Esteledett, mikor a Valea Arszába értek, az „Égett-kő” alá. Ez volt az utolsó meghálás az erdőn. Minden úgy történt, mint eddig, talán még gyorsabban, pontosabban, mert már mindenki jól begyakorolta magát a szerepébe.
Csak az a különbség volt, hogy ide vendégek nem jöttek, mert ez a pont messzi van mindentől, és a magos sziklás falak miatt a tűz nem látszott sehonnan.
Későn hajnalodott. Felleges volt az ég. Mikor megvirradt, mégis továbbvonult a karaván.
Kemény, nehéz járás volt. A szűk völgyben sok dűlt fa, egész torlaszok.
Ember könnyebben jutott át ezeken, mert jól bírta a vastag hó, de a lovaknak nehéz soruk volt. Valóban bámulatra méltó az ügyességük, nyugalmuk.
Mielőtt valamelyik lábukra reáhelyezkedtek, kipróbálták, gerenda van-e ott, vagy csak hó, ami beszakad. Szorgosan válogatták a helyet lenyújtott fejjel, mintha szagolnák a havat, megtapogatva a patájukkal mindent minden lépésnél, és ha mégis valamelyik lábuk beszakadt, nyugodtan húzták ki a lyukból, és más helyre próbálták tenni, semmit sem ijedezve, semmit sem idegeskedve. Csodálatos bölcs állatok.
Végül leértek a száraz fővölgybe, abba, mely a vízesés fölött van. Itt már könnyebb járás esett, tágas út, mivel nyáron itt hajtják föl a juhokat a Vlegyásza legelőire.
Bálint ragaszkodott ahhoz, hogy a vízesést megnézze, bár azt mondták, nem könnyű lemenni alája. Ezért Styefánnal, Krisánnal és Páven Tódorral a meredeken indult lefelé, míg Mézes a lovakkal oldalvást került, és majd csak lennebb találkoznak vele az alsó patakon. Sziklák öles lépcsőzetén kellett letornászni, hetvenfoknyi ferdéken lecsúszni. Mit sem lehetett látni semerre, míg le nem értek a katlanba, minthogy az egész oldalon talpig ágas fenyők sorakoztak egymás fölé, minden kőszirtet megmarkolva mohás gyökereik polipujjaival.
Végül mégis lenn voltak. Majdnem sötét volt itt. A katlan olyan szűk, akár valami széles, de nagyon, nagyon mély kút. Függőleges sziklák, melyek az itt-ott odatapadó hó miatt majdnem feketének látszottak. Hosszan lecsüngő mohaszakállak, az odakapaszkodó növényzet, páfrányok, borókák csupasz gyökérszálai, minden zúzmarás, mert a leomló víztömeg ellendülő porzása reáfagy, reáfagy mind több és több, zászlósan reáilleszkedik ezernyi jégtövis, és semmi szél soha le nem szakítja itt, hol még a patak tovaömlését is magos sziklatorony kényszeríti félre. Már onnan, hol leérkeztek a vízhez, harsogóan hallatszott a zúgás. Most még egy kiugró szirtfalat kellett megkerülni faroncsalékon, zajláson, hogy a zuhataggal szembe jussanak.
Billegve, elsikamodva, a kőhöz támaszkodva is, vagy a hosszú botra, csak úgy sikerült. De megérte!
Odafönn mély vályút mosott ki a sziklába, onnan indult el hatalmas lendülettel, szabadon. Semmi sem szakította meg, semmi sem állt útjába, ahol lezuhant. Fekete háttéren, akár folyékony oszlop lenne kékeszöld ércből, melynek sötét tömege előtt fehér tajtékok tenyeresedtek kifelé lendülve, váltak estükben hosszú ujjú kezekké, elnyúló habbojtokká végül, mielőtt lecsaptak a lázadozó medence visszatomboló árjába. Ott minden kavargott, porzott, akárha füstölne, tejfölvastagodású kavargások táncoltak rendetlen hullámzáson, vagy gyöngyöző csöppsorok lövelltek föl magos íveléssel, félkörös gyöngyfüzérek szilaj őrületében. Minden mindig ugyanaz, mindig más és mégis azonos, a szem elkap egy-egy ilyen habrongyot, mely hullás közben átváltozik méteres cafattá, miközben más-más patyolat testvére odafönn megszületik ezernyi társával, kilövell szabadon, hogy ez is úgy hulljon le, enyhén, ahogy a madár száll, és újra és újra és mindig folytonosan, soha meg nem szűnően. Föld alatti források táplálják ezt a patakot. Télen is aránylag meleg.
Ezért gőzölög a tízfokos hidegben. Innen az a zúzmarazománc, mely minden éleset, minden mohát, gyökeret, ágacskát begyémántoz, innen az a jégcsapos oszlopozás, mely kétfelől kíséri a vízesést; kar-, láb-, derékvastagságú jégrudak, miket semmi sem tart alul, melyeken végigsuhannak odatévedt csöppök, folyton hizlalják, folyton gyarapítják, míg egy-egy mégis leszakad súlyosan, és beleomlik a kavargó örvénybe.
