A kilencvenhat évesen, hosszan tartó betegség után december 9-én elhunyt Varga Imre, a XX. század egyik legjelentősebb, illetve legtöbbet foglalkoztatott magyar szobrásza. A több mint hét évtizeden át alkotó Varga munkái a Kádár-korszakban, illetve a rendszerváltás óta eltelt harminc évben óriási tempóban születtek, neve azonban talán kevesek számára cseng ismerősen, pedig az 1923-ban, Siófokon született alkotó művei nem csak köz- és magángyűjteményekben, de az ország számtalan pontján felbukkannak.
A diákéveit a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumban kezdő, de Szombathelyen, a Premontrei Rendi Szent Norbert Gimnáziumban befejező művésznek már a tinédzserkora sem volt átlagos, hiszen egyszer váratlanul Párizsba szökött, ott pedig hirtelen óriási pénzeket kereső csodagyerekként robbant be a művészeti világba, festményei és rajzai pedig egy csoportos kiállításon is szerepeltek. Apja rövidesen persze utána utazott és hazahozta, nem próbálta meg azonban eltántorítani a művészetektől, bár kérte, hogy előbb egy másik pályát próbáljon ki. Varga így is tett, hiszen a Műegyetem hallgatója lett, a második világháborúba sodródott Magyarország azonban meglepő fordulatot tartogatott: egy csoportnyi mérnökhallgatóval együtt őt is a tanulmányaikat Kassán folytatni vágyók közé szervezték be, a helyszínre érve azonban kiderült, hogy a diákok
Varga ennek köszönhetően vált pilótává, ahol amerikai hadifogságba esett.
1949-ben a Ganz Gyár műhelymérnökévé vált, az ekkor már a Képzőművészeti Főiskolán tanító Pátzay Pállal (1896-1979) való véletlen találkozásának köszönhetően azonban hamarosan ő is a főiskola hallgatója lett, ahol Pátzay mellett a szintén Kossuth-díjas Mikus Sándor (1903-1982) segítette a saját stílusa megtalálásában. 1956-ban szerezte meg művészeti diplomáját, a siker azonban közel egy évtizeden át nem találta meg, hiszen a pályája korai szakaszában többek közt birkózó mackókat (1957), a Várnegyedben működő Fortuna Étterem mára eltűnt vörösréz cégérét (1958), illetve hiányos öltözetű nőalakokat mintázó Varga 1965-ben,
vált igazán ismertté – ez később az antwerpeni Middelheim Szobormúzeumba került, tizenhárom évvel később azonban egy szekszárdi parkban megjelent a keselyűkkel bővített másolata, így az alkotást ma is könnyen körbejárhatjuk.
Az ezt követő években – köszönhetően persze az első egyéni kiállítása (1967), a Tihanyi Múzeumban rendezett tárlata (1972), illetve a legnagyobb európai művészeti eseményeken való részvétele keltette visszhangnak – már egymást érték a megrendelések: a Salgótarjánban (1970), Mohácson (1970), Münchenben, Borban és Budapesten (2009) is látható, korlátra támaszkodó Radnóti Miklós-bronzszobor, a Kossuth térről harminchét év után lebontott, majd Siófokra költöztetett Károlyi Mihály-szobor (1975) mellett ő készítette el a vatikáni Szent Péter-bazilika altemplomában lévő Magyarok Nagyasszonya-kápolna Szent István-bronzszobrát és óriási, teljes falát beterítő domborművét, amelyre huszonkét acéllemez alakot is megmintázott.
Az egyre puhuló szocializmust hozó nyolcvanas évek sem teltek számára eseménytelenül, hiszen előbb az 1913-ban lebontott Nemzeti Színház egy megmentett, majd Boráros térre helyezett oszlopára tervezte a nagyszentmiklósi aranykincs bikafejes ivócsanakját (1982), közelébe pedig a finom humorral operáló – a Boráros térnek sosem volt köze a borhoz – Borárus-szoborkompozíciót (1983).
Egy párizsi élménye hívta életre a sokak szemében talán kedves esernyős szobornak tűnő, de valójában kapu alatt ázó párizsi prostituáltakat ábrázoló óbudai Várakozókat (1986, 2003-ban született másolata Siófokon áll), melyet a krómacél Kun Béla-emlékmű (1986) követett.
Távolról sem ez volt a karrierje egyetlen, politikai megrendelésre készült szobra, hiszen Újpestre Partizánemlékművet (1971), Mohácsra (1974) és Vácra (1983) Lenint, Kaposvárra felszabadulási emléket (1975), Diósjenőre pedig szovjet hősi emlékművet (1976) tervezett, ezek azonban egyáltalán nem voltak mindennapiak, hiszen Varga ügyesen játszott a rejtett jelentéstartalmakkal és a pop-art és a posztimpresszionizmus hatását mutató szobrászati megoldásokkal, így egyértelmű mondanivalójuk ellenére nívós modern szobrokkal szórta tele az országot.
Kitűnő példa erre a már említett Kun Béla-szobor, aminek nem is annyira bujkáló iróniáját csak kevesen értették meg – ennek tökéletes bizonyítéka, hogy az csak hat évet töltött a Vérmezőn, mielőtt az 1945-1989 közti korszak válogatott köztéri alkotásait bemutató Memento Parkba került volna.
