„Egy polgármesternek vénnek kell lennie, ősznek, pislogó, véres, ravasz szeműnek, dagadt képűnek”

A várhegyi polgármester úr, aki nem lehet több negyvennégy-negyvenöt évesnél, és így magas polgári állása dacára is megengedhető, ha tart valamit a külsőre: íme, éppen fekete nyakkendőjét köti fel. Azaz, inkább neje köti, egy jól termett, köpcös, barna asszony, csokorra, mégpedig gavalléros csokorra.

Csontos, nagy, ferde homlokú asszonyság, hatalmas orral, mely zord férfias erélyről tanúskodik; széles, előrenyúló állal, nagyobb fogakkal, mint éppen kellene, de oly nemes, jóságos tekintettel, hogy az ember ily nőnél mindenre inkább gondol, mint hízelgő bókokra.

– Várjon csak még néhány percig, Réz uram – szól ki a tükör elől a polgármester úr a másik szobába –, mindjárt átadom az irományokat, s megyünk. Ugye, öreg, ma kemény napja lesz valakinek, mi?

– Akkor sem nekünk – mosolyog bizalmaskodva a vén, görbe, ősz emberke.

– Ne beszélnél, Tamás, olyan barátsággal ezzel a vén, ravasz emberrel! – súgja oda férjének a feleség alig hallhatóan, amit azonban a vén szolga meghall, s édes örömmel megjegyez.

– Ó, Ágnes, te mindenkit ravasznak tartasz. Azért, mert atyád jóságával visszaéltek: abból semmi se következik. Vannak-e már sokan, Réz uram?

– Nagyon sokan, tekintetes polgármester úr – válaszol alázatosan a szolga, de megsértett tekintettel kísérve a polgármesternét.

– No, és kik, kedves öreg?

– Egyszer ott van mindjárt a főispán úr őméltósága.

– S az örmény doktora, tanácsadója, s a plébános ugye?

– Éppen úgy. A vastag doktor úgy magyaráz, hogy majd felveszi a piacot.

– Hát a polgárságból kik vannak ott?

– Az eleje mind, a színe-java. Úgy várják a tekintetes urat, mint az atyjukat.

– A polgárság az enyém – hajlik a férj büszke örömmel neje felé.

– Vajon Vörös Károly úr ott van-e már? – kérdi a szolgától.

– Rettenetesen szidja az urakat, majd leesik a kis kalapja kövér, kevély fejéről.

– No, ezt pompásan találta, öreg – nevetett a polgármester.

– Ne nevess – súgja a nő –, mert Réz mindjárt megviszi neki egy pohár borért.

– Hát a vastag Poklos János?

– Ott van, s az egész mészároscéh, tímárcéh, István bácsi.

– Ne féljetek, a szopori erdő a mienk lesz!

– Haladjunk!

Így, amint derült mosollyal, s egyenes, katonás tartással kiadja a parancsolatot: lehet látni, hogy a polgármester úr talán sok is egy kisvárosi polgármesternek. Miért? Egy polgármesternek vénnek kell lennie, ősznek, nyírett hajúnak, örökké pislogó, véres, ravasz szeműnek, dagadt képűnek, felkötött állúnak, hogy sohase lehessen kivenni, mit gondol; unalmas, monoton, kásás hangúnak, néhány hatalmas intéző kedvét keresőnek, ridegnek, zárkózottnak, fukarnak, gőgösnek, mert akkor minden ember fél tőle. És ez nagy előny és nyereség.

Tarczali Tamás úr mindezeknek éppen az ellenkezője.

Alig látszik többnek harmincévesnél. Dús gesztenyehajú, hogy egyharmadával befedhetné az én kopasz fejemet; piros egészséges képű, melyet az emberszerető mosoly örökké derűben tart; nyílt, nyájas tekintetű; s nemcsak hogy el nem palástolja, de talán a tenyerére teszi, amit gondol. Bizodalmas a túlságig, mert még senkit sem csalt meg, és senkinek sem igen tartozik, sem ígérettel, sem pénzzel.

Azt hiszi: első a nép, az a nép, amelyet annyian kizsákmányolnak, s mely mikor a pohár csordultán bosszút akar állni: azt szúrja le és szaggatja szét, akit legelőbb útjában kap.

Tarczali úr igazán hatalmas egy szál ember, széles vállakkal, hosszú, vastag nyakkal, s olyan mellel, hogy azzal akármilyen vihart fel lehet fogni.
Ah, de már mindenki ott van a tanácsház előtt. A polgármester úr is ehol jön, azzal a bizalomkeltő, derült arccal, mely tud hinni a dolgok természetes rendjében. Kiáltják a párthívek:

– Mind itt vagyunk, polgármester úr.

