Kultúra

Mecsetnek álcázott dohánygyárat is tervezett Hitler sógora

Dohányhalmok, rovarirtó és elefántok – ezeket rejtették a századforduló orientális építészetének európai gyöngyszemei. Bemutatjuk a legérdekesebb példákat.

A spanyol és portugál építészetre hosszú évszázadokon át óriási hatással volt az arab kultúra, köszönhetően a Gibraltári-szoroson át Észak-Afrikából érkező araboknak, akik 711-től Granada 1492-ben történt visszafoglalásáig megszállás alatt tartották az Ibériai-félsziget jó részét, jókora kulturális hatást gyakorolva – a mai spanyol nyelv is számos arab szót tartalmaz – az ott élő népekre.

Tömegével jelentek meg a kupolás, vöröstéglás épületek, a geometrikus és növényi formák, illetve a színes csempék, melyek máig uralják a két ország számos településének képét. Az arabok eltűnése után Délkelet-Európa tekintélyes részét – így közel százötven éven át Magyar Királyság jó részét – a török kebelezte be, mecsetek, bazárok és keleti hatást tükröző épületek tömegével teleszórva a meghódított területeket.

Az Oszmán Birodalom a XVIII. századra gyorsan hanyatlani kezdett, építészeti öröksége azonban nem tűnt el a földrészről: a nyugat-európai kastélykertekben ekkor már kisebb törökös épületek egész sora állt, az áttörést azonban a brightoni Royal Pavilion hozta el.

Fotó: Qmin

IV. György brit király tengerparti palotája, az Ocean Pavilion Palace John Nash (a Buckingham-palota és a Trafalgar tér megálmodója) tervei nyomán 1823-ra megszületett épületegyüttes főként indiai és kínai motívumkincsből épült fel, kupolái és minaretjei azonban egyértelmű rokonságot mutatnak a keleti építészettel.

A következő száz évben a mór, illetve orientális stílusjegyek leginkább zsinagógákon köszöntek vissza – tökéletes példa erre a gyakorló keresztény Ludwig Förster által megálmodott Dohány utcai templom (melynek közel pontos mása New Yorkban áll), a szegedi zsinagóga, vagy épp megújuló Rumbach Sebestyén utcai társa, ami a bécsi szecesszió egyik későbbi csillaga, Otto Wagner tervei nyomán épp százötven évvel ezelőtt kezdett kiemelkedni az akkor még apró házak közül.

New Yorkban áll a Dohány utcai zsinagóga majdnem pontos mása
A csillogó felhőkarcolók közt sétálva egy ponton a budapesti Zsidónegyedben érezhetjük magunkat.

Voltak persze kivételek is szép számmal, melyek közül három példa mindenképp figyelmet érdemel.

A drezdai gyáros, Hugo Zietz 1886-ban alapított cigarettagyára rejti talán ezek közül a legérdekesebb történetet, hiszen a Yenidze megszületése után – a legtöbb korai cigarettagyárhoz hasonlóan – török (oriental) dohányt kezdett importálni az akkor még az Oszmán Birodalomhoz tartozó Yenidzéből (ma Genizea, Görögország). A napon szárított levelekből készült cigaretták Salem, illetve Salem Aleikum néven jutottak el a német, illetve az európai piacra, ahol egészen 2016-ig kitartottak.

A márka, illetve a gyár nevéből tökéletesen látszik, hogy Zietz büszke volt az alapanyaga keleti gyökerére, hiszen az arabok különböző anyanyelvű muszlimok köszönését (Szálem alejkum = Béke veletek), illetve az Isten nevét is jelentő béke szót (szalám, ill. szálem) helyezte a dobozokra, némi egzotikumot csempészve a termékbe, ennyi azonban távolról sem volt elég.

A gyár óriási sikere miatt a századfordulón egyértelművé vált, hogy az már képtelen kielégíteni a vásárlók igényeit, így azonnal egy jóval nagyobb épületegyüttesre van szükség, amivel a gyáros két legyet üthet egy csapásra, hiszen az nem csak gyárként, de akár óriási reklámfelületként is szolgálhatna majd.

