(5.3)
A házukban lakott egy Somló néni meg egy Vértessy néni, (K) egy ideig simán összekeverte őket. Később már nem keverte össze. Bizonyos értelemben mindig összekeverte, évek múlva is, például nem emlékezett rá, hogy Somló néni lakott-e az elsőn, a gangnak úgy a közepe felé eső lakásban, Vértessy néni pedig a második és harmadik emelet közötti fordulóban, vagy fordítva. Az ajtó a lépcsőházra nyílik.
(7.3)
Vagy a Somló néninek, vagy a Vértessy néninek az ajtaja. Fehér haj, dauerolt frizura, ez biztos. Két hófehér hajú öregasszony. Igyekszik lefelé Vértessyné a lépcsőn, csókolom, ezt mondja majd neki, mindjárt, ha odaér, gondolja magában (K). Jó hangosan köszön, hogy meg lehessen hallani. Ahogy illik. A néni megtorpan, (K)-ra mered. Lassan megy neki a járás, körülbelül lát csak, nem tudni, mit lát. Hasonlít (K) keresztanyjához. ’Szerbusz, fiacskám’, mondja. Kiszáll a liftből Somló néni, becsapja a vasrácsot, csaknem egymáshoz ütődnek. ’Jónapot!’, mondják hideg hangon, szinte egyszerre, de nem állnak meg. Egymásnak biztos nem. Nem tudni, mi lehet köztük. Vértessy néni enyhén piszkos, elsárgult fehér csipkekesztyűt visel, kerek, elöl csipkefátyollal díszített kalapkát a tűző nyári napon, Somló néni halvány bugyikék kosztümben van, orra alatt kis bajuszka, (K)-nak fogalma sincs róluk. Soha egy mondatot nem beszéltek vele. Nem valószínű, hogy beszéltek volna egymással bármiről. Már meghaltak. 77. Nem pont egyszerre.
(8.11)
A Városliget felé igyekezve (K) belép a Szondy utcai templomba. Átmegy a túloldalra, csak úgy, a maga számára is váratlanul. Esni kezdett? Hittan, elsőáldozás, a füstölő illata, lassan átmelegedő fapadok. A fenekükkel melegítették. Leült, a kézfejét a feneke alá tette, hogy ne fázzon. A freskó ott van persze, a helyén, hol volna máshol, szamaragol a Szent Család. Ismerős és nem. Miképpen a mennyekben, azonképpen, elkezdi még egyszer, az elejéről valahogy lemaradt, onnan van megint benne, hogy a mindennapi kenyerünket add meg, Uram. Ha odafigyel, megakad, belesül. Harmadszor is elmormogja, koncentrál, most megvan. Ez jólesik neki. Hűvös a levegő, hidegebb van, mint az utcán. A templom kicsi, de hát milyen volna. Sokkal kisebb, mint régen. Kicsi és rosszul hideg. Az álláig felhúzza a kabátján a cipzárat.
(5.6)
Gyorsan cserélődnek a lakók. Elköltöznek, meghalnak. Meghal a Somló néni. (K) nem tud róla, hónapokkal később tudja meg. Végh Miskának négy szép lánya van, azonnal férjhez mennek, nem foglalkoznak (K)-val. Rá se néznek. Egyik se, mintha összebeszéltek volna. Halkan köszönt volna? Nem tud ezek szerint még csak rendesen köszönni se? Nem látják?
(5.7)
Nem látszik? Várják a liftet, hülye helyzet, pocsék rossz, (K) nézegeti a cipője orrát. Somlóné elnéz (K) mellett, rá sem hederít, ilyenkor mit kell csinálni? Köszönjön neki még egyszer? Végh Mihályt mindenki ismeri a környéken, mindenki a haverja, alig ér haza a munkából, már kinn is van az utcán, mászkál, fontoskodik, benéz az üzletekbe, szóba elegyedik, akivel tud. Szakmunkás, mindenhez ért. Szaki. Úgy tesz, és ettől már ért is hozzá. Nyomja a szöveget a kasszánál, a pénztárosnő meg félrefordul, huzigálja a száját, segélykérőn (K)-ra pillant. ’Jól van’,
(9.10)
mondja, mosolyog is, de látszik rajta, hogy nem jó, hogy most már elég volt. (K) képtelen úgy hazaérni, hogy ne ütközzön a Véghbe. Minden melót elvállal, megszereli a villanyt, beveri a szöget, elviszi (K) kocsiját olajcserére. ’Na figyeljél ide, baszki, mikor volt utoljára olajcsere a kocsidban?’ ’Nem tudom. Fogalmam sincs. Rég.’ Végh ilyenkor mérgesen néz, csóválja a fejét. ’Mi lenne veled nélkülem’, kérdezi (K)-t mérgesen. Már meghalt.