– Csak körömszakadtig, uraim, barátaim! Igazságos ügy nem bukhatik el.

– No, de ez kemény nap lesz – morzsolják a párthívek kezeiket.

– Ahol a főispán örményeivel: zsoldosaival.

– A plébános! De megálljon csak…

– Senkit se kell fenyegetni – tekint vissza a polgármester úr mosolyogva –, ő is a miénk.

– Az az uraké! Minden pap az uraké!

Kinyílik a nagy terem ajtaja. Látni az élénk, haragos tekinteteket.

*

Szilárd magatartású, kis, gömbölyű, díszes feketébe öltözött úriember halad egy magas szál, sovány, barna arcú, fekete, tollas kalapú úrhölggyel Várhegy fő utcáján:

– Jól nézek ki? – mormogja az élelmes, pirosra festett hölgy.

– Aha, legjobban. Amál, te, te ma elragadó vagy.

– Persze, ilyen rongy ruhában. A színpadon föl nem vettem volna.

– Csak egy kis szerencse üssön be, nagyszerűen kistafírozlak.

– Unom, mikor hazudozol. Fogj karon!

Karonfogva mennek, és minden szembejövőre kiváló nyájassággal mosolyognak, mint oly boldog halandók, kiknek vagy semmi bajuk nincs, vagy mindenkivel jó viszonyban akarnak lenni.

Utánuk a várhegyi leányiskola egyetemes cédula- és mindennemű jelentés-kihordozója igyekszik, mégpedig futva, mivel így véli megszerezni a város jóindulatát. Száraz, kis, keszeg ember, de a legjobb kedvvel végzi feladásait, s így bármely komor szív tanulhat tőle – erényt.

Sokszor látom, minő jó hatást tesz az még a szomorú felekre is, mikor látják, hogy a göthös, kis Bocz uram mily derülten szaladoz a halotti cédulákkal. Halál, gyászposztó, koporsó elvesztik ilyenkor rémületes tekintetüket.

– Izé, izé – tekint hátra az úrhölgy mérgesen, hogy a piros festék szinte megkékül széles arcán –, úgy vigyázzon ám azokra a finom képekre, mint a szemevilágára!

– Éppen hogy úgy is vigyázok, pedig a bal szemem régóta nem ér egy fakovát. A tekintetes polgármester úr abban a szép sárga házban lakik – szólal meg figyelmeztetőleg a táskahordozó.

– Azzal a szép, négy, utcai ablakkal? – kérdi az úr lágy, édes hangon.

– Igen, bizony.

– Saját ház, természetesen.

– A felesége háza, Benedek-ház.

– Túl magas, bolond egy tető – szólt nézegetve a házat –, régi francia divat. Ha leégne, ilyet nem építenénk többet. No, és mennyi melléképület! Itt, úgy látom, még nem történt biztosítás. Tábla sehol. Ez jó jel. Általában, amint tekintetemmel végigfutottam e városkát, úgy vettem észre, még elég érintetlen városka lesz. Nono, be fogjuk népesíteni a Glória táblácskáival. Nagyszerűen kistafírozzuk magunkat, drága Amál. Az én ruhám is mind még a karmesteri ruháim, csak a jó kefe tartja őket. Főképp cipőim adták be a kulcsot. Szerencse, hogy állandó jó időnk van.

Az úrhölgy nyakkendője csokrait igazgatta, és vékony, festett ajkait szedegette rendbe, és őszülő fürtjeit eresztgette magas homlokára. Azzal akart hódítani, amit még a kegyes idő meghagyott.

– Én már, Málikám, kötéseimről biztos vagyok – csak te is el tudd helyeztetni árvácskáidat!

És gyönyörrel legeltette az úr kékes pápaszemein keresztül is szemeit a díszes kis épületeken, s táblamentes házakon.

– Csak te álld meg a sarat! – válaszolt a hölgy. – Sokat ne hazudozz, mert észreveszik!

– De ha sok ember csak akkor biztosít?

Be kellett lépni a cserfaszínre festett csinos utcaajtón.

Tágas, tiszta udvar tárult ki szemeik előtt, sok, sok baromfival és árnyas eperfákkal. Széles, verandaszerű folyosón haladtak végig, melyre gazdag lombú vadgesztenyefák vetettek kellemes árnyékot.

