredrika Nyman törvényszéki orvosszakértő – bár nem tartozott a feladatai közé –, elhatározta, hogy felhívja az összes telefonszámot, amelyeket egy összegyűrt papírlapon talált az áldozat nadrágzsebében.
A nap folyamán meg is feledkezett a hívásokról, késő este azonban, amikor éppen túl volt a kamaszlányával folytatott idegőrlő veszekedésen, egyszer csak eszébe jutott, hogy az elmúlt évben három olyan hullát is boncolt, akiket végül névtelenül temettek el. Fredrika káromkodott egyet, és nem csupán emiatt, hanem úgy általában az élettel kapcsolatban.
Negyvenkilenc éves volt, kétgyermekes, egyedülálló anya, hátfájástól, álmatlanságtól és az értelmetlenség érzésétől szenvedett, és már azt sem értette igazán, miért hívta fel Mikael Blomkvistet. A telefon rezegni kezdett. A szám ismeretlen volt, Mikael Blomkvist nem vette fel. Épp akkor jött el otthonról, végigment a Hornsgatanon, majd csak úgy, minden cél nélkül a Slussen és a Gamla stan felé vette az irányt. Szürke lenvászon nadrágot és gyűrött farmeringet viselt. Egy darabig még keresztül-kasul bóklászott a mellékutcákban, végül leült egy teraszon az Österlånggatonon, és rendelt egy Guinnesst.
David Lagercrantz: A lány, aki kétszer élt
Animus, 2019