„Látjuk komoly, szakállas arcát a klasszikus athéni művészet egyik fehér alakos sírvázájának töredékén, amint kezét nyújtja valakinek, aki Senki már”, írja Kerényi Hermészről.
Egy éjszaka, minden bejelentés nélkül kisétált a Városligetbe meghalni. Nyugalom, nem a halálról szól.
(4.45)
’Ezek’, hallja Loli hangját. Az anyja hangját. Mi volt és ezek voltak. Egyszer, bridzsezés közben, már este tíz felé, csöngettek az ajtón. A bridzsparti elején lehetett, mert (K) még ott téblábolt a felnőttek közt a középső szobában. A felnőttek egymásra pillantottak, abbahagyták a játékot. Loli összetolja a legyezőszerűen maga elé tartott osztást, a férjét nézi, halkan, ütemesen kopogtatni kezdi a kártyaasztalt. Ilyen későn már senki nem jön, ami ilyenkor jön, az nem jó. (K) anyja nyitott ajtót, és (K), ahogy kilesett a résen, látta, hogy ez a Pasztuh mamája. A nő elhadarta a nevét, meg hogy a fia (K) osztálytársa, mert persze a fiát kereste, és (K) anyja hiába mondta neki azonnal, tökéletesen megnyugtató hangfekvésben, hogy ’drágám’
(2.39)
drágám, a hangsúly nem utánozható,
(4.46)
’drágám, a fiad természetesen nincs náluk, hogy gondolhattad, ilyen későn, már rég hazaküldtem volna’, kétségbeesett arccal bámult befelé, hátha mégis. Akkor már ott állt az ajtóban (K) apja is, próbálta ő is nyugtatgatni Pásztor mamáját, ’biztos előkerül a gyerek, mire hazaér, asszonyom, már otthon is lesz, meglátja’, de az csak toporgott szerencsétlenül, kissé előrehajló felsőtesttel, és mohón lesett befelé az előszobába. ’Jöjjön be, asszonyom’, mondta neki (K) apja tökéletes hangsúllyal, és megérintette a karját, de a nő nem mozdult. Némán sírt, meg se mozdult. Csak akkor biccentett egyet-kettőt, mikor (K) is megjelent az ajtóban, és mondta neki, hogy fogalma sincs, hol lehet a Pasztuh.
Nyilván nem így mondta, hogy Pasztuh, hanem a keresztnevét, de fogalmam sincs, mi volt Pásztor keresztneve. Laci? Adhatnék neki keresztnevet is, de nem adok. Legyen Laci.
’Hát ez meg ki volt’, kérdezte jellegzetes hangsúlyával Miki, mikor becsukták az ajtót Pásztorné mögött, de látszott rajta, hogy a legkevésbé sem érdekli, inkább a licitet folytatná, mert nyilván jók voltak a lapjai. (K) mamája mondani kezdte, hogy ’ezek szerint’ a fia egyik osztálytársának az anyja, és hogy még sosem látta, vagyis mintha ő lett volna az, aki az egyik szülői értekezleten nagy óvatoskodva odajött volna hozzá, de Miki meg Loli annyira látványosan unatkozó képet vágtak, hogy abbahagyta. Már vissza is ültek az asztalhoz. (K)-t be sem vonták a dologba. ’Ott tartottunk ugye, hogy három pikk’, jelentette be Loli. ’Ugyebár?’ ’Pontosan ott, édesem’, csatlakozott hozzá Miki. ’Passz’, mondta (K) anyja, és fölállt.