– Ah, be kedves hely! – sóhajtott az úrhölgy. – S mekkora kert amoda.

– Gizike, eredj csak, mondd, nincs itthon senki! Ó, de mennyi csavargó, képárus, bútorárus, kelmeárus, biztosító. Siess, leányom! Senki sincs itthon. Nem kell, nem kell! – csattogott a polgármesterné hangja.

– Papa nincs itthon – hajolt ki félig egy előszoba ajtaján egy szép, sugár leányka.

S mutatott hosszúkás fehér kezeivel Bocz uramnak – aki vigyorgott a kapuban –, hogy: nem kell, nem kell.

Hanem az idegen úr és asszonyság – éppen mintha a legnyájasabban hívná őket valaki – szíves mosollyal haladt előrébb. Távolról jövő várt rokonok nem szöknek vidámabban a tárt karokba, mint az úri idegenek a leányka felé rohantak.

– Apám a gyűlésben van…

– Nem tesz semmit, drága kisasszonyka. – S egy névjegyet nyújtott elé. – A vörösvásárhelyi polgármester úr őnagyságától: Vermes Pál úrtól.

– Férjemnek szól.

A polgármesterné végre is kénytelen volt elvenni a névjegyet, melyen e sorok voltak:

Bakalovics Márk urat, a Glória biztosító-társaság ügynökét ajánlom becses figyelmedbe. Régi barátod, Vermes Pál. Nagyon szeretném, ha egyszer meglátogatnátok. Vagy talán mi megyünk le egyszer a felséges, szép Erdélybe. Hogy éltek? Adj hírt! Márk bácsi rólunk mindent elmond.

Úgy tetszett, mintha ezek az utóbbi szavak más kézzel lettek volna írva, vagy legalább az eldörzsölt tinta más alakúvá tette e néhány meleg betűt.

A polgármesterné éles szeme észre is vette a dolgot, és annál figyelmesebben vizsgálta a két idegent.

– Biztosan tudom, tisztelt nagysád – hajlongott ide-oda Bakalovics úr –, Palágyi gyógyszerész úrtól, régi kartársamtól, mert én is gyógyszerész voltam, igen, tőle tudom, hogy azon a két-három kisebb tárgyon hamar át fognak esni a polgármester úrék.

– Kérem, azt hagyjuk el, férjem senkinek se szokta megmondani, hogy valamely gyűlésnek mikor lesz vége. Miben szolgálhatok?

Bakalovicsné haragos szemekkel adta tudtára férjének: szemtelen, ne tolakodjál!

– Engedje meg, nagyságod – hebegé a kopasz, köpcös emberke égre emelt tekintettel –, ah, ez a szívbaj! Minden olyan idegessé tesz, engedje meg, hogy nőmet, született Farkas Amáliát, a homokréti városi főkapitány nővérét, a mecséri Farkasok közül, bemutathassam!

Ezalatt a két nő közelebb lépett egymáshoz, s Bakalovicsné egy ügyesen alkalmazott mozdulattal megölelte és megcsókolta a polgármesternét.
A csók még asszonyok között is sokra ad jogot.

Bakalovicsné egész rokoni szeretettel fordult most a leányok felé, és bizodalmasan sorra csókolta őket.

– Leányom, Eliz – mutatá be az anya.

– Nagyon örvendek. Ah, minő gyönyörű szőke haj!

– Leányom, Gizella.

– Nagyon, nagyon örvendek. Valóban büszke lehet, nagyságod.

S Bakalovicsné egy csomó hízelgő szót morzsolgatott – csak úgy, mintha nem is tudná, mily éktelen magasztalásokat szór a piruló barna leánykára.

– Leányom, Adrienne.

S egy kistermetű, szögletes arcú leányka lépett elő, nagy sasorral, igen magas homlokkal, mely mintha kissé ferde lett volna.

– Bocsásson meg a boldog, édes mama, de nem tudom elnyomni megjegyzésemet: rendkívül szerencsés alkotású színpadi arc… Nagy, remek, görög orr, vékony ajkak, kitűnő szabású áll és magas homlok, mint a mama. Nem tehetek róla: engem egy tökéletes arc mindig elragad. Tudom, onnan van egyfelől, hogy foglalkozom a festészettel, és másfelől, hogy Pesten szüleim házánál a legszebb társaságokat volt alkalmunk fogadni. Igen, ifjú koromban a színi pályáért rajongtam. Hangom nem volt szerencsés fekvésű, és… különben szebb tért foglalok el így.

– De édes Amál, a legjobb althangod volt…

A villámló tekintetek ismét rendreutasították a fecsegő embert.

