A spanyol és portugál építészetre hosszú évszázadokon át óriási hatással volt az arab kultúra, köszönhetően a Gibraltári-szoroson át Észak-Afrikából érkező araboknak, akik 711-től Granada 1492-ben történt visszafoglalásáig megszállás alatt tartották az Ibériai-félsziget jó részét, jókora kulturális hatást gyakorolva – a mai spanyol nyelv is számos arab szót tartalmaz – az ott élő népekre.
Tömegével jelentek meg a kupolás, vöröstéglás épületek, a geometrikus és növényi formák, illetve a színes csempék, melyek máig uralják a két ország számos településének képét. Az arabok eltűnése után Délkelet-Európa tekintélyes részét – így közel százötven éven át Magyar Királyság jó részét – a török kebelezte be, mecsetek, bazárok és keleti hatást tükröző épületek tömegével teleszórva a meghódított területeket.
Az Oszmán Birodalom a XVIII. századra gyorsan hanyatlani kezdett, építészeti öröksége azonban nem tűnt el a földrészről: a nyugat-európai kastélykertekben ekkor már kisebb törökös épületek egész sora állt, az áttörést azonban a brightoni Royal Pavilion hozta el.
IV. György brit király tengerparti palotája, az Ocean Pavilion Palace John Nash (a Buckingham-palota és a Trafalgar tér megálmodója) tervei nyomán 1823-ra megszületett épületegyüttes főként indiai és kínai motívumkincsből épült fel, kupolái és minaretjei azonban egyértelmű rokonságot mutatnak a keleti építészettel.
A következő száz évben a mór, illetve orientális stílusjegyek leginkább zsinagógákon köszöntek vissza – tökéletes példa erre a gyakorló keresztény Ludwig Förster által megálmodott Dohány utcai templom (melynek közel pontos mása New Yorkban áll), a szegedi zsinagóga, vagy épp megújuló Rumbach Sebestyén utcai társa, ami a bécsi szecesszió egyik későbbi csillaga, Otto Wagner tervei nyomán épp százötven évvel ezelőtt kezdett kiemelkedni az akkor még apró házak közül.
Voltak persze kivételek is szép számmal, melyek közül három példa mindenképp figyelmet érdemel.
A drezdai gyáros, Hugo Zietz 1886-ban alapított cigarettagyára rejti talán ezek közül a legérdekesebb történetet, hiszen a Yenidze megszületése után – a legtöbb korai cigarettagyárhoz hasonlóan – török (oriental) dohányt kezdett importálni az akkor még az Oszmán Birodalomhoz tartozó Yenidzéből (ma Genizea, Görögország). A napon szárított levelekből készült cigaretták Salem, illetve Salem Aleikum néven jutottak el a német, illetve az európai piacra, ahol egészen 2016-ig kitartottak.
A márka, illetve a gyár nevéből tökéletesen látszik, hogy Zietz büszke volt az alapanyaga keleti gyökerére, hiszen az arabok különböző anyanyelvű muszlimok köszönését (Szálem alejkum = Béke veletek), illetve az Isten nevét is jelentő béke szót (szalám, ill. szálem) helyezte a dobozokra, némi egzotikumot csempészve a termékbe, ennyi azonban távolról sem volt elég.
A gyár óriási sikere miatt a századfordulón egyértelművé vált, hogy az már képtelen kielégíteni a vásárlók igényeit, így azonnal egy jóval nagyobb épületegyüttesre van szükség, amivel a gyáros két legyet üthet egy csapásra, hiszen az nem csak gyárként, de akár óriási reklámfelületként is szolgálhatna majd.
Az épületeknek Zietz a várost kettészelő Elba partjához közeli vasútvonalak mellett futó óriási telket szemelte ki, a tervezésre a húszas évei végén járó, pályakezdő Martin Hammitzschet (1878-1945) kérte fel, kikötve, hogy annak mindenképp keleti jegyeket kell tükröznie.