(1.35)
János a Julcsa szeretője. Julcsa embere. Vasutas. Illetve beszkárt. Mindig a sötétkék beszkártos ruhájában érkezett, és volt némi szaga. Öntudatos munkásember, becsönget, nem a konyhaajtón zörget, vagy a cselédszoba ablakán, elvárja, hogy úgy fogadják, mint vendéget. Bevonul, János-szagú kabátját az előszobafogasra akasztja, lezöttyen a konyhai hokedlire, és okoskodik. Ez (K) nagymamájának a szava Jánosra. Hallgatja egy percig, aztán bejön mosolyogva a konyhából, ’na, jött megint Jánosunk okoskodni”. János hobbija a történelem, bevágott egy sor évszámot, és ilyenkor előadja, ez tulajdonképpen tetszik (K)-nak. ’Na, és mikor volt a vesztfáliai béke?’ (K) nem tudta, mikor volt a vesztfáliai béke, erre János diadalmasan rávágta, hogy ’ezerhatszáznegyvennyolc’, és büszkén nézett maga elé. ’Ezerhatszáznegyven’, itt fölemelte a mutatóujját, kissé fölvitte a hangsúlyt, és ’nyolc’. Van családja, felesége, gyerekei, lelkesen mesélt róluk. Annak, aki épp ott volt, (K)-nak is. Sokkal inkább, mint a vesztfáliai békéről. (K) apja kimegy a konyhába rágyújtani, beszélgetnek, olyankor János hagyja a fenébe az egész vesztfáliai békét, és más regisztert kezd használni. Munkás, Terv, megkínálják egymást, ülnek a konyhában, bagóznak. Julcsa állandóan csinosítgatja a szobáját, katonás rend várja Jánost. A falakat teliaggatták János olajfestményeivel, mert János festett is. Virágcsendéletek, őzike a patakparton, másik őzike másik patakparton. Julcsa egy darabig (K)-ék lakását is takarította, aztán öntudatos munkásasszony lett, ő is a beszkártnál kezdett dolgozni. (K) nagyanyja szerint sínigazgató volt, amiről tényleg nem lehetett tudni, hogy micsoda.
(8.13)
Igazgatni kellett a síneket? Nyilván krampácsolt, de nyilván a krampácsolásról se tudta senki (K)-éknál, hogy micsoda. Julcsa ötven forint lakbért fizetett, amiben minden benne volt, a fürdőszoba-használatot kivéve. Még a konyhát kellett volna rendben tartania, de azt aztán végképp hanyagolta. Egyszer, amikor Julcsa nem volt otthon, (K) felvitt egy ((C)) nevű lányt a cselédszobába. Julcsa meg hazajött. És nekiállt hisztizni, mire (K) anyja kirontott a konyhába, és kissé megemelt, de nyugodt hangon rászólt, ’ugyan, Julcsa, mit van úgy oda, maga pólyálta azt a gyereket!’, mármint (K)-t, mire Julcsa lenyugodott. Azonnal, mintha hipnotizálták volna. Állva elaludt. Pár hónap múlva bejelentette, hogy elköltözik. Tizenegyezer forint lelépést kért, (K) szüleinek kölcsönt kellett fölvenni, hogy ki tudják fizetni. Addigra már nagyjából minden régi lakó elköltözött a házból. Vagy meghalt. Szendreyék elköltöztek, Horowicz úr meghalt. Egy berlini rendezvényen odalépett (K)-hoz egy ember, és azt mondta, hogy ő a Szendrey Öcsi.
(7.14)
’Emlékszel?’
(8.14)
’Emlékszem’, válaszolta (K), és emlékezett is, bár nem tudta, mire. Harminc év telt el azóta. Szendreyék, két jóarcú, nála alig idősebb fiú. A fickó, ezek szerint a Szendrey Öcsi, mondott még ezt-azt hatvannyolcról, a csehszlovákiai bevonulásról, arról, hogy aztán idekeveredett, Lassan beszélt, mintha betanult szöveget mondana. ’Várj, hozok egy pohár bort’, mondta neki (K), de mire visszaért, a fickó eltűnt.
(4.35)
Mindenki tudta, hogy a Simonyi nem pislog. Néha direkt pislogott egyszer-kétszer, mivel meg lett neki mondva, hogy pislogjon. ’Ha sose pislogsz, kisfiam, meg fogsz vakulni’, közli vele Tormási barátságosan.
Bár legszívesebben pofán vágta volna.
Óra alatt is rászólnak a tanárok, csupa jóindulatból, hogy ’na, Simonyi, pislogtál? Pislogsz te eleget, kisfiam?’ Bejön az osztályba Kirschnerné, azonnal rászól, ’kesfiam’, búgja mély hangon, ’pislantsál’. Olyankor Simonyi pislog egyet vagy kettőt, és pofákat vág hozzá. Kirschnernének nem, attól valahogy fél, csak a többinek. El is ereszti. Simonyi jól tudja, hogy muszáj pislognia, de mivel a lelkére kötik, azért se csinálja. Nyilván a lelkére lett kötve ezeknek a tanároknak, ha eszükbe jut, szóljanak rá arra a szerencsétlen gyerekre, hogy pislogjon. Simonyi nem tűnt szerencsétlennek, (K) egyáltalán nem látta szerencsétlennek. Sok mindennek látszott, szerencsétlennek nem. Már meghalt.