Kun Béla csak egyike az emlékmű szereplőinek, a lámpaoszlop mellett állva, kezében a kalapjával búcsúzik az eszméktől. Elöl az a négy ukrán tiszt, akiket ki akart végeztetni. A felvonulás jobb oldalán Uitz Béla és Derkovits Gyula figurája áll, a bal oldalon Károlyi Mihály, esernyőt tartva a felesége és a gyereke fölé. Történelmi pannó arról, hogy 1919-ben ez volt a helyzet.
– nyilatkozta az alkotó egy, a HVG-nek adott interjújában.
A következő évben, Kádár János svédországi látogatása előtt egy héttel, 1987. áprilisában került köztérre a korábban a budapesti amerikai nagykövetség kertjében már felállított Raoul Wallenberg-emlékmű, a világ első, a vészkorszakban zsidók ezreinek életét megmentő svéd diplomatának emléket állító szobra.
Ezt több, a magyarországi zsidóság számára készített alkotás követte, közülük azonban kiemelkedik a Dohány utcai Zsinagóga hátsó udvarában álló, leginkább szomorúfűzre emlékeztető Emanuel-életfa (1990), amelynek levelein közel harmincezer, a holokauszt alatt elhunyt magyar neve olvasható.
A hetvenes éveiben járó szobrász az ezredforduló körül sem pihent: 1997-ben a kelenföldi Szent Gellért-templom a mártír püspököt és egy angyalt ábrázoló dísze, 2004-ben pedig a Tiszacsécsén már 1978 óta álló Móricz Zsigmond-szobor másolata került az író nevét viselő budai térre.
Nem mehetünk el azonban szó nélkül a két nappal ezelőtt elhunyt művész a modern magyar művészetben fontos helyet elfoglaló, sokszor határokat feszegető, vagy épp meglepő szobrai mellett sem. Ma ezeket mutatjuk be.
A két méter magas kőhasábba faragott Galambok (Hegyeshalom, 1958)
A szokatlan szobor talapzatán a
sorok olvashatók, az alattuk futó díszítősort pedig a madarak láblenyomata adja.
Egy, a székesfehérvári Könnyűfémműben (KÖFÉM) rendezett szobrásztalálkozón, hengerlésre szánt öntvényekből gyalult Beszélgetők (1967)
A mára egy bozótos által jórészt elnyelt, durván faragott mészkőből született Zeusz (Budapest, 1972)
A megkoronázott fejet mintázó alkotás sziklái az ürömi kőbányából származnak. A Budapest folyóirat a felállítás után született cikke szerint
ez a faragás belülről kifelé történt. Nem a kőtömbök külsejéből vésték le a fölösleges réteget, amint azt a szobrászat teszi ezerévek óta, hanem a tömbök belső, illeszkedő részéből hántották le a felesleget, hogy kívül a mohos, fagy-feszegette, napszítta sziklafelület érintetlenül megmaradjon.
A villámgyűjtögetővé vált Munkás (Budapest, 1977)
A téglagyári agyagfejtőből lett kőbányai Mély-tó partján, a gyerekjátékká vált MiG-15-ös helyétől alig néhány percnyire álló, tizenkét acélhuzalt tartó férfialak a park megnyitásával egyidőben, 1977-ben született, a repülőgépekkel ellentétben ma is büszkén ellenáll az idő múlásának.
Az Athenaeum Nyomda egykori kőbányai központja előtt álló krómacél Pallasz Athéné-büszt (Budapest, 1982)
A Rákóczi útról a szocializmus évtizedeiben elköltöztetett, százötvenedik születésnapját tavaly ünneplő Athenaeum nyomda már nem a Kozma utcában székel, nem tűnt el azonban nyomtalanul, hiszen a négy méter magas alkotás jó részét jelentő bazaltkockákon ma is látható a görög mitológiában a bölcsesség és a művészet istennőjeként is tisztelt Pallasz Athéné mellszobra.
Az olvasó Lenin (Gödöllő, 1982)
A rendszerváltáskor a művész számos más alkotásához hasonlóan eltávolított, azóta egy raktárban pihenő bronzszobor egy évvel később a szomszédos Petőfi Sándor Művelődési Központ átadása után került a város főútvonalát jelentő Szabadság út mellé.
A padon ülve olvasó egykori szovjet vezető alakja egyáltalán nem sugallt felsőbbrendűséget és tiszteletet, vagy épp vett fel hősies pózt: épp úgy, egy kőpadra könyökölve üldögélt a park szélén, ahogyan azt egy átlagember tenné.
Már életében legenda lett
A nem csak szobrokat, de érméket, kisplasztikákat és síremlékeket – sőt, egy ideig gobelineket is – készítő Varga azon kevés szobrászok egyike, aki már életében saját múzeumot kapott: 1983 óta működik ugyanis az óbudai Fő tér közelében egy, a környék XIX. századi képét őrző földszintes házban helyet kapó Varga Imre Gyűjtemény, munkái pedig a Magyar Nemzeti Galéria mellett számos ország, így Lengyelország, Németország, Franciaország, Belgium, Norvégia, az Egyesült Államok és Izrael köztereit, illetve gyűjteményeit gazdagítják.
Kitüntetéseit felsorolni is nehéz lenne, de a legnagyobb hazai díjak – így a Munkácsy- (1969) és a Kossuth-díj (1973), valamint a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjének polgári tagozata (2003) –, a budapesti díszpolgári cím (2004), valamint a Nemzet Művészeinek körébe való emelése (2016) mellett a brit Jean Masson Davidson-díjat (2003), a Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendjének lovagi fokozatát (1989), illetve az Olasz Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjének lovagi fokozatát (1989) is megkapta.
