Az áradás időközben vízesésszerű dimenziókat ölt. Ott robajlik a fülében, az agyában, minden más zajt elnyomva, de a dübörgő zajban mintha kiáltást hallana, nem, egészen biztosan kiáltást hall!
Vagy inkább csak azt hallja, hogy valaki felkiált, de a hangja azonnal elhal.
Valaki kiáltott.
És valaki – valami – beléfojtotta.
Agok pislog, kitörli szeméből a vizet. Errefelé akadnak ugyan oroszlánok, de ritka, hogy emberre támadjanak. A szavannán leopárdok és hiénák is kószálnak, zebrára, bivalyra és antilopra vadásznak, olykor megkísérelnek elragadni egy-egy fiatal állatot a nomád pásztorok nyájaiból. Időnként történik egy-egy tragédia, de a vadon élő állatok többnyire maguk között élik életüket. Minden élőlény jóllakik – az emberek kivételével, mert a szűnni nem akaró mészárlástól a parasztok nem tudnak vetni. Afrika legtermékenyebb vidékeit történelmi méretű éhínség fenyegeti, de az állatok jól elvannak.
Hol vannak az emberei?
Ott. Legalábbis az a néhány, akit még lát. Előbukkannak, eltűnnek. Egyikük közvetlenül előtte halad, mint egy elmosódó tintafolt a terebélyes majomkenyérfa tömege előtt.
Agok az ősi ösztönre hallgatva megfordul, hogy meggyőződjön, nem fenyegeti-e veszély hátulról, és hogy felmérje, milyen messze lehetnek esetleges üldözői, bár az az ember közvetlenül előtte…
Micsoda? Megtámadták?
Izmaiba adrenalinfröccs zúdul. Agytörzse őrült sebességgel egyik döntési mintát kínálja a másik után, a teljes evolúciós katalógust. Agok büszke a reflexeire. Minden ismerős helyzetben célratörően járna el, csakhogy itt semmiféle célt nem lehet felismerni – már ha egyáltalán van valami, ami reakciót követelne; lehet, hogy az egész csak érzékcsalódás volt, és most amiatt idegeskedik?
Voltaképpen mi riasztotta?
Semmi. A kiáltás? Egy papagáj. Az előtte haladó ember? Hasra vetette magát. Mindjárt fölpattan és fut tovább, híven a megbeszélt taktikához, úgy, ahogy ő tanította az embereinek.
Vár.
Senki sem pattan föl előtte.
Ugyanebben a szempillantásban alábbhagy az eső, és Agok meghallja…
Teljesen világosan hallja.
Újabb ordítás.
Rátör a félelem, ami énje távolságtartóbb részének kínos, futásnak ered, a majomkenyérfa felé, elcsúszik, és hosszában elvágódik a sárban. Az esés kipréseli tüdejéből a levegőt. Megpróbál felállni, de a csúszós talajon sehol egy szilárd pont, amelyben megkapaszkodhatna. Néhány másodpercre eluralkodik rajta az a szörnyű érzés, mintha víztől duzzadt föld mohó és vak lényként kúszna fel rajta, ragacsos végtagokat növesztve átfogná testét, és egyre mélyebbre húzná le esőtől nedves belsejébe. Aztán mégis sikerül talpra állnia, és továbbbotorkál a baobab és a mögötte elterülő szegélyerdő felé. Agyában az ősök suttognak, azon vitatkoznak, mi lehetne számára most a legbiztonságosabb hely, az áthatolhatatlan vegetáció a dombtetőn, nem, jobb az az odú, amelyet az elefántok a majomkenyérfa törzsébe vájtak, még ha kelepcévé is válhat, de itt láthatóan minden kelepce, miközben az ordítás…
Sokezernyi élőlény jelenléte adódik össze benne – szárnyak csapkodása, csak éppen nem madaraké, hanem más, idegenszerű rezgések, abnormális minta szerint, egyre duzzadó…
Belegyorsít.
