Eredetileg nem Jolsvai vagy. Nem is András.

Lebuktam.

Honnan kezdjük, hogy eljussunk a névváltásig?

Talán a születéstől. Halálos indítás, de nem rajtam múlt.

Sokba volt, mondaná Jolsvai.

Elég sokba. Anyám öt hónapos terhesen, 1953. december tizennyolcadikán rosszul lett az újpesti piacon. A kórházban magzatburkostul kiemeltek a hasából, hogy hozzáférjenek a bajt okozó, egy korábbi operációból adódó gyulladáshoz. Az orvosok, miután végeztek, szépen visszaszereltek. Anyám még egy napig élt, engem az utolsó előtti pillanatban másodjára is kivettek, immár elvágva a köldökzsinórt: visszavonhatatlanul megszülettem. A családi legenda szerint anyám pár pillanatra magához tért, és annyit kérdezett, hogy „lány, ugye?”. Annyira kislányt akart, hogy nem is készített be férfinevet. Maradékelv alapján kaptam nagyapám nevét, Juhász István, aztán mind az egy kilómmal mehettem a dolgomra. Mindez épp hatvanhat éve történt, elég rég ahhoz, hogy derűsen tekintsek vissza rá. Tréfálkozva szoktam mondani, hogy életem első akciójaként Deák Ferenc emlékversenyt tartottam. Ha valaki nem tudná: Deák édesanyja sem élte túl a szülést.

További hasonlóság?

Deák életművében is ott a tolerancia, a kiegyezésre való hajlandóság. A többi párhuzamot ne erőltessük.

Egyik novelládban írtad, hogy a második műtétnél az orvosok életképtelennek ítéltek, félretettek, míg édesanyádat igyekezték menteni, és csak az operáció végén látták, hogy lélegzel. Ráadásul nem jutott neked működő inkubátor, mert ott nálad sanszosabbnak tartott babák kaptak esélyt.

Alighanem ennek köszönhetem a szemem világát, ugyanis akkoriban az inkubátoros csecsemők az életben maradásért cserébe jobbára megvakultak. Én élek s látok. Szükségem is volt az összes érzékszervemre, ugyanis sajátos pszichológiai helyzet úgy nőni fel, hogy édesanyád a temetőben lakik. Gyerekkoromban naponta mentünk nagyanyámmal a sírhoz. Szép nagy fénykép lakott a fejfán, nézegettem, beszélgettem, abszolút viszonyban voltam vele. Nagyanyám, komoly játékos, rájátszott erősen a szituációra, olyanokkal, hogy „megállj, anyád látja fentről, mit művelsz, mi az, hogy nem mostál fogat?!”. Ezzel együtt nem éreztem magam dickensi figurának. Szeretve voltam, a hiány inkább lélektani elem, ami miatt az otthonosságra, a harmóniára való vágy erősebben él bennem, meg persze Deákban, mint másban.

Regényes történet az is, ahogy a szüleid egymásra találtak.

Mindketten 1919-ben születtek, úgy intézte el őket a második világháború, hogy lényegében harminc fölött kezdődött az életük. Anyám jómódú családból jön, a polgári iskola elvégzése után tanfolyamokra járt, a harmincas évek OKJ-s képzéseire, a sütés, főzés, kötés, horgolás gondolatkörében. A háború közepén szerelem nélkül hozzáment egy úri fiúhoz, gyerekkori pajtásához, csak hogy pár héttel kitolják az ifjú bevonulását. A férj fülig szerelmes, de szegényt ez sem menti meg attól, hogy a frontra kerüljön, fogságba essen, s ott összebarátkozzon egy rákospalotai fiúval, aki később az én apám lesz. Amikor a barátot 1948-ban hazaengedik az oroszok, a férj egy levelet nyom a kezébe azzal, hogy „maga palotai, sétáljon már át a szomszédos Újpestre ezzel a borítékkal a feleségemhez”. Apám hazajön, átsétál, s ott ragad anyámnál. Pár hónappal később a férj arra érkezik Újpestre, hogy hitvese és volt katonatársa között heves szerelem lobog. Hang nélkül elválik, később öngyilkos lesz. A szüleim negyvenkilencben összeházasodnak, fotó nincs róla, a kor szokásainak megfelelően ebédidőben kiszaladnak műszakból az anyakönyvvezetőhöz. A falamon lóg édesanyám esküvői képe, de nem apámmal, hanem az öngyilkos férjjel, mert ott viszont lett fotó. Anyám szőke volt, az első férj szintén, meg én is, és amikor bekereteztettem a fényképet, a mester az arcvonásaimon nyugtatva tekintetét elégedetten jegyezte meg: „Tiszta apja!” Meghagytam ebben a tudatban.

Édesanyád úri családja hogy fogadta a palotai betolakodót?

Végtelen ellenszenvvel, kígyó-békát kiabálva. Ha nincs a háborút kísérő társadalmi felkavarodás, amit nevezhetünk akár mobilitásnak is, anyám és apám sose kerül egymás közelébe, ha összefutnak az utcán, anyám még a köszönését sem fogadja apámnak, ha valamiért becsönget hozzá, kiszól a társalgóból, hogy „amit hozott, hagyja kint a cselédnek, jóember”. Csak hát a magyar történelemben ott, és kizárólag ott volt pár év, amikor zárójelbe került minden viszonyrendszer, melyben két ennyire eltérő származású ember gond és múlt nélkül tudott egymással boldog lenni. Egészen rövid etap, hiszen már a hatvanas évek közepétől visszaszivárogtak a régi értékek, bebetonozódtak az egyszervolt korlátok.

A szüleid negyvenkilencben házasodtak, nem éppen fiatalon, te viszont csak ötvenháromban születtél.

Megvárattam őket. Anyám rögtön az esketés után, életében először állásba került: tudott gépelni, titkárnőként lépett a Kohó- és Gépipari Minisztérium szolgálatába, ami eléggé fárasztotta. Apám viszont karriert csinált, miután váratlanul felértékelődött a munkás-paraszt származása: az Izzóban lett egy aligazgató titkárságvezetője. Megjegyzem, az Izzó korábban a háborúba bevonuló összes dolgozójának folyósította a fizetését, az elsőtől az utolsó napig, hja, azért ez Aschner Lipót világa, kérem. Szóval éldegéltek szépecskén. Elérkezett az ötvenhármas év, anyám tavasszal kanyarós lett. Korabeli szokás szerint bezárták pár hétre egy szobába, s ajtórésen keresztül naponta háromszor beadták neki az ennivalót. Kénytelen volt pihenni, minek hatására, amikor végre kiszabadul a karanténból, nyomban megfogant az első magzata, vagyis én. Öt hónap múlva kiment a piacra, a többit tudod.

Lépjünk vissza az időben, varrjuk el a nagyszülői szálakat. Abban is találni pár novellát.

Mint kiderült, az apai ág rákospalotai, az anyai újpesti. Földrajzilag egymás mellett helyezkednek el, a valóságban két külön világ: Újpest polgári, inkább katolikus város, Palota református falu munkásokkal, kézművesekkel.

Kezdjük Palotával.

Apám anyja háztartásbeli, neveli négy gyerekét. Apám apja csizmadiamester, míg ki nem issza magát a szakmájából; amikor születtem, már pedellusként ivott a Kossuth utcai általános iskolában. Apám kántortanítóképzőt végzett Nagykőrösön, de a gazdasági válság miatt csak segédmunkásként tudott elhelyezkedni, hol másutt, mint az Izzóban. A gyárban fölfedezték futballtehetségét, ígéretes sportkarriert tört derékba, hogy 1939-ben behívták katonának.

S az újpesti ág?

