A Gemini Man készülését a magyar közönség egészen kivételezett helyzetből követhette, hiszen ez az a film, ami miatt Will Smith visszajáró vendég lett Budapesten. Így az elmúlt másfél évben láthattuk őt táncolni a Lánchíd tetején, vonulgatni a Budai Várban, cigányzenére ropni egy full panorámás pesti tetőteraszon, vagy épp rövid, de eseménydús koncertet adni a Bazilika előtt. Az Instagramon bőszen közvetített Smith-invázió annak köszönhető, hogy a Gemini Mant nem egyszerűen itt forgatták, de szokatlan módon a világpremierjét is nálunk tartották pár héttel ezelőtt.
Sőt, Budapest a vásznon is fontos szerephez jut: a hollywoodi filmekben rendre dublőrnek használt magyar főváros végre előléphetett a takarásból, és nem Párizst, Berlint vagy Rómát, hanem saját magát alakíthatta. Persze most sem így tervezték, a filmet rendező Ang Lee a budapesti közönségnek vallotta be, hogy eredetileg ők is a párizsi jeleneteket akarták itt leforgatni, de három nap után rájött, hogy hülyeség lenne nem kihasználni egy ilyen gyönyörű város adottságait, így hirtelen döntéssel áthelyezte a cselekményt Budapestre.
És városi imázsfilmnek tökéletes is a Gemini Man: a játékidő középső harmadában gusztusos beállításokban pásztázza végig a város turisztikai látványosságait a Széchenyi fürdőtől a Vajdahunyad váráig. Ez azonban nyilván csak számunkra érdekes, ám velünk is csak percekre feledteti a film blőd elbeszélői és technológiai megoldásait. A Budapest-promón kívül ugyanis minden téren kudarcot vall a Gemini Man, ami a hatalmas ambíciók csak még látványosabbá tesznek. Mert az alkotók hangzatos vállalásokkal harangozták be az érkezését. Konkrétan a filmipar forradalmasítását várták tőle, pontosabban az itt alkalmazott technológiáktól:
- Egyrészt a megfiatalított, digitálisan kreált Will Smith teljes értékű szerepeltetésétől;
- Másrészt a nagy felbontástól és a 120 képkocka/sec képsebességtől, ami Ang Lee szándékai szerint új, valószerűbb élményt ad és tapintható közelségbe hozza a történetet.
Az utóbbi okozta benyomást nehéz szavakba önteni, de körülbelül olyan érzés, mintha a Barátok közt valamelyik epizódját néznénk, csak Magdi anyus nagytakarítása helyett ezúttal robbanásokat és autós üldözéseket látnánk ugyanezzel a képi világgal. Ang Lee az utóbbi években ennek a technológiának a filmipari apostolává vált, és annyira hisz a jövőjében, hogy előző filmje bukása sem tudta elkedvteleníteni, amit szintén így forgatott. Az első hétvége alapján úgy tűnik, hogy a traumatizált iraki veteránról szóló Billy Lynn hosszú félidei sétájához hasonlóan a Gemini Man is elhasal a pénztáraknál, nagyon messze lesz attól, hogy visszahozza a 140 millió dolláros költségvetést. Ez talán majd jegeli egy időre a 120 fps iránti óvatos lelkesedést Hollywood háza táján, ami egyáltalán nem baj. Ez a fajta mozis Barátok közt-esztétika ugyanis hiába részletgazdagabb, mint a korábbiak: inkább eltávolítja, mintsem közel hozza a történéseket. A film ugyanis nem bemutatja a valóságot, hanem megteremti annak illúzióját. És ez az a mozzanat, ami elsőként áldozatul esik ennek a kiábrándítóan éles képminőségnek.
A film másik nagy dobása a húsz éves Will Smith lehetne, de ez sem hoz katartikus áttörést. Eleve van valami bizarr abban a most alakuló trendben, hogy ismert színészeket fiatalítanak vissza digitálisan, de a Gemini Man sztorija legalább reflektál némileg erre a problémára, vagyishogy eleinte úgy tűnik. Az igazi Will Smith ugyanis egy elit bérgyilkost alakít, aki egy utolsó meló után vissza szeretne vonulni, ám szegény nem tengetheti békésen nyugdíjas éveit, mert nagy hatalmú megbízói ráküldik a hasonmását. Önmaga egy fiatalabb klónját, akit egy szupertitkos katonai programban gyártottak le.
Ebben az alaphelyzetben szimbolikusan benne van, hogy a rohamosan kibontakozó CGI-forradalom miként fenyegeti a hagyományos sztárkultuszt, és az abban – extrém formában ugyan, de még mindig – kódolt személyes integritást. Hiszen ha sikerül az áttörés, akkor bármikor lehet Will Smith-filmet forgatni Will Smith nélkül, vagy Robert De Niro-filmet De Niro nélkül. Ez nemcsak érdekes jogi kérdéseket vetne fel, de azt is kérdésessé tenné, hogy mit értünk egyáltalán színészi alakítás alatt, és végleg összemosná az élőszereplős és animált filmek közti egyre haloványabb határt.
A Gemini Man azonban még ezt a motívumot sem képes következetesen végigvinni, hiszen a film derekán hiteltelen és dagályos párbeszédekkel kísért szövetségben oldja fel a két Will Smith közötti konfliktust. Innentől tényleg végleg csak egy bugyuta akció-sci-fit látunk, ami nemcsak a műfaj klasszikusai által feszegetett, nagy morális kérdések mellett száguld el szó nélkül, de logikátlan, és az önmaga által tételezett fenyegetésre is képtelen reflektálni. A fiatalabb hasonmás persze kap bőven lehetőséget a bemutatkozásra: nemcsak akcióban bizonyíthat, de könnyes nagyjelenetben is. Hiába. Ugyan nem veti le a vászon magáról, mégis lelketlennek hat minden mozdulata, hiányzik a valódi jelenlét. A puszta technológiai bravúrt figyelmen kívül hagyva nehéz lenne ezt nézőként teljesítménynek tekinteni. Igaz, a hús-vér Smith alakítása sem szakítja be a vásznat, Clive Owen még robotpilóta üzemmódban is simán lejátssza mindkettejüket, annak ellenére, hogy az ő marcona főgonoszát is láthatóan a Gagyi Akciófilmes Klisék Nagykönyvéből rángatták elő.
Mindent egybevetve a Gemini Man furcsa keveréke a biztonsági játéknak és a kockázatvállalásnak. Egy felejthető, minden ízében sablonos, bárgyú fordulatokkal teli blockbuster, amit az alkotók sok-sok pénzért kísérleti mázba mártottak, ezzel csak még jobban kidomborítva közhelyességét. Nem igazán értem, miért tartotta Jerry Burckheimer és a többi producer ezt a forgatókönyvet olyan ütősnek évtizedek óta, és még szomorúbb Ang Lee szerepe ebben a történetben. Ez egy újabb, nagyszabású mementója annak, hogy a Tigris és Sárkány és a Brokeback Mountain Oscar-díjas rendezőjét mára nem hozza lázba a film, csakis annak technológiája. Ha valami könnyed szórakozásra vágyunk, inkább nézzük újra Will Smith lánchídi táncát, azzal garantáltan jobban járunk.
Gemini Man (2019), 117 perc. 24.hu: 3/10
