Baby Jane-nek megvolt mindene. Már amennyiben a gépies turnézás városról városra, hogy azt se tudja, és nem is érdekli, mikor hol van, és a sztárgyár darálójának további elemei nevezhetők mindennek. Baby Jane azonban kicsi és eleve nem túl okos gyerekként csak odáig látott, hogy a fodros fellépőruhák, a bodorított haj, a reflektorfény, a taps, és az, hogy mindig az legyen, amit ő akar, jár neki. Jár neki, hiszen ő csodagyerek, ha táncol és énekel, mindenki elalél, ő az ország kedvence, a sztár. Családját mindössze két ember jelentette, húga, akit zsigerből gyűlölt, és kissé betegesen imádott apja, aki egyszerre volt menedzsere, trénere, oroszlánszelídítője és csicskása, miközben az, hogy egy ilyen helyzetben ki élősködik kin, egyáltalán nem egyértelmű kérdés, hiszen mégis csak a totyogó korból épphogy kinőtt Jane hozta haza a kenyérre valót, éspedig bőséggel.
Aztán teltek az évek, és a helyzet korántsem Jane kedvére változott: csillaga leáldozott, ráadásul húga, Blanche átvette a helyét a reflektorfényben, és sokkal magasabbra tört, mint Jane-nek valaha is sikerült, igazi mozicsillag lett, vagyonokat keresett, és még arra is volt befolyása, hogy Jane-nek is juttasson egy-egy kisebb szerepet minden filmjében. Ám Blanche sztársága sem tartott örökké, egy autóbalesetben megsérült és tolókocsiba került, és mivel eddigre apjuk is kilépett az életükből, a nővérek csak egymásra támaszkodhattak. Egy ilyen helyzetben pedig ilyen múlttal nemigen van köszönet, pláne, ha a testvérpár egyik tagján lassan, de biztosan eluralkodik az alkoholizmus és az őrület.
Amikor a Mi történt Baby Jane-nel? története először regényben (Henry Farrell jóvoltából), majd filmen megszületett (1962-ben, Robert Aldrich rendezésében, Bette Davisszel a főszerepben), a sztárkultusz épp a legmagasabb csúcsokat ostromolta: Hollywood csillogásánál nem csillogott semmi fényesebben, ambíciót magasabbra tenni nemigen lehetett, és a jóval kevesebb eszközzel rendelkező bulvármédia, valamint a közösségi oldalak előtti idők lehetővé tették, hogy a hírességek renoméját és privát szféráját ne veszélyeztesse túl sok minden. Így aztán a lehetőség, hogy az irigyelt sztárok élete sem habostorta, borzongató gondolat volt: legalább annyira szörnyű, mint amennyire izgalmas. Mára ugyan a sztárvilág komoly átalakulásokon ment keresztül, ám a Baby Jane története mélyén húzódó kérdések nemigen veszítettek érvényességükből, sőt: Jane csak felhangosítja és kontrasztossá teszi azt.
Alföldi Róbert rendezése ilyen értelemben egyáltalán nem egyedi esetről beszél, hiszen a párhuzamokat a jelennel akkor is könnyű látni, ha az alkoholizmust és a mentális zavarokat kivesszük a képletből. És miközben a sztárkultusz kritikája zajlik, egy másik szinten egy igazi, személyes, mély kamaradráma is ez, féltékenységről, félelmekről, játszmákról, megint csak úgy zárva egy extrém keretbe, hogy azért érezzük, ezen a kereten kívül is érvényes az, amit látunk. A kitekert, morbid, fekete humorral átszőtt fékevesztett őrület, az elszabaduló pokol és a horror csak álca mindehhez, még ha nagyon szórakoztató álca is.
A rendezés erősen Jane-re koncentrál, az ő fokozódó tempóval széteső személyiségére, Blanche világába jóval kevésbé látunk bele, ami azt is jelenti, hogy a színészi feladat is jórészt Hernádi Judit vállát nyomja. Már amennyire nyomja, mert látszólag különösebb erőlködés nélkül hozza le a karaktert, aki a negédes, babanyelvű kényeskedés iszonyata és az egyre súlyosabb mentális betegségbe süppedt tudat feketesége között váltogat némi szándékolt ripacssággal. Hernádi úgy játszik, hogy a játszásnak itt szó szerinti értelmét látjuk: épp olyan kiszámíthatatlanul vált gyilkos és baba között, ahogy a gyerek váltogat babázás közben a figurái között, a néző hátán meg maratoni távot futkos a hideg. Kettősük Kiss Marival leképezi azt az egyenlőtlenséget, amit a karakterek kettőse is: ez itt Baby Jane, azaz Hernádi műsorszáma, az övé az érdekesebb, egyértelműbb, látványosabb szerep, Kiss Mari az elesett, ártalmatlan, jóságos Blanche-ként nem tud akkorát tündökölni, mint amekkora mozgásteret Jane féktelen őrülete ad, a csúcsjelenetben ezzel együtt feledhetetlen ő is.
A darab sötét humorát főként az ő kettősük viszonyában tapasztaljuk, miközben a mellékszereplők az egyértelműbb comic relief jellegű humort emelik be a történetbe, a bejárónő, a szomszédasszony, a zongorista és anyja mind igazi karikatúra-stílusgyakorlatok, Hartai Petra, Bercsényi Péter és Kovács Máté ezen elvek mentén is játszanak, itt-ott kissé túl sok a kiszólogatás, Lady Gaga például nyugodtan kimaradhatott volna a szövegkönyvből. Bizarr élmény ennyi humorral találkozni, mert közben a Mi történt Baby Jane-nel? végig, még az igazi pokol elszabadulása előtt is mélységesen beteg és sötét történet, ezt érezzük az első jelenettől, pedig akkor még csak egy fürtös leányka táncikál a színen. A sötétség a két testvér bezárkózásával fokozódik, az eleve klausztrofób atmoszférát a babaházszerű díszlet tovább mélyíti: az eleve pici színpadon belül egy dobozszerű térbe zárva zajlik a történet, se ki, se be, vagy aki mégis bejut, az sem köszöni meg. Véres rémmesévé fokozódik a játék, de hogy kinek a kezéhez és mi tapad igazán, az a felkavart, kissé összezavarodott nézőre van bízva, aki pedig azt sem tudja, hová tegye el a fejében a látottakat, a komédiák, vagy a horrorok közé. Tisztára, mint egy átlagos napot az életünkben.
Mi történt Baby Jane-nel?
Delta Produkció, Hatszín Teátrum, bemutató: 2019. szeptember 21
Rendező: Alföldi Róbert
Jane – Hernádi Judit
Blanche – Kiss Mari
Bejárónő – Hartai Petra
Szomszédnő, mama, producer, rendező – Bercsényi Péter
Apa, Edwin – Kovács Máté
Kiemelt kép: Szokodi Bea