Izgalmasabb. Anyám famíliája minden irányban tele notabilitásokkal, a felmenők között találni Ugró Gyulát, Újpest első, egyben legendás polgármesterét, aki 1907 és 1913 között látta el e nemes feladatot. Anyám kétéves, amikor 1921-ben elválnak a szülei. Nagyapám, Weichner Ferenc sváb üvegfúvó eztán gyárat alapít, rettentő gazdag lesz, autó, villa, abbáziai nyaralás, új feleség, minden, ami szemnek, szájnak ingere. Túléli a háborút, és pazar helyzetfelismeréssel 1948-ban, mielőtt kicsavarnák kezéből, önként felajánlja gyárát az államnak. De előtte azért kiment néhány gépet, s amint nyílik a maszekvilág, műhelyt gründol ismét, a szocializmust is vígan abszolválja, amiben hosszúra nyúló élete is segítségére siet. Idős üvegfúvók ma is áhítattal ejtik ki a nevét. A nagymama a válás után öt évvel talál új férjet, őt hívom én nagyapámnak, hiszen a születésemkor már három évtizede a család tagja. Igazi self-made-man, tizenhárom évesen kifutófiúként kezdi a Beszkártnál, 1945-ben irodavezető tanácsos ugyanott. Ekkor azonban B-listázzák, segédmunkás lesz a hajógyárban, amit nagyanyám végzetes hibaként ró fel neki; onnantól, szegény, haláláig a hátsó ajtón közlekedik, lényegében azzal tölti a hátralévő idejét, hogy versenyez nagyanyámnál a vér szerinti, „bezzeg mennyire vitte” nagyapámmal.

A nagyszüleidnél nevelkedtél.

Amikor anyám meghalt, apám odaköltözött velem az anyósáékhoz. Engem leszámítva senkinek nem volt az felhőtlenül vidám időszak. Érthető, hogy apám ötvenhat novemberében lelépett az országból.

Hároméves félárva gyereket hogy lehet itthon hagyni?

Egyetlen mozdulattal. Az a hivatalos magyarázat, hogy kórházban feküdtem súlyos mandulagyulladással, és nem engedtek el az orvosok. Jobbra tőlem sebesült ellenforradalmárok, balra tőlem vérző forradalmárok. Időnként becsörtetett néhány fegyveres, és elvitt pár bebugyolált fejűt innen vagy onnan. A fennmaradó időben forradalmárok és ellenforradalmárok lelkesen tologatták velem a kisautómat. Elvileg semmire nem kéne emlékeznem, mégis előttem vannak még az olyan pillanatok is, hogy bepottyan a liftaknába a jelzett kisautó, és a bácsik közösen horgásszák ki a mélyből.

Ha nincs a mandulagyulladás, apád a hóna alá csap és visz magával?

Ne zárjuk ki ezt a lehetőséget sem. Apám toporgott, már nagyon záródtak a határok. Abban maradt a nagyszüleimmel, hogy Nyugaton egzisztenciát teremt, aztán kikér magának. Addig meg is valósult a dolog, hogy Hollandiáig futott, lett egzisztencia, lett állampolgárság, plusz lett új feleség kész gyerekekkel.

Te mégis maradtál idehaza.

A nagyszüleimnek én pótoltam az egyetlen gyermeküket, én adtam értelmet az életüknek, nem meglepő, hogy nagyanyám lényegében elsikkasztott. Apám már az ötvenes évek végén hivatalosan kikért, jöttek sorba a pecsétes levelek a holland követségről, de mindig előkaparódott valami aktuálisan kizáró ok, elveszett a fél lábam, ilyesmi, és a szocialista magyar állam az akadályok láttán nem tüsténkedett az amúgy nemzetközi egyezmények szabályozta eljárás sikerén.

Mikor láttad viszont apádat?

Hatvanháromban volt az ötvenhatos amnesztia, a következő évben jött először, családostul, szép autóstul.

Jó volt?

Frászt. Amikor csak találkoztunk, halálosan összevesztünk. Pedig mindketten akartuk a barátságot.

Ahogy a torkotokon kifért, mondaná Jolsvai.

Pont úgy. Apámnak jól jött volna egy vér szerinti fiú, nekem meg jól jött volna egy apa. Kölökként el is képzeltem magamnak egyet, és ezzel a képpel a szemem előtt lehazudtam a csillagot az égről: az újpesti kölkök számára apám első osztályú holland futballedző volt, oly fantasztikus, hogy amikor hazalátogatott, alig győztem eldugni előlük az öregemet. Amúgy szoktam találgatni, milyen lett volna a viszonyunk, ha együtt maradunk. Eleinte arra jutottam, hogy szörnyű. Aztán megint találgatásba kezdtem, hátha, de ugyanaz jött ki.

Tizenhat évesen azért csak kivándoroltál hozzá Hollandiába.

Ugyanis csak kivándorlásra kaptam útlevelet. A szocializmus csomó groteszk elemmel rendelkezett, illetve csak azzal rendelkezett: mivel apám holland állampolgár, jogomban állt kivándorolni hozzá, de nem volt jogom turistáskodni nála néhány hetet. Mindenki, de tényleg mindenki azt hitte, maradok kint, egyedül én tudtam, hogy visszatérek. Úgy kezdődött, hogy a Keletiben felültem a vonatra, zsebemben öt dollárral, amiből a bécsi átszálláskor a Westbahnhofon banánt vettem: mutattam a zöldségesnek, hogy ennyi pénzem van, banánt kérek érte. Öt órát vártam a csatlakozásra, és csak ettem azt a halom banánt.

Elfogyott?

Kizárt.

Nem tudott annyit apád és Hollandia együtt, hogy kibillentsen a hazajövökből?

Áh. Itthon én voltam az élet császára, Ugró Gyula leszármazottja, mindenki ismert Újpesten. Gitároztunk, fociztunk, színház, mozi, mindig történt valami. Bármi lehettem volna. Akkor még. Ha jól emlékszem, épp korszakos filmrendező akartam lenni. Hollandiában viszont nem beszéltem a nyelvet, ráadásul apám egy számomra idegen nővel és két számomra idegen gyerekkel műszaki rajzolóként élt egy panelben. Jó, holland panelben, de azért panelben. Unalmas, érdektelen jólét, ültek a tévé előtt, nézték a szappanoperát, még közértbe se mentek le, a szállító odahelyezte az ajtó elé a tejet meg a kenyeret. Apám azzal akart levenni a lábamról, hogy vett nekem mindenfélét. Az Újpesti Állami Áruházhoz voltam szokva, és persze eltátottam a számat, amikor a sokemeletes plázában lehuppantunk a fotelbe, szivarra gyújtottunk, és hordták föl a cuccot az eladók meg az eladósegédek, hogy méltóztatom-e megnézni ezt a pantallót, meg ezt a cipőt. Némelyiket méltóztattam megnézni, apám pedig méltóztatott vásárolni nekem számos öltönyt, nadrágot, lábbelit, ezt-azt. Gondoltam, cipelhetjük a kocsihoz a szatyrokat, de apám rám szólt, hogy „meg vagy őrülve?!”. Kifüstöltünk a pompás DAF személyautójához, és délután futár szállította címre a holmit. Másnap szétfociztam a szandált, mire apám mérgesen fölhívta a boltot, hogy micsoda szart sóztak ránk. És nem azt felelték fejcsóválva, hogy tán csak nem futballozott abban a saruban az a gonosz gyerek, ó, jaj, ez bizony nem rendeltetésszerű használat, hanem azt mondták, hogy bocsánat, és azonnal küldtek másikat. Az eljárás lehengerlő volt, de nálam úgy másfél óráig tartott a lehengerlődés hatása. Sose voltam oda a fogyasztásért, a fogyasztói társadalomért különösen nem. Úgyhogy hazajöttem.