Dicséret, magasztalás mindenütt meghozza jutalmát. A polgármesterné se tudott többet oly kimért, óvatos lenni, mint eddig, átengedte anyai szívét az édes érzéseknek, s gyönyörködve fordult egyik leányától a másikhoz.

Eliz legnagyobb volt, mintegy tizennyolc-húsz éves, csinos, bár éppen nem szép, dús, vereses hajjal, egészséges, piros arccal, melyet a nyílt kék szemek elég kedvessé tettek.

Gizella tizenhat éves lehetett, sugár, magas termetű, sötét, fekete hajú, sárgásfehér arcú, nagy, tüzes szemű, hosszas, egyenes, vékony orrú leányka. Azt gondolom, szebbnek tarthatta magát Eliz testvérénél, mert szemeire hajló haját mindegyre föl-fölvetette, s vékony, szép ujjaival megint visszaigazgatta.

Adrienne – ó, Adrienne kisasszonyon semmi se volt szép. Őt azért kellett annyira megdicsérni. Széles, csontos homlok, nagy, férfias orr, előrenyúló áll, kissé szabálytalan széles fogak… Nem, az ilyen arcot csak szegény, nyomorult vagy gonosz indulatú ember mondhatja szépnek, még az édesanya előtt is.

Ó, milyen jól esett az anyának, hogy az a leánya, ki hozzá legjobban hasonlít – íme, egy idegen úri asszonyság szerint is a legszebb.

A nők nem azért nők, hogy gyöngéd, közlékeny szívük hamar egymáshoz ne vonzza őket. Bakalovicsné mindenkinek eltalálta gyöngéjét azonnal. Eliznek haját simogatta, azt a nagyszerű, dús, csillámló, veres haját; Gizellának a gyönyörű fehér kezeit szorongatta hosszasan, míg Adrienne-nek a komoly, tragikus (saját szavai) magatartásán nem tudott eléggé csodálkozni.

– Ó, igen, a nagy Rachel ilyen lehetett gyermekkorában! – kiáltott fel elragadtatással. – Ó, sokszor bámultam Pesten. Imádtam, isteni jelenség volt a görög kosztümökben, mint Antigone, Phaedra, Elektra!

A leányoknak mindjárt el kellett mondani: ki volt Rachel, és hogy Pesten milyen dicső világ van, hogy egy művelt, szellemdús, bájos, ifjú leány valódi szerencsét csak ott csinálhat, hogy ő maga is sohase jött volna ily messze vidékre, ha a dicső Erdélyt, amit koszorús regényíróink oly égi szépnek, regényesnek festenek – egyszer bár életében meg nem akarta volna látni. Így jött ő e felséges földre, mint a kultúregyletnek elárusító megbízottja.

Bakalovics úr megrántotta nője karját, hogy inthet már a szolgának.

– Szt – sziszegi a nő.

– Jó – tehát várok.

– De – fordult Bakalovics úr, mintegy csak úgy véletlen a polgármesternéhez – megengedi, nagysád, hogy amíg nőm a kisasszonykákat – kérem, kérem, csak beszéljenek –, addig én egy szerény kérdéssel bátorkodhassam. Ha kartársamnak elbeszélésére jól emlékezem, akkor itt egy derék, felnőtt, kedves fiúnak is kell lennie.

– Igen, van egy fiunk, Aladár, most végzi itt a hetedik osztályt.

– Éppen, mint az enyém. Biztosítanunk kell jövőjét. Szép lenne, ha megösmerkednék a két fiatal.

Bakalovicsné már vizsgálta a falon függő ócska Antónia-féle képeket, és kihívó modorban kacagta és készítette az utat, egy szerencsés vásárhoz – ő még csak most kapta meg ím a fonalat főtárgyához, de megkapta.

– Tehát, méltóságos asszonyom, a boldogság útja, a szerencse épülő hajléka – állott elő Balakovics úr –, a biztosítás jó korán, ez az egyetlen kikötő. Éspedig a legjobb társaságnál. És – és ezzel valódi talajára lépett Bakalovics úr is – én a Glória egyik vezérágense vagyok.

S átnyújtotta névjegyét.

– Annyit, azt gondolom, szerénység nélkül mondhatok, hogy monarchiánkban manapság a Glóriánál erősebb alapokon álló biztosítási intézmény nem létezik. Hogy, kérem? Tetszik valamit mondani?

– Nem szóltam.

És mosolygott a polgármesterné.