Az épületeknek Zietz a várost kettészelő Elba partjához közeli vasútvonalak mellett futó óriási telket szemelte ki, a tervezésre a húszas évei végén járó, pályakezdő Martin Hammitzschet (1878-1945) kérte fel, kikötve, hogy annak mindenképp keleti jegyeket kell tükröznie.

Fotó: Wikimedia Commons

Másképp nem is lehetett volna, hiszen Drezda már ekkor is szigorú építési szabályokkal rendelkezett, így a barokk óváros látképét rontó gyárépületek nemes egyszerűséggel nem kaptak építészi engedélyt.

Az építész

Az építőmester Heinrich Hammitzsch fiaként 1878-ban született Martin Heinrich 1901-ben a Drezdai Műszaki Egyetemen szerezte meg az építészdiplomáját, majd előbb tanársegédként (1901-1902), később pedig Nürembergben tanított (1902-1904), illetve doktorált, a modern színházépítészet fejlődését választva témájául.

1905-ben visszatért Drezdába, hogy beindítsa a tervezői karrierjét: az első négy évben számos pályázaton ért el sikereket, a dohánygyári megbízás hozta kellemetlenségek miatt azonban 1909-ben Chemnitzbe költözött, 1918-ban pedig egyetemi professzori címet kapott. Az első világháború hajnalán önkéntesként vált a német hadsereg részévé, öt évvel később pedig kapitányként, egyenruháján az első- és másodosztályú Vaskereszttel tért haza.

1920-ban újra hívta Drezda, ahol az építészeti kar irányítását vette át, élete hátralévő részében pedig jórészt villákat és lakóházakat tervezett. 1922-ben a Német Nemzeti Néppárt (DNVP) tagja, sőt, lakhelye, a Drezdához közeli Oberlößnitz képviselőtestületének tagja lett, ezt a pozícióját pedig a párt jobbra tolódása után sem hagyta el.

 

Két évvel Adolf Hitler hatalomra kerülése után azonban rájött, hogy a DNVP nézetei nem igazán egyeznek meg a sajátjaival, így rövidesen a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) tagja lett.

 

A váltás új szerelmet is hozott, hiszen 1936-ban Hitler féltestvére, Angela (1883-1949) férje, ezáltal pedig a diktátor sógora lett. A nő egész életében Hitler egyetlen olyan családtagja volt, akivel őszintén beszélt, kapcsolatuk pedig jóval mélyebb volt a szokásosnál, így az újdonsült rokoni kapcsolatnak nem meglepő módon az építész életére nézve is bőven volt pozitív hozadéka: otthona, az 1770 körül született Haus in der Sonne a szakszervezeteket felváltó Német Munkafront tulajdonába vándorolt át, sőt, 1939-ben Hammitzsch a Szász Szabadállam belügyminisztériumának építészeti vezetője, a háború kitörése előtt röviddel pedig a Wehrmacht tartalékos kapitánya lett. 1943-ban ezredessé fokozták vissza, hogy átvehesse a szász tartományi kormány technológiai miniszteri posztját.

 

A Harmadik Birodalom 1945. május 8-i kapitulációja után alig három nappal Hammitzsch öngyilkosságot követett el, testét 12-én egy csehszlovák határhoz közeli erdőben találták meg.

A fiatal építész ugyanebben az évben el is készítette a terveket, melyekhez egy kairói épületegyüttes, az első török kormányzó mauzóleumát, egy mecsetet, medreszt és egy XIII. századi palotát is magában foglaló Al-Amir Khair Bak adta az ihletet.