Apádat megviselte a távozásod?

Felettébb. Mindent levajazott szegény, berendezett nekem egy szobát, beíratott nyelvtanfolyamra és szakácsiskolába.

Szakácsiskolába? Téged?

Én is pont ezt és pont ezzel a hangsúllyal kérdeztem tőle. Azt fejtegette, hogy a hajószakács a jég hátán is megél, de a vízen biztosan. Csak hát, ha valaki egy icipicit is ismer, ha eltölt velem legalább négy percet, tudja, sok minden lehet belőlem, de hajószakács, na, az semmiképp. Súlyos félreértés. Csak az volt közöttünk. A halálig nem sikerült kiverekednünk magunkat abból az erdőből, fájdalom.

Simán visszaengedtek Magyarországra?

A határon rutinból szívattak a fináncok, hogy mi a túrót keresek én itthon, benne lehetett a fizetésükben a szemétkedés, túléltem. Az állt a kivándorló útlevélben, hogy három hónapon belül büntetlenül visszacsinálható az egész. És én épp a három hónap lejártakor csináltam vissza.

Hogy nem kapott infarktust nagyanyád, amikor betoppantál az újpesti polgári lakba?

Fogadkoztam én neki is, hogy visszajövök, de egy szavamat se hitte. Azért biztos, ami ziher, amint letelt a három hónap, kivillamosozott a Keletibe. Háromszor harminc nappal kalkulált, és csak a pályaudvaron jött rá, hogy a június, július, augusztus összesen kilencvenkét nap. Így hát maradt még két napig.

Aludni se ment haza?

Aludni tán hazament. De ha megírom a történetet, abban úgy lesz, el se mozdult a padról, nyugodt lehetsz.

Azon a hollandiai nyáron tizenöt centit nőttél, végképp leküzdve a koraszülöttség hendikepjét. Ha igaz a legenda, szeptember elsején beléptél az osztályterembe, tekintetedet végighordoztad a csajokon, és így szóltál félhangosan: „Na, akkor vegyük át ezt újra.”

Nem kellek én ehhez az interjúhoz. Minden sztorimat ismered.

Ismerem, mert olvastam.

No, ezt épp melyik regényemben is?

Mmm. Nem emlékszem.

Helytelenítem.

Helyteleníted? Mint Esterházy Péter a Birnbaum család elgázosítását?

Azt meg én nem ismerem.

Helytelenítem.

Jogosan, noha elég sokat tudok Esterházyról.

Esterházynak számos közös, beszélgetős kötete jelent meg Marianna D. Birnbaummal. Az első találkozásukon az írónő szóba hozta a holokausztot és a családja tragédiáját, mire a megrendült Esterházy annyit préselt ki magából: „Helytelenítem.”

Ilyenből tényleg csak barátság tud kinőni.  Hihetetlenül tud hiányozni ebből a világból. Mármint Esterházy.

Szerkesztetted őt.

Csak lektoráltam.

Mondják, nem pusztán a művei hatottak, legalább annyira a személyisége, az, ahogy közlekedett a világban. Mint Bródy Sándor egy évszázaddal korábban.

Abszolút.

Mesélsz róla?

Nehezen. Mióta meghalt, egyre többen vallják magukat a barátjának. Kimaradnék ebből a sorállásból.

Megúszhatatlan.

Az én Esterházy-történetem a Pápai vizeken ne kalózkodj! című kötettel kezdődik, egyetemistaként olvastam, új világot nyitott előttem. Diploma után a Magvetőhöz kerültem lektornak, sokak mellett Zsámboki Mari munkatársának. Kezdettől Mari volt Esterházy szerkesztője. Dicsekednék, hogy rengeteget dumcsiztunk hármasban, de ebből csak a rengeteg lenne igaz, ugyanis ők társalogtak, én meg ültem eltátott szájjal. Négy év van Esterházy és köztem. Vagy volt. Vagy hogy kell ezt mondani. A francba… Lassan utolérem őt. Ismét csak a francba… Szóval, amikor megismertem, rég sikert sikerre halmozott. Végtelenül kedves, nyitott, szórakoztató figura volt, minden érdekelte, mindenre figyelt, mindent szót megjegyzett. Mondta, emlékeztetem Mihály öccsére… Jaj, de tényleg nincs ínyemre elüldögélni Goethe árnyékában.

Egy-két közös történet, s mehetsz a napra.

Megszállott levelező volt. Már újságnál dolgoztam, amikor azt a poént engedtem meg magamnak Kőbán Rita olimpiai bajnok kajakosunkra és a sportág utánpótlására utalva, hogy „jönnek a jövő kőbánjai (világos)”. Pár napra rá lapot kaptam Esterházytól azzal, hogy: „Ez fincsi volt.” Az utolsó levélváltásunk, sok évvel később, úgy zajlott, hogy megjelent a Holnapra jobb lesz című könyvem, és küldtem neki tiszteletpéldányt pár sorral. Nem tudtam, hogy nagybeteg. Valami olyasmit válaszolt, hogy „látod, ebből is kiderül, hogy ugyanabban az időben éltünk a Földön”. Én meg nem értettem a múlt időt. Aztán megértettem… Engedjük el.

A gimnáziumi tanterem ajtajában álltunk, és ott tartottunk, hogy „na, akkor vegyük át ezt újra”.

Többé-kevésbé átvettük. Amiben segítettek a Hollandiából származó pompás öltönyeim és farmereim. Meg az is, hogy a többiek az én elbeszéléseimből tudták meg, hogy néz ki a hanyatló Nyugat, hiszen korábban Trencsényteplicnél messzebbre egyikünk sem jutott. Érettségiig elröpített szárnyán az aura, amit a holland túra skiccelt körém.

Sőt, addig röpített, hogy tizenkilenc évesen apa lettél, egy osztálytársnődet vetted feleségül.

Tizennégy éves koromtól lényegében felnőttként éltem, azt csináltam, amit akartam, serdülőkoromra a nagyszüleim lemorzsolódtak rólam. Azért megdöbbentek, amikor maturára készülve kijelentettem, hogy megnősülök, gyereket szeretnék. Pedig logikus döntés volt: olyanokat akartam adni a gyerekeimnek, amiket én nem kaphattam meg, hiszen nagyapám rendre elfáradt a negyedik kapáslövésnél. Előfelvételisként sorkatonai évemet töltöttem a Magyar Néphadseregben, s amikor leszereltem, megszületett az első lányom. Aztán bölcsészkar, magyar-népművelés szak, a feleségem a közgázt gyűrte, és a következő évben jött a második lányunk. Vicces világ volt, ugyanis egyetemistaként nem alkothattunk családot, juttatás nem járt, sőt a szülés után kaptunk egy számlát a kórháztól, hogy fizessük ki az ellátást. Utóbb megjelent egy tag a tanácstól ellenőrizni az életkörülményeinket, körülnézett, és kijelentette, engedélyezi, hogy a nevelőszülei legyünk a gyerekeinknek, és úgy már igényelhető segély. Mondtam, tévedés, mi az igazi szülők vagyunk. De azért csak elfogadtuk az ajánlatot. A gyerekeink később gyakran felemlegették, micsoda alakok vagyunk, hogy a legfogékonyabb éveikben kiadtuk őket nevelőszülőknek.

Egyetem mellett két bébi? Bírtad a strapát?

Imádtam. Húszévesen nem fárad el az ember. Ordít a gyerek éjszaka? Hadd ordítson, úgyis tanulok, ha négy órát kíván a nyakamban tölteni, hát négy órát tölt ott. Ott is töltött.