– Tudom, tudom, akart valamit mondani a nagyságos asszony. Több helyt tették azt a megjegyzést. Igaz, hogy egyik-másik főemberünk fölötte nagy lábon él, túlontúl elegáns házat tart, költséges jour fixeket, drága lovakat, paripákat – és ez nem szül jót. No, nem egészen úgy áll, amit az eredmény fog legpompásabban bebizonyítani. Annyit bátran kikiálthatok, hogy becsületesebb, korrektebb eljárás, mint a miénk: sehol is nem képzelhető. A Glória örökké fog élni. Ismerem jól az alapokat, az elveket, a személyeket, a fő- és altörvényszéki elvbarátokat, magasrangú tanárokat, zsurnalisztákat, fent mint alant. Ó, igen, asszonyom! Mindenütt vannak erős acélkapcsaink. Hálózatunk áttörhetetlen.

Bakalovicsné, mintha valami kulcsot kért volna, rácul e szavakat mondá: szemtelen, legalább az én vásáromat ne rontsd el, ne hazudozz annyit összevissza! Eredj valamerre!

A jó feleség e szavak után mosolygott, ártatlan örömmel mosolygott, s a lelkes Glória-ügynök úr is mosolygott, mert kérdem, vidám dolgokon ki ne mosolyogna e komor életben?

– Tehát, nagyságos asszonyom – folytatá dicső emberbaráti harcát –, én abban a biztos hitben vagyok, hogy minden jó nevelésű ifjúnak múlhatatlanul biztosítva kell lennie. Ezt a szent kötelességet egy szülőnek is elmulasztania – nem volna szabad.

– Aladár van már biztosítva.

– De nem nálunk! – nevetett büszke fejtartással az ágens úr.

– A Morisonnál.

– A Morisonnál?! Az, asszonyom, egy rablóbanda.

S előkerültek a kékes cédulák, tarifakönyvecskék, s kihullott a nagy bőrtárcából egy csomó hamis és nem hamis névjegy, távoli rokonok, jó barátok, tanulótársak becses, rábeszélő madárfogó lépvesszői.

Azalatt, míg Bakalovics úr a lépvesszőket szedegette, a feleség újra egy jót döfött rajta, mely titkos biztatás után a derék ügynök úr csakugyan kitántorgott gyöngyöző homlokkal, vidám mosollyal, hogy valahol a szomszédban próbáljon szerencsét, a polgármester úr megérkeztéig.

Odabent megnyílt a képvásár.

Felséges képek, kezdő és nem kezdő írók, költők, művészek, színészek, színésznők, nagyhírű, országos képviselők a jobb- és baloldalról, a legtetszetősebb és tetszelgőbb állásokban, félprofilban, negyedben, egynyolcadban, derékig, térdig vagy csak a nyakig, ki ahogy inkább hitte, hogy hódítani fog.

Némely költő saját kezűleg írt versecskével látta el arcképét…

– Ah! – kiáltottak fel a leányok örvendezve ennyi nagy ember láttán…

– Műveik is itt vannak, díszkötésben – biztatá őket Bakalovicsné –, a legolcsóbb árban adom. Ajándék, csak az irodalom terjedjen.

Bakalovics úr is erélyesen apostolkodik az udvaron.

Nézegeti az épületeket, a csűröket, istállót, kocsiszínt, a szomszéd háztetőket, de nézi azt a vénembert is, aki a tyúkól mellett nagy lassacskán vágja a fát.

A percentecskék szaporodnak, s a kis gömbölyű ágens úr belemerül a legédesebb reményekbe.

Csak úgy emelkedik öreg szíve a biztató képek varázshatása alatt.

– Mi az, mi az, barátom? – lépett közelebb Bakalovics úr a favágóhoz. – Maga is ide tartozik?

– Ide, uram.

– Hej, öreg, fogja ezt a szivart! Mondja, járnak erre biztosító ügynökök?

– Üstös cigány nem több.

– No.

– Egy vörös gazember a sima beszédeivel addig járt a nyakamra, ölelgetett, tömött szivarral, hogy biztosítottam a feleségemet. Azt mondta: néhány hónapok alatt elpusztul.

– No és?

– Az asszony ma is él.

– Csakhogy ez nem a Glóriánál volt, öreg.

– Merthogy éppen ott volt; pusztítsa el a szent a gonosz férgeit.

Tolnai Lajos: A polgármester úr

Reakció, 2019

Kiemelt kép: MAGYAR FÖLDRAJZI MÚZEUM / ERDÉLYI MÓR CÉGE / FORTEPAN