2018 a magyar dokumentumfilmek éve volt. Sorra arattak sikereket olyan fiatal alkotók, akik nemzetközi környezetben tanulták meg, hogy néz ki ma egy dokumentumfilm, és friss szemléletmódjukhoz különleges történeteket is találtak. Az Egy nő fogságban, a Könnyű leckék, a Nagyi Projekt intim és érzékeny, ugyanakkor egyetemes érvényű, szélesebb társadalmi kontextusba illeszkedő filmek. Nagyon úgy néz ki, hogy idén folytatódik a sor, legalábbis Szabó Réka filmje, A létezés eufóriája egyértelműen az említettek mellé kívánkozik.
Szabó helyzete egyszerre volt nehezebb és könnyebb, mint a felsorolt filmek rendezőié. Nehezebb volt, mert velük ellentétben nem filmrendező, illetve nem elsősorban az, hanem színházi rendező és tánckoreográfus, a Tünet Együttes vezetője. Rendezett ugyan korábban két kísérleti rövidfilmet, és a társulata előadásait is filmre vették, dokumentálták, ezek mégsem ugyanolyan súlyú feladatok voltak, mint az egész estés dokumentumfilm elkészítése. Ráadásul Szabónak egyszerre kellett foglalkoznia a készülő filmmel és a táncelőadással, amelynek a próbafolyamatát nyomon követi A létezés eufóriája.
Fahidi Éva története bejárta a magyar sajtót: 18 évesen hurcolták el családjával együtt Auschwitz-Birkenauba, ahol az apját, anyját és húgát is megölték. Ő túlélte a holokausztot, férjhez ment, és hosszú évtizedeken át nem beszélt a múltjáról. A rendszerváltás után viszont felszínre tört benne a trauma, könyvet írt a tapasztalatairól. Azóta számos előadásra hívták külföldön, később Magyarországon is, és mindenhol képviseli, amire állítása szerint feltette az életét: tanúskodik a holokausztról. Szabó és Fahidi szegről-végről rokonok, a rendező pedig az idős nő történetéről állította színpadra 2015-ben a Sóvirág című táncelőadást. De Fahidi Éva nem csak megfigyelője volt az előadásnak, hanem az egyik főszereplője is – kilencvenévesen.
A létezés eufóriája azt mutatja be, hogyan gyúrja a három nő – Szabó Réka és Fahidi Éva mellett Cuhorka Emese táncművész – előadássá a holokauszttúlélő rendkívüli történetét, és hogyan találja meg a saját helyét egy kilencvenéves nő ebben a produkcióban. A film alapján úgy tűnik, Fahidinek elsősorban a saját testét kellett legyőznie, mert mentálisan kivételesen ép és egészséges ember. Olyan pontosan, érzékletesen és higgadtan fogalmaz a tapasztalatairól, mint kevesen – érdemes elolvasni a vele készült interjúkat, például a miénket, hogy lássuk, mennyire ritka az a tartás és intellektus, amellyel Fahidi gondolkodni, tanúskodni képes.
A táncelőadás próbafolyamata ugyanakkor tesz róla, hogy a filmben ne emelkedjék piedesztálra a valóban kivételes főszereplő. Évának ugyanis hajlongania kell, leülnie a földre, koncentrált fizikai munkát kell végezzen, ezek a gyakran intim és vicces pillanatok pedig a fajsúlyos témát is közel hozzák. Szabó Réka eredetileg Fahidi Éva személyére, arcára koncentrálva akarta elmesélni a táncelőadás létrehozásának történetét, és utólag tágította ki úgy a fókuszt, hogy azzal saját magának és Cuhorka Emesének is nagyobb teret adjon. A menet közben alakuló koncepció számlájára írható a film egynémely keresettnek ható megoldása: a narrációban újrajátszott beszélgetés Éva és Réka között a darab ötletéről, vagy a rendező kamera előtt adott instrukcióinak enyhén teátrális, drámai jellege.
Ám ezek apróságok, és Szabó vállalásának kettős jellegéből is adódnak. A létezés eufóriája ugyanis egyszerre traumafeldolgozó, múltelemző dokumentumfilm és a színfalak mögé kalauzoló munka. E kettős közelítésből rajzolódik ki Fahidi Éva portréja. Az utóbbi évek számos ünnepelt dokumentumfilmje, az indonéz népirtásról szóló Az ölés aktusától az ugyancsak a második világháború eseményeihez visszakanyarodó Nagyi Projektig, a traumák mozgóképes megjelenítésére, feldolgozhatóságára kínál érvényes művészi válaszokat. A Sóvirág és A létezés eufóriája ehhez a párbeszédhez szól hozzá érvényesen:
Éppen ezért válik autonóm alkotássá és a Sóvirág fontos kísérőjévé a film, a traumafeldolgozásnak ugyanis nem csak a – legalábbis átmeneti – eredménye, hanem a folyamata is nagyon izgalmas. Olyannyira, hogy szinte zárójelbe kerül az a tény, hogy itt három nő dolgozik együtt. Szóba se kerül, mégis fontos, hogy kétszeresen is a periférián születik érvényes művészi produkció: az alternatív színházi közegben, illetve a szűkös anyagi lehetőség által meghatározott dokumentumfilmek között. Úgy tűnik, nálunk ma ezek azok a fősodortól meglehetősen messzi területek, ahol a női alkotók kibontakozhatnak.
Szabó Réka koncepciója az esetenkénti bizonytalanságok ellenére is annyira erős, főszereplője pedig olyan magával ragadó, hogy A létezés eufóriájából egyáltalán nem hiányoznak az erőteljesebben stilizált, artisztikus formai megoldások. Ahol ilyet látunk – a film végén Emese és Éva tükörjátékának jelenetében –, ott pedig helye is van a történet elemelésének. Mindez elég is ahhoz, hogy A létezés eufóriája újfent meggyőzön róla, a kortárs magyar film élvonalát a dokumentumfilmesek munkái jelentik.
A létezés eufóriája, 2019, 84 perc, 8,5/10