Miből éltetek?

Elvállaltam, ami szembejött, a falradírozástól a vagonkirakodáson és a korrepetáláson át a vízóraleolvasásig.

Utóbbi nem bizonyult kifizetődőnek.

Hát, nem. Úgy esett, hogy karácsony előtt egyetlen lendülettel felvettem a feleségem egyetemi ösztöndíját, aztán a magamét, aztán a vízórás fizetésemet, plusz, mivel esténként népműveltem a Kipszer nevű cégnél, az ottani járandóságomat is. Délutáni levezetésként pedig, hogy dolgozzak is valamit, leolvastam néhány vízórát. A helyszín: Hernád utcai kapualj, szűk akna. Rajtam vastag télikabát, a bitumenre leteszem a válltáskát, el nem eresztve a szíját, leszuszakolom magam, leolvasom a vízórát, s mire följövök, van egy válltáska szíjam, de válltáska már nincs rajta.

Húsz másodperc alatt.

Legföljebb. De azért Hernád utca.

Megoldás?

Kibuszozom Újpestre, hogy ez történt, kenyeret kéne vennem. Nagyanyám hang nélkül benyúl az ágynemű közé, ahol az egyetlen ötszázasukat tartják nehéz időkre, odaadja. Nagyapám kísér ki, nyitja a kaput, mélyen a szemembe néz, s ennyit kérdez: „Legalább csinos?” Nyilván direkt azért csinálta, hogy pár évtized múltán megírhassam.

A vér szerinti, a gazdag, a gyáros nagyapád sosem támogatott?

A legeslegvégén kis híja volt a dolognak. Amikor meghalt, albérletben laktunk egy háromszor kétméteres szobában a két gyerekkel. A feleségem közölte, ilyen körülmények között, mint egyetlen vér szerinti örökös, igazán tehetnék néhány tétova mozdulatot a jussomért. Bíróságra mentem, ám a vagyon a papa öregségére, de még időben érkező utolsó feleségé lett, ügyvédi bravúrral. Nekem annyi jutott, hogy kifizettették velem egy olyan lift rám eső javítási költségét, amiben sose utaztam. Akkor megfogadtam: soha többé ilyet. Eztán még háromszor fordult elő, hogy rám maradt volna valami, ám én következetesen és elegánsan elléptem a valamik elől. A legszórakoztatóbb az volt, amikor az engem fölnevelő mostohanagyapám halála után az általa lakott bérlakás kulcsát bevittem a tanácsba. Kérdezték, hogy „na de ki van bejelentve oda élő rokon”. Mondom, hogy senki, meghalt a nagyapa, itt a kulcs. Leállt a rendszer. Egész egyszerűen nem tudták, hol kell leadni a kulcsot, mert mióta tanács a tanács, senki nem adott vissza főbérleményt. Ugye ez az az idő, amikor lényegében lehetetlen volt lakáshoz jutni, és minden egyes bérleménybe be volt jelentve számos ifjabb rokon, hogy ha kihal az öreg, a hozzátartozó magához ölelhesse a bérleti jogot.

Miért nem jelentkeztél be, amikor a nagyapád lebetegedett?

Ennél is egyszerűbb a helyzet. Ott nőttem föl, oda voltam bejelentkezve, ám amikor megnősültem, kijelentkeztem. Mondván, ha egyszer nem lakom a nagypapánál, akkor ne legyek bejelentve hozzá. Még akkor sem, ha ezzel elbukom a lakását. A szabály az szabály.

Atyaég. Jó sztori. És ez is sokba’ volt.

Jobban megérte, mint a másik sokba’ volt. Mindegy, én soha, semmit nem örököltem senkitől, ott egye meg a fene.

Térjünk vissza a munkához. Friss diplomásként hogyan fogadtak a Magvetőben?

Fenntartással. Az egyetemen júniusban végeztem, állás csak szeptembertől volt, ám a családot nyáron is el kellett tartani. Az átmeneti időre segédmunkásnak szegődtem a Kőbányai Hőerőműbe, tologattam akármit, a lényeg, hogy csináltam havi kétezer forintot. Amikor ősszel beléptem a Magvetőbe, azonnal elterjedt, hogy a nyakunkra hoztak egy munkáskádert, aki melósból rögtön szerkesztő lett. Kibírtam. Nyolc évet töltöttem a cégnél, heti kétszer kellett bejárni, igaz, a fizetés szabad szemmel nem volt látható, de elvoltam mezítláb. Megtanultam mindent, amit lehetett.

Nyolcvanhatban az Új Írás rovatvezetője lettél, ott se kellett megszakadni.

Viszont szórakoztató délutánokat töltöttünk a Metropol törzsasztalánál. Gyula úr volt a főpincér, aki sose mondott rosszat az étlapról, pedig kellett volna. Úgy rendeltünk, hogy: „Mit együnk ma, Gyula úr?” „Bááármit.” „Tán paradicsomlevest, Gyula úr?” Apró mozdulatokkal rázta fejét. „Zöldborsólevest?” Fejrázás. „Gulyáááslevest?” Finom, méltóságteljes bólintás. „Akkor gulyáslevest mindenkinek, Gyula úr!”

Csak rendeltetek vagy dolgoztatok is?

A munka el lett végezve! Kár, hogy a főszerkesztő, Juhász Ferenc, bár világszínvonalú költő volt, a lap első embereként szerintem nem helyezhető ily magas polcra. Lényegében egymaga szerkesztette az Új Írást, csilingelő csengőcskék voltunk az ő csillogó, de azért óvatos karácsonyfáján: havonta benyújtottuk az általunk összegyűjtött anyagokat, ő csettintett, hogy „pompás, egyszer majd lehozom”, és betett valami mást. E hozzáállás hosszú távon letöri az egyszeri szerkesztőt. Miközben aranyéletem volt, köszönhetően az országot jellemző bornírt hierarchiának: egy havilap rovatvezetőjének lenni irodalmi rangot jelentett, mérvadó alkotók keresték a kegyemet, tagja lettem az újságíró-szövetségnek, s ha a titkárnő odaszólt a Vörös Csillagba, hogy mennek a szerkesztő úrék, akkor ott menés volt. Bájos, feudális hangulat, kockázat és tét nélküli élet. Unalmas. Elmúltam harminc, éreztem, nem lesz ez így jó, csinálni kéne valamit.

Milyen volt a viszonyod a szocializmussal?

Távolságtartó. Mára kiderült, én voltam az egyetlen, aki a nyolcvanas évek elején nem tudta, hogy összedől a kommunizmus. Mi több, szilárd meggyőződésem volt, hogy abban a korrupt, ostoba rendszerben kell leélnem az életemet, meg a gyerekeimnek is a magukét, meg tán még az unokáimnak is, s annyit tehetek, hogy milliméterről milliméterre tágítom a keretemet. Ha valaki arra játszott, hogy alámerül és elvan, na, az én voltam.

Mint Antall József?

Nem. Ő kibekkelt, vagyis lemerült, aztán meg föl. Alul is készült föl. Nekem viszont eszembe nem jutott, hogy jöhet a föl. Tán mert az én nemzedékem az első, melynek tagjaként, ha bizonyos szabályokat elfogadtál, békén hagytak. Csak nem csináltál lenyűgöző karriert, nem lett új autód, nem utaztál évente a jugó tengerpartra. Már négy éve dolgoztam a Magvetőben, amikor jött a párttitkár, hogy be kéne lépni az MSZMP-be. Mondtam, nem szeretnék. Mondta, akkor nem lesz belőlem főszerkesztő. Mondtam, értem. És kész. Tőlem sose kértek semmit, lektorként mindig a saját véleményemet írtam, rossz műre sose mondtam, hogy jó, jóra sose, hogy rossz. Szabadság ez, ha kicsike is, belakható. Ne értsd félre, nem azt akarom demonstrálni, hogy én milyen derék, becsületes, gerinces ember vagyok – egyébként derék, becsületes, gerinces ember vagyok –, hanem azt, hogy ez már nem az a kor, amikor kirúgtak az állásodból és/vagy elvitt a fekete autó. Szoktam mosolyogni, amikor a kortársaim elrebegik, hogy belülről bomlasztották az izét. Ja.