Sokáig állott Bálint a vízesés pazar látványa előtt. Alig tudott megválni tőle. A harsogó vízzúgás magányossá tette ottlétét. Ebben a télben, fagyban micsoda élet, micsoda élni akarás! Ahogy a múlt estén a lángok, úgy itt is az a sietés folyton, folyton, folyton, megállás nélkül folytonosan követelő ereje a természetnek, mely kerget mindent hatalmas akaratával, a teljesülések titokzatos útján, el nem kerülhető célok felé.
Miért, miért üldözi őt ez a kép? – Haragosan lépett el onnan, és sietve indult lefelé a jégzajlásos parton. – Meg vagy babonázva? – bosszankodott magán. – Pedig nem! Nem kell nekem ez a kaland! – Veszélyes ügy, amely lekötné, amely elfoglalná tán hosszú időre, megzavarná a lelki nyugalmát. Azt a munkát is, melyet maga elé tűzött. Nem kell! Az ilyen csak nyűg! És minek is? – Miért foglalná el éppen ez a komplikált, szeszélyes nő, mintha nem volna elég asszony a világon!
Némán lefelé haladva a jeges ösvényen, elhatározta, hogy kerülni fogja Adrienne-t. Igen! Hosszasan elkerüli, amíg kigyógyul ebből az oktalan, örökös visszagondolásból.
*
A Mézes Bandi háza előtt várta a szán. Ott megjutalmazta a kísérőit, és elhajtatott Mereggyó felé.
Mikor fölértek a Bocsi bércre, mely vízválasztó a Kalota és a Retyicel völgye között, súlyos hófellegek úsztak feléje nyugatról. Mégis beért a hunyadi állomásra, mielőtt megindult volna a havazás.
**
Kolozsvári lakásán hivatalos sürgöny várt Bálint asztalán.
Az országgyűlés össze van híva. Azonnal utaznia kell a mandátumát bemutatni, a képviselőház megalakulásában részt venni. Minthogy még kevés tapasztalata volt ilyen dologban, ezt nagyon komoly kötelességnek érezte. Az anyja nagyon bánkódott újabbi távozásán: – Hát sosem maradsz egy kicsit velem? – Ez majdnem olyan rossz, mint mikor diplomata voltál! – és megígértette a fiával, hogy a hónap vége felé okvetlen visszajön hozzá.
A fővárosban viharos hangulatot talált. Önálló vámterület és bank és magyar vezényszó, ebből ők most már nem engednek! – Audienciák a királynál minden eredmény nélkül. Úgy hírlett, hogy Kossuth Ferenc ’67-es kabinetet javasolt Andrássy elnöksége mellett, és arra törekedett, hogy az ő ’48-as pártját rábírja annak kívülről való támogatására. Azonban hasztalan. Némelyek azt mondták, hogy nem bírt a pártjával, akinek megnőtt az étvágya, mások meg azt, hogy Andrássy is csak katonai engedmények árán vállalná, amit a korona eleve elutasított. Az az ellenzéki program tehát, mely minden népszerű jelszót magába foglalt, és amelynek jó részét csak azért iktatták bele, hogy az eddigi kormányzattal szemben választási jelszó legyen, most, midőn ők váratlanul többségre kerültek, áthághatatlan akadály lett a kormány átvételekor. A válság most alkotmányválsággá növekedett.
Azok a politikusok, akik ’67-es meggyőződésük dacára az ellenzéki blokkhoz csatlakoztak, taktikából és csupán Tiszát megbuktatandó, most a függetlenségi tábor rabjaivá lettek. Sem ők, sem a ’48-as vezérek máról holnapra meg nem tagadhatták a harc közben hirdetett elveket, és jobb belátásuk ellen is kénytelenek voltak kitartani azoknál, kitartani annál inkább, mert a leghangosabb szárnytól, az Ugron–Barra-csoporttól kellett félniök, mely mint az előző obstrukciók idején, nem hallgatott senkire, csak a saját szenvedélyeire. Ez a frakció meg is sokasodott, mert az újonnan választottak legtöbbje ezt az irányt követte, ezt a hangoskodó, szélsőséges irányt, sőt az újak túl akartak tenni rajta, ahogy az egyetemen is az elsőévesek, a „gólyák” a régi jogászokkal versengenek abban, ami a legkönnyebb: a duhajkodásban. Olyanok, mint az érettségizett fiú a végső vizsga után, mikor azt hiszi néhány napig, hogy mindent tud, amit csak tudni lehet, és holnap vagy legkésőbb holnapután megeszi az egész világot! – Legtöbbje függetlenségi, közöttük néhány ismerősünk, kikkel Vársiklódon találkoztunk: Varju Bélát látjuk közöttük, azt a szemig szőrös maros–tordai megyei főkortest, ki egy nyárádi kerületből jött be, és dr. Boros Zsigmondot, akit Marosvásárhely küldött be, és aki szép orgonahangjával és jól ápolt szakállával máris tekintélyre vergődött, aminek külső jele, hogy helyet foglalhatott az első ellenzéki padban Barra Sámuellel, Hollóval és Ugronnal egy sorban. – Az Andrássy hívei közt is van egy-kettő új. Bekerült Wuelffenstein Frédi egy Fejér megyei kerületből, hol a színmagyar választók nem tudván megtanulni a nevét, hát „Fül István”-ra szavaztak nagy lelkesedéssel. A megalakulás hosszadalmasságai alatt, miközben a jegyzők névsorokat olvasnak föl, és kiküldik az igazoló bizottságokat, az újak szanaszét járkálnak, ösmerkednek, paroláznak, és széleseket kacagnak jóízű választási anekdotákon, kitűnően sikerült kortesfogásokon.