Akármi közeleg is, hihetetlen erővel teszi, a határok iszonyatos gyorsasággal tolódnak el a ködfoszlányokban, amelyek most meg-megnyílnak, és mintha egy olyan természetfölötti rendező utasítását követnék, aki azt akarja, hogy Agok elkapjon egy pillanatot, majd a felhők újra összezárnak, hiszen Most sikolyok mindenhonnan, az emberei. Hallja, ahogy meghalnak, lába újra elveszti a talajt, és esés közben látja, ahogy a kavargó köd szertefoszlik, és ismét kirajzolódik belőle a majomkenyérfa koronája. A külső ágakat gubók borítják, hihetetlen finomsággal megszőtt alkotások, amelyekbe építőik a leveleket is beledolgozták: a szövőhangyák bokrokban és fakoronákban alakítják ki fészkeiket. Minden egyes gubó egy egész hangyanépet rejt, mindegyik a maga királynője köré sereglik.
Olykor egyik nép megtámadja és felzabálja fajtársait, Agok szemében semmi sem jelképezi ennél szemléletesebben azt, amit saját, önmagát csonkoló népe tesz – a különbség csupán annyi, hogy a hangyák hűvös intelligenciája ismer győzteseket is, míg az a kontinens, ahol volt balszerencséje megszületni, csak veszteseket ismer. Feltápászkodik, levegő után kapkod. Tántorogva, botladozva a fatörzs felé indul, amely minden egyes megtett lépéssel valahogy oldalra kerül, mintha össze akarná zavarni, gúnyt akarna űzni belőle. A rothadó növényi anyag és a sár fojtóan édes ópiátokat szabadít fel, amikbe a baobabfa dögszaga keveredik. Hallucinál, lehet, hogy egyszerűen becsavarodott a félelemtől. A természettel és annak jelenségeivel kisgyermekkora óta meghitt ismeretségben áll, mitől kerülhetett ennyire magánkívül? Mi mástól, mint attól, hogy valami ismeretlen, amiről a világon semmit sem tud, egyszer csak betör az életébe, valami ismeretlen, amiben semmi sincs mindabból, ami tapasztalatvilágában valaha is visszatükröződött volna, úgyhogy a teljes kiszolgáltatottságon kívül semmit sem érez. A gomolygó köd suhanó árnyakkal telik meg, megnevezhetetlen dolgokkal, amelyek gyorsabban váltják helyzetüket, mint hogy a szem követni tudná őket. A levegőt lövések és üvöltések rázkódtatják meg.
Vakon tüzel az esőben, kiüríti a tárát, kinyúl egy másikért, az kicsúszik a kezéből, térdre esik, és félőrülten tapogatva keresgéli a baobabfa gyökerei között. Ujjait apró lábak és csápok érintik. Tapogatóznak, suhannak, sietősen. A nedves mélységben csúszómászók nyüzsögnek. Látótere peremén mintha egy nagy méretű valami mozogna. Odakapja a tekintetét, de nincs ott semmi, és mégis, ott van mindennek a képzete.
Az enyészet és az élet egy.
A talaj lélegzik, páncélos seregek követnek kiszámíthatatlan terveket, a vihartépte levelek között dögevő bogarak teste csillog. Imádkozó sáskák lesnek zsákmányukra, mozdulatlanul. Ezek még akkor is ugyanezen a helyen ülnek majd, amikor mi már rég végeztünk egymással, gondolja Agok. És nem telik bele sok idő. Az eső minden időt elmos. A létezésem nem tart tovább egy szempillantásnál.
Mellette valami a fatörzsnek csapódik.
Odafordítja a fejét.
Soha nem látott hasonlót.
Mindenhol ezek a valamik.
A bokája lendül. Megragadja a fegyverét, mintha korlát volna, az utolsó megmaradt akadály közte és a szakadék között. Értelme egy automata jelzőfény kitartásával jelzéseket sugároz: kuporodj le. Védd a fejed a karoddal. Igyekezz bejutni az üregbe.
De túlságosan meg van lepve, hogy elfordítsa a tekintetét.
Felemeli a karját, hogy lesöpörje azt az izét a fáról.
Az izé ráugrik.
Pánikba esik, és megpróbálja letépni ezt a valamit az arcáról. Az viszont addigra már a bal szemgödrére fordul, kitépi a szemgolyóját, és benyomul a koponyájába. Agok a fájdalomtól és a sokktól félőrülten támolyog, a lába ráng, és hanyatt beesik a majomkenyérfa rothadástól bűzlő üregébe.
Az utolsó, amit érzékel, az égető fájdalom hulláma, amikor újabb izék szállnak le a testére, és elkezdik felzabálni.
Frank Schatzing: A pillangó zsarnoksága
Athenaeum, 2018
Kiemelt kép: TONY KARUMBA / AFP