Az újságírásba menekültél az Új Írásból. Miért oda?

Föltettem magamnak a kérdést: mihez értek? És azt válaszoltam, hogy a szerkesztéshez. Ritka képesség, nehéz jó lenni benne, mert nemcsak stiláris és lélektani érzék kell hozzá, hanem tolerancia is. A jó szerkesztő nem a maga szája íze szerint írja át a kéziratot, hanem megleli a kézirat szája ízét, s kihozza belőle a maximumot. Kevés olyat ismerek, aki képes erre.

Egy kezemen meg tudom számolni, és még marad ujjam. Mondaná Jolsvai.

Ezt mondaná. De túlzásba esne. Szokása szerint.

Szóval?

Szóval a nyolcvanas évek második felében a Szovjetunió élén Mihail Gorbacsov váltotta a gerontokráciát, tágultak a határok. Eszünkbe jutott Ördögh Szilveszter kollégámmal, hogy lapot kéne alapítani, és megtudtuk, hogy az eszperantistáknak meg van lapengedélyük. Adta magát, hogy összeálljunk velük: minden számba betettünk két eszperantó verset, a többi felület a miénk lett. 1988-ban kiadtuk a Tekintet első számát, és kéz a kézben, mármint a lappal kéz a kézben szaladtunk bele a rendszerváltásba. Lubickoltunk, Habsburg Ottótól Demény Pálig bárkit felhívhattunk kéziratért, nem azt kérdezte, kihez tartozol, hanem azt, hogy hány karakter lehet.

A következő évben fölmondtál.

Föl kellett. Világ életemben vallottam, hogy bizonyos szituációkat, tulajdonosokat, kiadókat s főszerkesztőket nem legitimálhat az ember az ottlétével, és most nem csak a Tekintetre gondolok. Pár hónapot egy Skíz nevű kiadónál töltöttem, de a rendőrség hirtelen elvitte az összes főnököt, így gyors változás állt be a munkaviszonyomban. Abban a gründolási lázban megestek ilyes rapid események. Pár héttel később egy nap alatt két ajánlatot kaptam: az egyiket az Irodalomtudományi Intézettől, a másikat a Magyar Nemzettől. A fizetések közti különbség döntött az utóbbi javára.

Beléptél a Magyar Nemzethez, és kettészakadt a szerkesztőség.

Nincs összefüggés. A Nemzet úgy szakadt, mint az ország. Egyik fele az MDF-hez húzott, a másik az SZDSZ-hez.

Te hová álltál?

Sehova. Közelről néztem az őrületet, egy tizenkilencedik századi klasszikus szerkesztőség fájdalmas végnapjait. Gyógyír, hogy mindez gyönyörű díszletek között zajlott: írógép, csőposta, ólomba öntött betűk, rendkívüli figurák. Az első ügyeletemen este tízre megírom a belpol összefoglalót, leküldöm a nyomdába, megyek láttamozni a kefelevonatot. Pléhasztalon a kiszedett szöveg, megjelenik Tandori úr, a főmettőr, aki egy élmunkás és egy gróf kevercse, és rezignáltan így szól: „Szerkesztő úr, nyolc sor lóg.” Ó, mondom én, máris eljárok. Negyedóra alatt gondosan kihúzom a legjobb jelzőimet, s lelkesen fordulok Tandori úrhoz, aki kezében az ólomból kiszedett cikkel vet egy pillantást a papíromra, „az is egy megoldás, szerkesztő úr”, majd egyetlen mozdulattal letöri az utolsó nyolc soromat. Úgy jelent meg a cikk: értelmetlenül. De megtanultam, egyetlen betűvel sem írunk hosszabbat, mint ami befér.

Odafönn a redakcióban a szerkesztőségből törtek le sorokat.

Nyolc – hoppácska! – kollégánkat kirúgták, sztrájkba léptünk, erre visszavették, majd egyenként bocsátották el őket, immár miközülünk is kiválogatva az arra érdemeseket. Rám 1992-ben került sor. A főszerkesztő, politikai ejtőernyős, semmi köze a szakmához, személyesen köszönt el tőlem, hosszan ecsetelve érdemeimet, és jelezte, ha egyszer az életben lehetősége nyílik bővítésre, az elsők között számít rám. Túláradó jóindulatában, az ajtó felé tessékelve megkérdezte, milyen szerepben lennék hajlandó visszatérni. Azt feleltem: „A főszerkesztőiben.” Soha többé nem láttuk egymást. Akkoriban indult a Köztársaság című hetilap, ami a magyar Spiegel akart lenni, százhúsz oldal, minőségi papír, hatalmas szerkesztőség: fölvettek. Első generációs vállalkozók finanszírozták ezt a kiadványt, míg tudták, illetve míg abban a tévhitben leledztek, hogy van pénz a magyar sajtóban.

Nincs?

Kis nyelv, kis ország, kevés olvasó, szerény piaci bevétel. Hozzá kell kösd a hajódat valakihez. A Köztársaság egy év alatt megbukott, majd további egy év szünet után Respublika néven újraindult. Aztán a Respublika is csődöt jelentett. Csodálatos szerkesztőségek voltak, csodálatos évek, újságíróként kezdtem, vezető szerkesztőként távoztam, utóbbi azt jelenti, hogy én raktam össze a lapot. Nekem való feladat.

Eztán következett az a lap, ahol először találkoztunk…

És aminek én egy ideje nem mondom ki a nevét.

Majd én kimondom.

Csak saját felelősségre.

168 Óra. S hogy végre megindokoljam a tegeződést: én ott kezdtem az újságírást, és amit erről a szakmáról tudok, azt zömmel tőled, Mester Ákostól, Bölcs Istvántól, F. Tóth Benedektől, Buják Attilától, Németi Ruditól és Nádor Tamástól tanultam.

Most mind örülnek, ki idelent, ki odafent.

Huszonkét évet töltöttél a 168 Óránál, a főszerkesztő-helyettességig vitted. Bánod, hogy kimaradt a legfölső lépcső?

Lényegében nem maradt ki. A tarokkpartnereimnek annak idején úgy mutatkoztam be, hogy „főszerkesztő-helyettes vagyok, de főszerkesztőnek kell rövidíteni”. Azóta is főszerkesztő úrnak szólítanak. De komolyra fordítva: soha, semmiért nem jelentkeztem, sose hiányzott semmilyen poszt, rang, stráf, stallum. Jó főszerkesztő alatt értelmes dolgot bármilyen titulussal szívesen csináltam.

Milyen lap volt a 168 Óra?

Zárvány, mely még az utolsó időszakban is megőrizte a rendszerváltás újságírását jellemező értékeket. Köztünk szólva: a kezdetektől idejétmúlt lap volt, véleményújság, mely a stílusra helyezte a hangsúlyt, de ezzel akaratán kívül fontos értékeket őrzött. Isten nyugosztalja.

„Azért jó itt dolgozni, mert minden lapszámban van legalább egy mondat.” Ezt Török Mónikától hallottam tán az első napomon a szerkesztőségben.

