A Központi Hírszerző Ügynökség, a CIA elődjének tekintett OSS ugyan csak három éven át (1942-1945) működött, munkája azonban létfontosságú volt a második világháborús győzelem kivívásában, tagjai közt pedig olyan hírességek bukkantak fel, mint a szakácskönyveivel világhírűvé vált Julia Child, vagy a fél évszázados pályafutása során négy Oscar-díjat is bezsebelő filmrendező, John Ford.
A szervezet 1942. júniusi megalapításakor az afrikai hadszíntér már rég hangyabollyá változott: az Erwin Rommel vezette Afrikakorps (teljes nevén Deutsche Afrikakorps = Német Afrika-hadtest) négy hónappal korábban vitt be először jókora ütést az amerikaiaknak, akik tartottak attól, hogy ez arra bíztatja majd a fasiszta Spanyolországot, hogy a tengelyhatalmak, Németország, Olaszország és Japán oldalán lépjenek be a háborúba.
A németek mindeközben Marokkóban gyűjtöttek csapatokat, készülve arra, hogy Casablancától Algírig elvágják a vasúti utánpótlást, ami a szövetséges erők, így a britek és az amerikaiak egyetlen lehetősége volt a náci Németország erőinek megtörésére.
Az OSS egyik első feladata ennek megakadályozása volt, a kutatásokat vezető bostoni kémikus, Dr. Stanley P. Lovellnek pedig kitűnő, de furcsán hangzó ötlete támadt:
Felismerte ugyanis a megkérdőjelezhetetlen összefüggést: a legyek legjobb barátja a világ minden pontján az állati ürülék, Marokkóban pedig több kecske él, mint ember, így a győzelem legjobb módja, ha néhány tonnányi kecskeürülékre egy patogénekből – vírusokból, gombákból és baktériumokból – álló koktélt permeteznek, végigszórják vele a német vonalakat, majd megvárják, míg a legyek megbetegítik a környék összes harcképes emberét.
A kétségkívül kitűnően hangzó elmélet és a megvalósítás közé azonban legyőzhetetlennek tűnő akadály tornyosult, hiszen az amerikaiak képtelenek lettek volna megfelelő mennyiségű ürüléket felhalmozni. Így tehát egyetlen megoldás maradt: a szintetikus ürülék kifejlesztése, az azonban nem volt olyan könnyű, mint amilyennek hangzik, hiszen a legyek nyilvánvalóan
A kutatók próbálkozásait végül aztán mégiscsak siker koronázta, hiszen az emberi székletből vett kemikáliák koncentrációja azonnal mágnesként kezdte vonzani a rovarokat.
A Project Capricious névre hallgató műveletben ezek után már csak egyetlen lépés volt hátra: hogy a gumiszerű bogyók, rajtuk a betegségekkel eljussanak Marokkóba, és végigszórják őket azokon a településeken, amelyeket a németek tartanak ellenőrzés alatt, noha a lakók a repülőgépek elvonulása utáni reggelen nyilvánvalóan mind furcsállni fogják, hogy hogyan is került egy adag kecskepotyadék a tetőre.
A cél persze szentesíti az eszközt – gondolták az amerikaiak, hiszen siker esetén egyetlen lakónak sem lesz furcsa kérdése, a bevetésre azonban végül egyáltalán nem került sor, hiszen mire a szállítmány készen állt volna az indulásra, a németek
Marokkó spanyolok által ellenőrzés alatt tartott területeiről.
Távolról sem ez volt persze az egyetlen eset, mikor a különböző hadsereg és vezetők rovarokat vetettek be a céljaik elérése érdekében: a biológusból a legfontosabb japán biológiai fegyver-gyárossá előlépett, hadifoglyokon is kísérletező Shirõ Ishii (1892-1959) például a második kínai-japán háború (1937-1945) éveiben bolhák és rovarok millóival több kínai halálát okozta, mint a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák.
Tetteiért azonban sem őt, sem a 731-es egység fedőnév alatt működő csapatát sem vonták felelősségre, cserébe azért, hogy az összes kísérlet és fejlesztés pontos dokumentációját átadták.
Borítófotó: Creative Touch Imaging Ltd./NurPhoto via Getty Images