A Dohánymecsetként (Tabakmoschee) emlegetett, 1909-ben átadott – az ország első vasbetonvázas gyárépületeként igazi úttörőnek számító – óriást színes kupolája, illetve vöröstéglás minaretnek álcázott kéménye egyáltalán nem tette túl szimpatikussá az évszázados lakóházakhoz szokott drezdaiak számára, főleg úgy, hogy a legtöbben fikarcnyit sem voltak nyitottak a keleti kultúrára, és féltették a várost attól, hogy az óriás egy gyökeres átalakulást indít majd el, aminek következtében Drezda elveszíti a szépségét.

A Yenidzének mindez azonban semmit sem ártott, hiszen a rossz reklám is reklám, így pedig hosszú évekre muníciót adtak a helyieknek és a városba utazóknak ahhoz, hogy ne beszéljenek rendszeresen a cigarettáikról.

A mór jegyeket és a szecesszió csodáit is rejtő épület ma természetesen már nem gyárként működik: 1953-ban Kelet-Németország központi dohányirodája (VAK Tabakkontor) költözött az épületbe, a berlini fal leomlása után pedig privatizálták.

1996-ban befejeződött helyreállítása óta a hatszáznál is több ablak mögött jórészt irodákat találunk, hatvankét méteres magasságba nyúló kupolája a város legmagasabban fekvő éttermét, illetve csak nyáron működő sörkertjét rejti, alatta pedig az 1001 Märchen GmbH, azaz 1001 Mese Rt. nevű színház tart előadásokat, melyek távolról sem csak a gyerekeket célozzák meg.

Némiképp egyszerűbb – és Budapesthez közelebb fekvő – példa a császárváros, Bécs északnyugati részén, Döblingben megbújó Zacherl-gyár, amelynek alapítója, Johann Zacherl (1814-1888) a szárított őszi margitvirággal vált dúsgazdaggá.

Egy Kaukázusban tett utazása során, Tibilisziben ugyanis felismerte, hogy a helyiek a növény szárított virágbimbóit használják rovarölőként, mégpedig meglepő hatékonysággal.

1842-ben, alig huszonnyolc évesen megkezdte a szer Európa országaiba való exportálását, majd különböző neveken – bogárvirág, perzsa por, perzsa rovarpor – való árusítását, 1855-ben pedig – egy hosszabb tibiliszi tartózkodása után hazatérve – Döblingben hozta létre vállalatát, a szép hosszú nevű Mottenfraß-Versicherungsunternehmung Johann Zacherl-t, majd megkezdte a rövidesen óriási sikert arató Zacherlin árusítását.

A bimbók eleinte a vidéki falvakból még egészben, szárítva érkeztek Tibiliszibe, ahol Zacherl porrá őrölte őket, majd kis, báránybőrből készült zacskókat töltött meg velük. 1870-ben aztán a teljes gyártást áthelyezte Bécsbe, sőt, fia, Johann Evangelist segítségével teljes termékskálát hozott létre: 1882-ben bemutatta a molyok ellen védő kárpittisztító gépet, ami a port a megtisztított anyagok szálai közé szórja, de a margitvirágból készült szappan sem maradt ki a kínálatból.

A szerből 1873-ban már évi hatszáz tonna készült úgy, hogy a gyárnak mindössze négy munkatársra volt szüksége, a rendelkezésre álló készletet pedig az Amszterdamban, Párizsban, Isztambulban, Londonban, Philadelphiában és New Yorkban működő üzletek pillanatok alatt eladták.

Nem meglepő tehát, hogy a Zacherl család hamarosan Bécs egyik legvagyonosabbjává vált, szükségük volt azonban egy, az üzlet nagyságát és erejét jól tükröző, de reklámfelületként sem épp utolsó gyárra, melynek terveit a Kristályéjszakán elpusztított Türkischer Tempelt, a bécsi szefárd zsidó közösség központját tervező Hugo von Wiedenfeld (1852-1925) és Karl Mayreder (1856-1936) 1888-ban, közel húsz évvel a fentebb már bemutatott Yenidze előtt készítették el.