Mónit is Isten nyugosztalja, de őt tényleg, rettenetesen nagy kár érte. Ahogy sok minden másban, az idézett mondatában is igaza volt. Abban az értelemben volt ő újságíró, ahogy én ezt a szót használni szoktam.

Milyen értelemben használod az újságíró szót?

Az újságíró személyiségek megnyilvánulása. Ma sem lapokat, portálokat olvasok, hanem szerzőket, legyenek állásban bárhol, publikáljanak bármely platformon. Személyes pechem, hogy a netes sajtó győzelmével alászállt a szöveg iránti igényesség; a sebesség fontosabb, mint a mondat, az újságíró és az újságolvasó részéről egyaránt.

Méltatlan végjáték után három éve mondtál föl a 168 Óránál.

Méltatlan? Lidércnyomásos!

A lidérces finis fölülírja a két évtizednyi jót?

Fölül nem írja, de árnyalja. Annyira, hogy kiiratkoztam ebből a történetből, a név többé általam nem lesz kimondva.

A karriered során végig kerülgettétek egymást a főszerkesztőséggel. De valahogy sose alakult úgy, hogy nagyfőnök légy. Vissza kellett vonulnod, hogy végre összeölelkezzetek: januártól te vezeted a Budapest című folyóiratot.

Erre a posztra se én jelentkeztem: megtalált. Polgári értékőrzés, művelődéstörténet, civil kurázsi: nekem való hely. Remélem, ezt a munkatársak és az olvasók is így gondolják majd.

A sajtóban is inkább voltál író, mint újságíró.

Amit szerettek, de legalábbis toleráltak mindenütt, cserébe azért, hogy megcsinálom a lapot. A Köztársaságnál az volt az irányelv, hogy minden cikk egységes stílusban, formában készül – én szerkesztőként mások írásain végrehajtottam a végrehajtandókat. A saját dolgozataim viszont rendületlenül kivételt képeztek. Lukács Mari olvasószerkesztő darabokra szedte az első tárcámat, mire megjelentem nála egy csokorral, mosolyogva, hogy itt valami tévedés van. Onnantól nem szedte darabokra.

„Nem elbaszás ez, kérem, hanem stílbravúr!” Mondaná Jolsvai, egy csudás korrektort, a 168 órás Máté Tóth Zsuzsanna kérdését egyenesítve kijelentő mondattá.

És ebben nem lenne semmi, de semmi túlzás.

Mióta távoztál a sajtóból, minden idődet a szépirodalomra fordítottad. A minap megjelent regényedben, mely a Nincsen számodra hely címet viseli, nem mondod ki a főszereplő nevét.

De nem úgy nem mondom ki, ahogy a lapét nem mondom ki! Egész másképpen nem.

Én ezt is kimondom: a főhős Vörösmarty Mihály, a műben „a költő” néven fut. Honnan az ötlet?

A nyolcvanas években, amikor még azt hittem, tudós leszek, nagy erőkkel kutattam a Magyar Tudományos Akadémia létrejöttének időszakát, bújtam a levéltárat, publikáltam számos dolgozatot. Aztán félretettem a témát, a jegyzeteim bőröndbe kerültek, s ott pihentek háborítatlanul három évtizeden át. Mígnem pár éve egy nagytakarításnál ráakadtam, kinyitottam, beleolvastam, s egy óra múlva tudtam, hogy ebből regény lesz.

Belerajzoltál a történelembe, Vörösmarty megkapta tőled szeretőnek a kor legvonzóbb nőinek egyikét. Mivel érdemelte ki?

Tett ő értünk épp eleget. De hát ez egy regény, vagyis valóságos elemeken nyugszik a történet, más elemei viszont az én fantáziámon nyugszanak. Vörösmarty szerelmi életéről a valóságban egész addig semmit nem tudni, míg a költő negyvenhárom évesen meg nem ismeri Csajághy Laurát. Kínálta magát a nevezett hölgy előtti űr, hogy betöltsem valakivel, s ha már betöltöttem, legyen a költőhöz méltó az a betöltő.

Vörösmarty korának ideológiája a nemzeti liberalizmus. Te is nemzeti liberálisnak vallod magad. Mit keres a kétezres években egy tizenkilencedik századi kategória?

Azt keresi, hogy máig érvényes. Nagyon más érvényeset nem is látok, bármerre forgatom a fejemet. Kötelességek és jogok harmóniáját jelenti, valamint közösségekhez való tartozást.

Milyen közösségekhez tartozol?

Először is Ujpesthez. Direkt mondom rövid u-val, úgy is írandó, ez az eredeti elnevezés. Másodszor pedig a magyarsághoz, igaz, ezt mindenféle penetráns alakok úgy lejáratták, hogy nem szívesen hangsúlyozza az ember, a végén még azt hiszik, velük vállalok közösséget. A magyarkodástól lever a víz.

Haladjunk, mondaná Jolsvai. Az ujpestiség mit jelent neked?

Egyrészt földrajzi helyet. Másrészt polgári gondolkodást, hagyományt, kulturális örökséget, szellemi és vér szerinti rokonságokat. Ezt jelenti. De ezt neked, egy franzstadtinak tudni kell.

Ujpestiség nincs, illetve ujpestiség sincs futball nélkül.

Fogalmazzunk úgy, hogy az ujpestiség valaha erősen kötődött a futballhoz. A mai Ujpest már Újpest, mások szívét dobogtatja meg, az enyémet nem, belga tulajdonosa van és szerb edzője, és számos nemzetiségű játékosai, kiknek nevét nem áll módomban megjegyezni.

Méltán ismeretlenek. Mondaná Jolsvai.

Mondja is!

Meg azt is mondaná: ezeken nálam nem szárad meg a mez.

Kicsit sok a Jolsvaiból.

„Ne rontsuk el ezt a szép napot”?

Ne.

Pedig ezt is a Jolsvai mondja.

Elég!

Nálad nem lehet kétszer hibázni.

Kétszer még lehet. De ez már a harmadik.

A múltkor elhívtunk vacsorázni egy kínaiba. Odabent tartottad magad szépen – ahogy Jolsvai mondaná: húzd ki magad! –, de mikor kijöttünk, azt felelted a kérdésemre, hogy ízlett-e a menü: „Legközelebb menjünk valami étterembe.”

Ja, evésben egyszer sem lehet hibázni.

Vissza a lilákhoz. Első meccsélményed?

Négyéves voltam. Vasárnapi ebéd, nagyapám odaszól nagyanyámnak, hogy „hozd ki a gyerek fehér ingét, megyünk a meccsre”. Ismétlem: fehér ing. Mindenki fehér ingben ment meccsre. A férfiak nyakkendőt is kötöttek. Mert a meccs ünnep. Nagyapámnak bérletes helye volt a tribünön, megérkeztünk, üdvözölték egymást a barátokkal, és sorra mindnek bemutatott engem.

Ellenfél?

Tatabánya. Grosics melegített a bányász kapujában, imponált, ahogy vetődik, tettem egy bátortalan tetszésnyilvánítást, mire nagyapám kedvesen, ám határozottan a lilákra mutatott: „Azok a mieink, fiacskám.” A meccs után kézen fogott, és a Megyeri útról elsétáltunk a Szusza házához, a Váci út külső részéhez. Sima családi ház, kiírva, hogy Szusza Ferenc. Megérkeztünk, álltunk egy darabig, majd nagyapám méltóságteljesen így szólt: „Ez a Szusza háza.” És én tudtam, hogy most valami nagyon fontos dolog történik velem. Ma már azt is tudom, hogy mi: egy kiszakíthatatlan kapocs lett ott beütve, mely a közösséghez köt. Amikor Szuszáról beszéltünk, nem egy focistáról, hanem egy közösségről beszéltünk, aminek része a Szusza, meg mi is a része vagyunk.