Másképp nem is lehetett volna, hiszen Drezda már ekkor is szigorú építési szabályokkal rendelkezett, így a barokk óváros látképét rontó gyárépületek nemes egyszerűséggel nem kaptak építészi engedélyt.
A fiatal építész ugyanebben az évben el is készítette a terveket, melyekhez egy kairói épületegyüttes, az első török kormányzó mauzóleumát, egy mecsetet, medreszt és egy XIII. századi palotát is magában foglaló Al-Amir Khair Bak adta az ihletet.
A Dohánymecsetként (Tabakmoschee) emlegetett, 1909-ben átadott – az ország első vasbetonvázas gyárépületeként igazi úttörőnek számító – óriást színes kupolája, illetve vöröstéglás minaretnek álcázott kéménye egyáltalán nem tette túl szimpatikussá az évszázados lakóházakhoz szokott drezdaiak számára, főleg úgy, hogy a legtöbben fikarcnyit sem voltak nyitottak a keleti kultúrára, és féltették a várost attól, hogy az óriás egy gyökeres átalakulást indít majd el, aminek következtében Drezda elveszíti a szépségét.
A Yenidzének mindez azonban semmit sem ártott, hiszen a rossz reklám is reklám, így pedig hosszú évekre muníciót adtak a helyieknek és a városba utazóknak ahhoz, hogy ne beszéljenek rendszeresen a cigarettáikról.
A mór jegyeket és a szecesszió csodáit is rejtő épület ma természetesen már nem gyárként működik: 1953-ban Kelet-Németország központi dohányirodája (VAK Tabakkontor) költözött az épületbe, a berlini fal leomlása után pedig privatizálták.
1996-ban befejeződött helyreállítása óta a hatszáznál is több ablak mögött jórészt irodákat találunk, hatvankét méteres magasságba nyúló kupolája a város legmagasabban fekvő éttermét, illetve csak nyáron működő sörkertjét rejti, alatta pedig az 1001 Märchen GmbH, azaz 1001 Mese Rt. nevű színház tart előadásokat, melyek távolról sem csak a gyerekeket célozzák meg.
Némiképp egyszerűbb – és Budapesthez közelebb fekvő – példa a császárváros, Bécs északnyugati részén, Döblingben megbújó Zacherl-gyár, amelynek alapítója, Johann Zacherl (1814-1888) a szárított őszi margitvirággal vált dúsgazdaggá.
Egy Kaukázusban tett utazása során, Tibilisziben ugyanis felismerte, hogy a helyiek a növény szárított virágbimbóit használják rovarölőként, mégpedig meglepő hatékonysággal.
1842-ben, alig huszonnyolc évesen megkezdte a szer Európa országaiba való exportálását, majd különböző neveken – bogárvirág, perzsa por, perzsa rovarpor – való árusítását, 1855-ben pedig – egy hosszabb tibiliszi tartózkodása után hazatérve – Döblingben hozta létre vállalatát, a szép hosszú nevű Mottenfraß-Versicherungsunternehmung Johann Zacherl-t, majd megkezdte a rövidesen óriási sikert arató Zacherlin árusítását.
A bimbók eleinte a vidéki falvakból még egészben, szárítva érkeztek Tibiliszibe, ahol Zacherl porrá őrölte őket, majd kis, báránybőrből készült zacskókat töltött meg velük. 1870-ben aztán a teljes gyártást áthelyezte Bécsbe, sőt, fia, Johann Evangelist segítségével teljes termékskálát hozott létre: 1882-ben bemutatta a molyok ellen védő kárpittisztító gépet, ami a port a megtisztított anyagok szálai közé szórja, de a margitvirágból készült szappan sem maradt ki a kínálatból.
A szerből 1873-ban már évi hatszáz tonna készült úgy, hogy a gyárnak mindössze négy munkatársra volt szüksége, a rendelkezésre álló készletet pedig az Amszterdamban, Párizsban, Isztambulban, Londonban, Philadelphiában és New Yorkban működő üzletek pillanatok alatt eladták.