Fotó: Geiserich77

A színes csempékkel fedett, nyerstégla homlokzatot kapott épület szép ívei mellett egy jókora kupolát, illetve két minaretet is kapott, már 1892-es átadása előtt jókora feltűnést keltve.

Mindez azonban nem hozott igazán tartós sikert a cégnek: az alapító fia előbb szőrmék és szőnyegek tisztítását, tárolását, valamint javítását vállaló részleggel gazdagította az üzemet, majd az óriási vagyonból egy kiadható lakásokkal teli bérházra (Zacherlhaus, 1903-1905) is jutott pénz, a helyzet az első világháború utáni évekre a helyzet egyre nehezebbé vált: előbb a vegyiüzemek számának hirtelen növekedése, majd az importra kivetett magas vámok, végül pedig a gazdasági világválság nehezítette meg a cég dolgát.

Johann Evangelist eközben még több lábra szerette volna állítani a céget – 1933-tól például már síkötéseket is készítettek, messzire kerülve a rovarirtószerek piacától –, de igyekezete hiábavaló maradt: fia, Gregor a második világháború évei alatt még életben tudta tartani az egykori óriásvállalatot, 1949-ben azonban visszaadta a kereskedői engedélyét, a cég pedig 1958-ben nyomtalanul megszűnt.

Fotó: Manfred Werner

A Zacherlhaus a család kezében maradt, az időközben műemléki védettséget kapott gyár azonban közel ötven évre elhagyatottá vált, míg az alapító dédunokái, Veronika és Peter egy jezusita művészeti alappal közösen újra megnyitották a kapuit, hogy az művészeti központként, illetve koncertek helyszíneként segítse az alkotókat.

A századfordulós trend egy hozzánk még közelebb eső képviselőjéért még a fővárost sem kell elhagynunk, hiszen elég egyszerűen csak a Fővárosi Állat- és Növénykertig utaznunk, hogy találkozhassunk az 1911-ben Vastagbőrűek Háza néven született, ma Elefántházként ismert épülethez.

Fotó: Mathae

A tervező

A Zürichben építésszé vált, majd húszas éveiben francia várakat restauráló Neuschloss Kornél (1864-1935) egy építőmesterekkel teli dinasztia tagjaként könnyen beilleszkedett a magyar építészeti világba, művei – az Állatkert főkapuja, a Székesfővárosi Gázművek lipótvárosi műhely- és raktárépülete, a zuglói Postás Tisztviselőtelep, valamint a várszerű Batthyány utca 4. – pedig ma is a főváros üde színfoltjai.

Az afrikai és indiai motívumokat is felvonultató, de szecessziós jegyekben is gazdag, két kupolával, illetve minarettel is rendelkező épületet a pécsi Zsolnay-gyárban készült ezoinmázas és pirogránit díszek, terméskövek, illetve üvegablakok teszik még szebbé, sokak szemében tehát már-már szentségtörésnek tűnhet, hogy nem egy múzeum, vagy kulturális központ működik benne.

Így volt ezzel az Oszmán Birodalom is, ami 1914-ben az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország oldalán lépett be az első világháborúba, majd a magyarországi nagykövetségen át kijelentették: némiképp sértőnek érzik, hogy egy iszlám szimbólum egy állatházat díszít, így a főváros 1915-ben a harmincegy méter magas, kilencvenes lépcsőfokot rejtő torony lebontása mellett döntött.

Fotó: Kovács Attila/MTI

A második világháborút az Elefántház nagyobb sérülések nélkül élte túl, a következő öt évtizedben azonban egyáltalán nem költöttek a felújítására, így a kilencvenes évek derekára életveszélyessé vált. Az 1997-en indult munkáknak (Kugler Katalin és Anthony Gall) köszönhetően az eltűnt festményeket, ólomüvegablakokat, illetve díszítőkerámiákat restaurálták, illetve pótolták, sőt, a minaretet is visszaépítették, így ma újra abban az állapotában csodálhatjuk meg az épületet, ahogyan azt nagyapáink is láthatták.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.