(4.36)
Megvakult, pár évre rá meghalt. Csonttá fogyva, fehér botra támaszkodva botorkál Simonyi a Vörösmarty utcában, ahol valamikor a bandája működött. Ütögette a falat a bot végével, valahogy másképp, erősebben, mint a vakok. Megbukik, (K) osztályába kerül, azzal szórakozik, hogy fogadásokat köt, ki bírja tovább pislogás nélkül. Egyből rájött mindenki, hogy nem érdemes fogadni vele, mégis fogadtak, mert úgy tudott nézni. Kitette a pénzt, és meresztgette a szemét, amíg csak bírta. ’Fogadjunk’, suttogja Simonyi a Szőllősinek. ’Húsz fillér’, mondja riadtan Szőllősi. Ötven, válaszol Simonyi. Kinéz valakit, odamegy hozzá szünet elején, egészen közel lép hozzá, és halkan azt mondja neki, hogy fogadjunk. ’Mit?’, kérdezi az illető, pedig világos, hogy mit. Vagy miben. A pislogást. Pislogásban. Kellett neki az az ötvenfilléres.
(0.29)
Pasztuh (K)-nál is kisebb volt fél fejjel. Még Szilvásinál is kisebb. Pásztor oroszul pasztuh, és az volt, hogy oroszórán Pasztuhnak kellett volna felelnie, mármint a Pásztornak. ’Pásztor’, mondja neki Kirschnerné, vagy hogy is hívták az orosztanárnőt,
így hívták,
de Pásztor mintha nem hallaná. Kikászálódik a padból, iszonyú lassan. ’Tessék’, folytatja kis szünet után Kirschnerné, ’olvasd’. Hosszú szüneteket tart, halkan beszél, mégsem lehet nem hallani. Nem odahallgatni. Hogy olvassa föl az oroszleckét. És Pásztor kezdi riadtan olvasni a könyvből, hogy cé cé cé pé. ’Cé cé cé pé.’ Abbahagyja, fölpillant. Kirschnerné az ablaknál áll, a keretnek dőlve néz kifelé. Csönd. Sokáig tartó. Az ablakkeretről majdnem teljesen lepattogzott a festék. Lassan a gyerek felé fordul, de nem pillant rá. Nem rá néz, csak arrafelé, körülbelül abba az irányba, és inkább nem is néz, inkább sehova se néz. Félig leengedett szemhéjak, erősen ki van festve a szeme. Állandóan félig le volt engedve a Kirschnerné szemhéja, mintha félig aludna. Félig nem. Inkább aludt, de azért mégsem. És szemből. Oldalról is a mellét bámulták, meg szemből is, és az, hogy de megbasznám, elég sokszor meg lett állapítva róla, anélkül, hogy hozzávetőleges fogalma lett volna bárkinek a fiúk közül arról, mi az, hogy demegbaszni. És akkor Kirschnerné azt mondta a Pasztuhnak, vagy lehet, hogy nem pont neki, mindenesetre abba az irányba, hogy ’esz esz esz er’.
(0.30)
’Mondjad, fiacskám’, mondta Kirschnerné. ’Esz esz esz er’, ismételte engedelmesen Pasztuh. Pásztor. ’Jól van, kisfiam, akkor most olvasd.’ ’Cé cé cé pé’, olvasta a Pásztor.
(0.31)
Ennek így nem lesz vége. Vagy pedig vége lesz, de mikor lesz vége, és mi lesz akkor.
(8.16)
Vértessy néni misére készül, Somló néni fölvonulásra. Kis vörös papírzászlóval a kezében. Hetykén lebegteti. ’Jónapot’, vetik oda egymásnak. (K)-nak is, ha egyáltalán észreveszik, de úgy látszik, nem veszik észre. (K) udvariasan köszön nekik, kellőképp hangosan, ahogy a lelkére lett kötve. Fogalma sincs róluk. Elég hangosan köszönt? Kurta, haragos pillantás, semmi mosoly, mentek a dolgukra, vagy hova. A dolgukra. Már meghaltak.
Kukorelly Endre: Cé cé cé pé, avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé
Kalligram, 2019
Kiemelt kép: LECHNER NONPROFIT KFT. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT/VÁTI FELVÉTELE / FORTEPAN