A megfogyatkozott kormánypárt csupa régi ember. Szótlan szorulnak össze a lemondott miniszterelnök mögött.
Vannak azonban új arcok, új képviselők, kik némák azok is. Nem barátkoznak, nem ismerkednek. Nem vegyülnek össze egyik csoporttal sem. Elkülönülve a félkör egyik hátsó padjában ülnek kilencen. Szigorú arcokkal, merev egykedvűségben. Ezek a nemzetiségi képviselők: egy szerb, egy tót, a többi román. A románok ez év januárjában mondták ki Szebenben az akcióba lépést, és heten jutottak be. Szótlan figyelnek, és idegen voltuk még szembeötlőbb, mivel közöttük és a többi pártok között néhány pad maradt üresen, mintegy aláhúzva, hogy ők nem vállalnak közösséget egyikkel sem.
Ez a képe az első két ülésnek. A harmadik már vihar jelében áll. Mert az újonnan választott elnök a székfoglalójában már keményen támad, az egész múltat megbélyegzi. Minden szava vád, minden mondata harci riadó. – De csak még két gyűlést tartanak, és a házat elnapolják. E rövid ülésszaknak a megalakuláson kívül csak egyetlen eseménye volt. Egyik újonnan választott kormánypárti képviselő az öreg Keglevich István volt. Úgy tudta mindenki: őt ültette volna Tisza az elnöki székbe, ha a választások többséget hoznak neki. Ő lett volna az, aki ama novemberben erőszakkal kikiáltott házszabályoknak érvényt szerzett volna. Ezért vállalt mandátumot először életében.
Valóban alkalmas volt erre a szerepre. Vakmerő és erőszakos. Igen nagyeszű és parancsoló egyéniség. Kegyetlen, mint valami reneszánsz „tiranno”, és nagyúr is, bár számos gazdasági és művészeti vállalkozásaiban tönkrement. Tönkrement jórészt azért, mert a korát tíz-húsz esztendővel mindig megelőzte, akár erdőt ültetett, akár konyakgyárat alapított, vagy színházat, mindig ráfizetett. És mindaddig fizetett mindenki helyett is, míg végül semmije sem maradt egykor nagyon nagy vagyonából. Sok éven át intendánsa volt az állami színházaknak; ott is kiváló volt, és ezt honorálta Ferenc József, midőn kegydíjat rendelt neki, tekintve, hogy ez állami szolgálat, de nincsen nyugdíja. – Ebbe kaptak bele az embervadászok.
Az igazoló jelentések során egyik szélsőbali szót kért. Megvádolta összeférhetetlenséggel, hogy a király bérében áll, hogy Bécs fizeti. Hát ez nagy öröm volt! Óriási hajrá! Senki sem gondolt arra, hogy az összeférhetetlenség megszűnik azonnal, ha a kegydíjáról lemond. De itt hecc kellett. Megbélyegzés kellett.
Százan szörnyülködtek, kiabáltak, harsogtak az öregúr felé, akiből nem lett házelnök, aki nem ült föléjük, de ülhetett volna. Roppant örömet találtak abban, hogy a közel hetvenéves, nagy múltú aggastyánt becsmérelhetik és gyanúsíthatják.
Száz torok üvöltött feléje. Ő pedig ült a legelső jobb oldali padban, még kifeszítve díjbirkózó szabású mellét. Olyan volt, mint valami hatalmas vadkan, melyet körülugat a kopófalka. Kihívóan előretolta amúgy is kiugró állát, szúró szemeivel kémlelte, hogy elkapja az első személyes sértést, amelyért elégtételt kérhet.
Most is érvényesült az ő tirannus volta. Ezúttal a segédeivel szemben. Kikötötte, hogy csak a saját kardjaival verekszik, merev, széles kardokkal, melyek olyan hegyesek, mint a nyárs, és hogy bandázs nélkül és szúrással, bár ő régi magyar kardvívó volt – ezek csakis vágást ismertek –, míg az ellenfele olasz iskolát végzett, ahol a karddal való szúrást, a „punto d’arresto”-t tanítják. – Másnap az öreg Keglevichet holtan hozták el a vívóteremből. A „rajtá”-ra ifjúi lendülettel támadott. Az ellenfele hátrált, azután hirtelen általszúrta olyan erővel, hogy a kard a lapockája alatt jött ki túlfelől – leszúrta őt az a névtelen másik, aki kora szerint akár a fia lehetett volna.
Gróf Bánffy Miklós: Erdélyi történet
Helikon, 2012
SCHOCH FRIGYES / Fortepan