Láttad Szuszát játszani?

A legvégét csíptem el, akkor már levezetett. Na, de hogy vezetett le!

Mázlista vagy, kisiskolásként láttál egy bajnoki győzelmet, aztán gimnazistaként, 1969-től bő tíz év alatt további kilenc aranyat.

A futballcsapat az életünk része volt, egyetlen meccset se hagytunk ki. Nem csak az összeállítást fújtuk fejből, még azt is, milyen autót hajt a Fazekas, a Göröcs meg a többi.

Milyet?

Emlékszik már a fene. A gólokra, azokra emlékszem. De külhoni, értsd, nyugati volt az a pár jármű, az biztos. Edzésekre is kijártunk a Baross utcába, és tréning után, míg a fiúk zuhanyoztak, megnéztük az autóikat. Mindennap. Állandó programelem.

Benézünk? Kérdezné Jolsvai.

Benézzünk. A Bene Feri a Víztoronynál lakott, már aktív labdarúgóként is lejárt közénk lábtengózni a Tungsram strandra, jött vele a fél Ujpest. Abban a sportban amúgy a Noskó-Zámbó-páros volt a spíler, gyengébbek kedvéért Noskó Ernő és Zámbó Sándor. Ha sikerült néha megcsípnünk egy-egy szettet, tíz centivel a föld fölött jártam napokig.

Bene nem Ujpesten született. Felnőttként is lehet ujpesti az emberből?

Persze. Csak az kell hozzá, hogy Benének hívják az illetőt. Meg az kell, hogy az a Bene nagyon be akarjon illeszkedni. És ez a Bene nagyon be akart illeszkedni. A Balatontól jött, már aláírt a Fradinak, de valahogy mégis sikerült megszereznünk. És abban a korban az, akit megszereztek, az meg volt szerezve, nem igazolgattak ide-oda a játékosok. Az is fél évig beszédtéma volt, amikor a ferencvárosi Branikovits László Csepelre igazolt. Senki nem értette a dolgot. Sok évvel később újságíróként rákérdeztem Branikovits-ra, aki elárulta: ez volt az ára annak, hogy világítótornyokat kapjon a Fradi-pálya. Branikovits sportember: vérbeli fradistaként meghozta azt az áldozatot, hogy nem az övéivel játszotta le maradék két élvonalbeli évét.

Heti öt-tíz meccset megnézel a tévében, a Leicester Cityről már a másodosztályú évek alatt is többes szám első személyben beszéltél. Pedig a nyugati foci is rég nem a klubhűségről szól. Azzal mit kezdesz, hogy Messi nem katalán, s Ronaldo se nem madridi, se nem torinói?

Válasszuk ketté. Van a futball, mint a világ legcsodálatosabb találmánya, amit az ember nem tud megunni csinálni, nézni. És van a közösséged. És ezek egyre kevésbé esnek egybe. Nézed az angol kupát, egy hatodosztályú csapat odahaza kikap az első osztályútól kilenc góllal, de kint az egész falu, és a kilencediknél is őrjöngenek. Nem azért, mert olyan jól fociznak a fiúk, hanem mert ők a mieink.

Van egy lapja az ujpesti önkormányzatnak, sok éven át írtál bele személyes történeteket, mígnem a 2010-es polgármesterváltást követően elküldtek. Látványosan megviselt a dolog. Miért?

Mert azt gondoltam, jöhet bármilyen színű polgármester, ha valamit, hát az ujpestiségemet, az ujpesti közösséghez tartozásomat senki meg nem kérdőjelezheti. A 2010 előtti polgármester is sok mindenben mást gondolt politikáról, mint én, de az nem volt kérdés, hogy mindketten a szívünk közepébe zártuk Ujpestet. Aztán az új rezsim kitessékelt az újságból. Jó, övék a veszteség, meg persze az olvasóké, de kikérem magamnak, hogy ilyen énvelem előfordulhat. Némi megnyugvás, hogy a polgármestert, aki leváltott engem, most októberben leváltotta a város, én viszont azóta is szakadatlanul ujpesti vagyok.

Kaptál egy kitüntetést.

Számosat, ha kérhetem: Magyar Lajostól Táncsics Mihályig.

Én most a Tarlós Istvántól kapottra célozom.

Pont ez jut eszedbe?

Ez a legutóbbi. Olyanokkal együtt ismertek el egy az újságírói objektivitásért nevet viselő díjjal, akiket te aligha tartasz objektívnek, de tán még újságírónak sem.

Nemcsak Kádár János rendszere volt abszurd, hanem az utána következők is. Ezt az objektivitásért díjat az utóbbi időben úgy adták  ki, hogy négyet mindig kormánypárti újságíró kapott, egyet meg mindig ellenzéki. Világröhej. A kormánypárti újságíró kifejezésnek semmi értelme. És az ellenzéki újságírónak sincs semmi értelme. Az újságíró, ha egyetért valamivel, akkor helyesli, ha pedig nem ért egyet valamivel, akkor tagadja. Függetlenül attól, hogy maga az újságíró kire szokott szavazni. Engem a díjra Angyalföld javasolt, mely városrész önkormányzatával azóta állok kapcsolatban, hogy az ujpesti újság a már tárgyalt eleganciával és átgondoltsággal elköszönt tőlem, és az angyalföldiek befogadták a  rovatomat. És most nem akartam megbántani őket. Azzal viszont a helyszínen szembesültem, hogy ennyire, hogy is mondjam, szélsőkormánypárti a másik négy kitüntetett.

Rezzenéstelen arccal abszolváltad a rendezvényt.

Az ember ott már nem csinál cirkuszt. Hogy nézne az ki?! Amúgy van nekem makulátlan kitüntetésem is pár. A legbüszkébb a Pethő Sádor-díjra vagyok, nemesen konzervatív újságíróknak jár. És van Ujpestért-díjam, és van Angyalföldért-díjam, ezekkel azok a helyi közösségek tiszteltek meg, melyek körében otthon érezhettem magam.

Te még az éttermekben is az otthont keresed. Szeretem azt a történetet, hogy amikor egy szombati napon a Klauzál téri Kádár kifőzdében Katika, a pincérnő kihozta neked a sóletet, és a szomszéd asztaltól felháborodva átszólt egy férfi, hogy „nekem nem volt sólet, pedig én húsz perccel korábban érkeztem!”, Katika azzal zavarta be a sarokba az ipsét, hogy: „Jolsvai úr húsz évvel korábban érkezett.”

Mindez történt húsz éve. Vagyis bő negyvenéves törzsvendégi múltra tekintek vissza a Kádárban: 1978-ban ettem ott először. A másik kedvenc kifőzdém a Csalogány utcában a Róma ételbár Cicával az élén, tavaly bezárt, komoly csapás, de állítólag újra nyit. A fél várost én cipeltem oda először, igaz, elég volt egyszer odacipelni azt a fél várost, utána ment magától.

Melyik életed első törzshelye?

A gimnáziumomhoz legközelebb eső kocsma, a Mókus eszpresszó hátsó, sötét asztala, melyet osztálytársakkal látogattunk. Tanítás után beültünk, ettünk, ittunk, és ami aprónk volt, kiöntöttük az asztal közepére. A felszolgálólányokat frappírozta a társaságunk, és megtették azt a szívességet, hogy hónap végén bemondták a végeredményt: vagy kértek még harminc forint ötvenet, vagy hoztak egy tálca süteményt.

Melyik a legtávolabbi törzshelyed?

Az utóbbi tíz évben, házastársi okból, viszonylag sokat megfordulok Bécsben. Némi utánjárással hamar ráleltem egy kisvendéglőre, ahol az első asztalra az van kiírva, hogy „ez itt a törzsvendégeké”.