Nem meglepő tehát, hogy a Zacherl család hamarosan Bécs egyik legvagyonosabbjává vált, szükségük volt azonban egy, az üzlet nagyságát és erejét jól tükröző, de reklámfelületként sem épp utolsó gyárra, melynek terveit a Kristályéjszakán elpusztított Türkischer Tempelt, a bécsi szefárd zsidó közösség központját tervező Hugo von Wiedenfeld (1852-1925) és Karl Mayreder (1856-1936) 1888-ban, közel húsz évvel a fentebb már bemutatott Yenidze előtt készítették el.
A színes csempékkel fedett, nyerstégla homlokzatot kapott épület szép ívei mellett egy jókora kupolát, illetve két minaretet is kapott, már 1892-es átadása előtt jókora feltűnést keltve.
Mindez azonban nem hozott igazán tartós sikert a cégnek: az alapító fia előbb szőrmék és szőnyegek tisztítását, tárolását, valamint javítását vállaló részleggel gazdagította az üzemet, majd az óriási vagyonból egy kiadható lakásokkal teli bérházra (Zacherlhaus, 1903-1905) is jutott pénz, a helyzet az első világháború utáni évekre a helyzet egyre nehezebbé vált: előbb a vegyiüzemek számának hirtelen növekedése, majd az importra kivetett magas vámok, végül pedig a gazdasági világválság nehezítette meg a cég dolgát.
Johann Evangelist eközben még több lábra szerette volna állítani a céget – 1933-tól például már síkötéseket is készítettek, messzire kerülve a rovarirtószerek piacától –, de igyekezete hiábavaló maradt: fia, Gregor a második világháború évei alatt még életben tudta tartani az egykori óriásvállalatot, 1949-ben azonban visszaadta a kereskedői engedélyét, a cég pedig 1958-ben nyomtalanul megszűnt.
A Zacherlhaus a család kezében maradt, az időközben műemléki védettséget kapott gyár azonban közel ötven évre elhagyatottá vált, míg az alapító dédunokái, Veronika és Peter egy jezusita művészeti alappal közösen újra megnyitották a kapuit, hogy az művészeti központként, illetve koncertek helyszíneként segítse az alkotókat.
A századfordulós trend egy hozzánk még közelebb eső képviselőjéért még a fővárost sem kell elhagynunk, hiszen elég egyszerűen csak a Fővárosi Állat- és Növénykertig utaznunk, hogy találkozhassunk az 1911-ben Vastagbőrűek Háza néven született, ma Elefántházként ismert épülethez.
Az afrikai és indiai motívumokat is felvonultató, de szecessziós jegyekben is gazdag, két kupolával, illetve minarettel is rendelkező épületet a pécsi Zsolnay-gyárban készült ezoinmázas és pirogránit díszek, terméskövek, illetve üvegablakok teszik még szebbé, sokak szemében tehát már-már szentségtörésnek tűnhet, hogy nem egy múzeum, vagy kulturális központ működik benne.
Így volt ezzel az Oszmán Birodalom is, ami 1914-ben az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország oldalán lépett be az első világháborúba, majd a magyarországi nagykövetségen át kijelentették: némiképp sértőnek érzik, hogy egy iszlám szimbólum egy állatházat díszít, így a főváros 1915-ben a harmincegy méter magas, kilencvenes lépcsőfokot rejtő torony lebontása mellett döntött.
A második világháborút az Elefántház nagyobb sérülések nélkül élte túl, a következő öt évtizedben azonban egyáltalán nem költöttek a felújítására, így a kilencvenes évek derekára életveszélyessé vált. Az 1997-en indult munkáknak (Kugler Katalin és Anthony Gall) köszönhetően az eltűnt festményeket, ólomüvegablakokat, illetve díszítőkerámiákat restaurálták, illetve pótolták, sőt, a minaretet is visszaépítették, így ma újra abban az állapotában csodálhatjuk meg az épületet, ahogyan azt nagyapáink is láthatták.