Mikor ülhettél le oda?

Még nem tartok ott, de igyekszem. Az én évi öt-hat megjelenésem arra elég, hogy a teremfőnök mosolyogva elém jön, kezet fog, üdvözöl, megkérdezi, hogy vagyok, én is megkérdezem, ő hogy van, és ezzel kettőnk közül az egyikünk némettudása ki is merült, de a mosolyunk rendületlen, s láthatóan mindketten boldogok vagyunk.

Melyik ez a hely?

Nem képzeled, hogy elárasztom turistával a törzshelyemet.

Na.

Erőszak hatására cselekszem: Gmoa Keller. Német szójáték, a hely legjobb krimója.

Mitől lesz az ember törzsvendég? És mikor neveződik ki annak? Amikor kikerül a fényképe? Amikor a nevén szólítják? Amikor szerkesztő urazzák? Amikor a legjobb asztalt kapja kérdés nélkül?

Attól lesz törzsvendég, hogy ő és a hely egymásra találnak. Amihez persze mindkét fél részéről végtelen türelem és nyitottság kell, valamint rengeteg idő. Úgy nőttem fel, hogy a felmenőim törzsvendégek voltak Ujpest számos kisvendéglőjében, kiskocsmájában. És én is elég hamar törzsvendég lettem, ha jobban belegondolok, hamarább, mint a gimis, mókusos idők. A Holnapra jobb lesz című regényem úgy született, hogy egy valóságos kiskocsmai élményt növesztettem nagyra a fantáziámban. Szokásos vasárnapi program volt, hogy míg nagyanyám főzte az ebédet, nagyapám meg én elsétáltunk a kocsmába, ő ivott egy pohár sört, én ittam egy málnát, és elbeszélgettünk a jelenlévőkkel. Gyönyörűen rétegzett közönség töltötte meg a termet, imádtam. A tápláléklánc csúcsán a legtörzsebb törzsvendégek foglaltak helyet, egytől egyik alkoholisták, mert hát egy kocsmában úgy lehetsz törzsvendég, hogy beáldozod a májadat ezért az élményért. A második kör azokból állt, akik néha azért hazanéztek. És így tovább. A legkülső, de még törzsvendégi körbe tartoztunk mi, hiszen kizárólag vasárnap tettük tiszteletünket, akkor viszont megbízhatóan megjelentünk.

Volt neve annak a vendéglátóipari egységnek?

Volt: 3523-as italbolt. De az ujpestiek Bodó kocsmának hívták az eredeti tulajdonos után. Egyszer a Bodóba lépve rettenetes csönd fogadott bennünket. Hang nélkül ittak az emberek új és újabb köröket. Se rádió, se beszélgetés, se veszekedés, miközben ezektől kocsma a kocsma. Döbbenetes élmény. Hét-nyolc éves lehettem, komótosan megittuk a sört és a málnát, nagyapám köszönésként biccentett, kiléptünk. Odakint kérdeztem tőle, hogy ez meg mi volt, ő azt felelte: „Egyszer majd elmesélem.” És persze sose mesélte el. A jelenet érthetetlen zárványként elraktározódott a fejemben, harminc évvel később eszembe jutott, s írtam belőle egy ötvenhatos publicisztikát. További tíz év elteltével pedig írtam belőle egy regényt.

Hogyan viselkedik egy törzsvendég? Megvannak az olyan alapmondatai, hogy „Cica, kérek egy erőlevest, és helyezzünk bele egy daragaluskát”?

Nincs külön törzsvendéges viselkedésem, mindig és mindenütt ugyanúgy viselkedem. Járok helyekre, ahol jól érzem magam, és ezen helyek közül, ha a hely is úgy érzi, egyszer csak lesz egy törzshelyem.

Keresed a pincérek kegyét?

Ellenkezőleg. Macerás vendég vagyok, s ott tudok törzsvendég lenni, ahol értékelik, sőt élvezik a macerámat, a szekántságaimat, ahol megértik, hogy nem undokoskodom, hanem igényeim vannak. Ha sikerül megfelelni ezeknek, honorálom: hálás szavakkal, figyelmességgel, netán azzal, hogy valamely írásomba bekerül a hely. Aminek persze nem az az oka, hogy legközelebb nagyobb daragaluskát kapjak az erőlevesbe. A lényeg, hogy magas szintű kiszolgálást várok az étteremtől és a világtól is. Cserébe magam is magas szintű szolgáltatásokat nyújtok abban a szerepben, amiben éppen vagyok.

Szekántkodhat egy törzsvendég?

Megengedhet magának ezt-azt. Cicánál volt szokás kehelyben szervírozni a tejszínhabbal fedett gyümölcsöt. Képtelen idea. Gyümölcsöt kehelyből tejszínhabon áthatolva kienni lehetetlen vállalkozás. Én kiköveteltem, hogy nekem tányérban hozzák az aktuális adagot, így magam oszthattam be a habot. Cicánál tavasztól őszig kint ettünk lényegében a járdán, és egy nap a bejárattól legtávolabb eső asztalnál kaptam helyet. Rutinos pincér, Laci úr vitte a placcot, érkezett a málnámmal, no, de kehelyben, mondtam is azonnal, hogy „Laci úr, hát fekvő a málna!”. A fejéhez kapott, visszarohant, jött a tányérral, és emelt hangon már az ajtóból kiáltotta, hogy a Batthyány téren is hallották: „Szerkesztő úr, ez úgy elfeküdt, mint alföldön a furulyaszó.” Finom. Még a fekvő habos málnánál is finomabb. A szekántság gyümölcse.

Azzal kezdtük, hogy Juhász István néven születtél. Miért lett belőle Jolsvai András? Megharagudtál apádra?

Elvoltam én a juhászsággal, de amikor írni kezdtem, kiderült, hogy Juhász István néven már ír más. Aki amúgy eredetileg Juhász Ferenc volt, de a nagy Juhász Ferenc miatt módosítani kényszerült. Eszembe jutott a reformkori irodalom egy kiváló szerkesztője, Thaisz András, aki, miután Jolsván született, Jolsvai András álnéven publikált. Kölcsönvettem a nevet, és nálam maradt.

Idővel hivatalosan is Jolsvai lettél.

Anyagi szempontok vezettek. A rendszerváltás előtt úgy volt, hogy az ember írt valamit, aztán a pénztárban felvette érte a honoráriumot. Most az van, hogy az ember ír valamit, aztán nem vesz föl honoráriumot. Na most a kettő között volt egy átmeneti időszak, hogy írt az ember, kapott is az ember, de a honort postán utalták. Esetemben rendre Jolsvai András szerzőnek akartak utalni, és nem nekem, Juhásznak. Mígnem harminc éve beballagtam a hatósághoz, és kezdeményeztem a névváltoztatást.

A lányaid, a két Juhász mit szólt?

Másnap ők is eljolsvaisodtak a hivatalban. Önként.

És apád mit szólt?

Megkérdezte, hogy „akkor mi már nem is vagyunk rokonok?”.

Mire te?

Azt feleltem, hogy „ennél azért bonyolultabb a dolog”. Ahogy telnek az évek, egyre megértőbb vagyok vele.

És egyre többet foglalkozol az életkoroddal. Az ötvenedik születésnapodra alkottad az „egyszer élünk, ez már az” mondatot. A hatvanadikra úgy fejlesztetted tovább, hogy „egyszer élünk, ez volt az”.

Hogy mit mondok majd a hetvenediken, ha megérem, fogalmam sincs. Köröndy, az én alteregóm talán elhúzná a száját, amúgy köröndysen, és megkérdezné: „Visszavágó nem lesz?”

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu