Divatos esti program lett pszichológiai előadásokra járni, és van is annyi előadás, hogy akár minden este ülhetnénk egy ilyenen. A nyilvánvaló ismeretterjesztésen kívül mit lehet elérni egy efféle előadással?
Elhangozhat egy-egy olyan mondat, ami a jelenlevőknek már önmagában is rácsodálkozást vagy ahaélményt jelent. Hogy aztán mit kezdenek ezzel? Lehet, hogy egyetlen mondat is helyretesz akár több éve megfogalmazott kérdéseket, de az is lehet, hogy egy ilyen előadást követően dönti el valaki, hogy mélyebben szeretne az önismerettel foglalkozni, és felkeres egy pszichológus szakembert.
Ha szeretnénk többé-kevésbé harmonikus életet élni, akkor ideje lenne megismerkednünk lelki működésünk alapmechanizmusaival, és tudatossá tenni mindazt, ami eddig tudattalanul zajlott. És nyilván az lenne a legjobb, ha ezt minél korábban el tudnánk kezdeni, ha már a gyerekeink úgy nőnének fel, hogy számukra az, ami bennük vagy a másik emberben zajlik, nem egy érthetetlen, megfoghatatlan, zűrzavaros dolog lenne, hanem ismernék és értenék önmagukat, illetve szabályozni is képesek lennének az érzelmi világukat.
Mi itt a fővárosban kissé vízfejűen hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez az önismereti-pszichológiai trend valami budapesti luxusdolog, mégis, ön Nyíregyházán ugyanúgy előad, mint Marosvásárhelyen. Látszik különbség az igényekben?
Igény van, és nyitottság is van. Az ország bármely területére megyünk, telt házas előadásaink vannak, ami egyértelműen jelzi, hogy mindenhol szükségük van az embereknek arra, hogy szóljanak hozzájuk, beszéljenek nekik ezekről a dolgokról. Mára teljesen fogódzó nélkül maradtunk, nincsenek iránymutatások, nincsenek olyan források, amik segítenék a tájékozódást az életünkben.
Miért van ez, mi az, ami elveszett?
Leginkább azért, mert elvesztek a régi keretek, érvényüket vesztették azok a szabályrendszerek, amiket generációk tekintettek kötelező érvényűnek. Mindezek mellett végtelenné nőtt a választási lehetőségeink száma, ami csak fokozza a bizonytalanságot. Ma ezzel már nem tudunk mit kezdeni, de akkor mi az, ami helyette alkalmazható lehet? Hogyan lehet tartós kapcsolatokat kialakítani, lehet-e egyáltalán? Milyen értékeket adjunk át a gyerekeinknek? Milyen családmodellt tudunk megvalósítani? Ezek nagyon fontos kérdések.
Beszélhettünk volna már erről jó ideje, a pszichológia tudománya azért nem tegnap született meg. Miért az utóbbi tíz évben lett ez ennyire trendi? Most, hogy nem kell annyit küzdeni a túlélésért, kicsivel több időnk meg lehetőségünk van erre?
Inkább szükségünk. Szükségünk van rá, és ezért megtaláljuk az időt arra, hogy foglalkozzunk a belső folyamatainkkal. De valóban, ha az ember idejének nagy részét a fizikai túlélésért folytatott harc teszi ki, akkor kevésbé tud azzal foglalkozni, hogy a lelkében mi zajlik, hogy szomorú-e, vagy hol tart, mondjuk, az önmegvalósításban, akkor ezek nem valid kérdések. Ezek mára váltak érvényes kérdésekké: miért vagyok ezen a világon, milyen céljaim vannak, azok a célok helyesek-e? Milyen feldolgozatlan traumákat hordozok magamban, azokkal mit lehet kezdeni, lehet-e egyáltalán velük bármit kezdeni? Ezek a kérdések foglalkoztatják ma az embereket, jogosan.
Sok témában ad elő, mégis, az utóbbi években beleásta magát egy témába, amiről a tavaly megjelent könyve, az Örökölt sors is beszél. A könyv kulcsfogalma az úgynevezett transzgenerációs pszichológia – fejtsük ki egy kicsit, hogy az meg mi?
A transzgenerációs elmélet szerint minden generáció mélyen meghatározza az utána jövő generációk sorstörténetét. Vagyis, ha meg akarjuk érteni a belső folyamatainkat, hogy mi az, ami bennünk zajlik, miért úgy érezzük magunkat, ahogy, ahhoz nem elég csak a saját életutunkat megvizsgálni. Tágítani kell a képet, és el kell indulni a családfánkon egyre feljebb és feljebb, és meg kell vizsgálni, hogy mi mindent éltek meg az őseink. Meg kell nézni, hogy a szüleink, nagyszüleink, vagy akár a dédszüleink generációja milyen veszteségeket élt meg, milyen küzdelmeik voltak, de azt is például, hogy milyen megoldásokat találtak egy-egy problémahelyzetre, találtak-e egyáltalán, vagy elfogadták, és lemondóan beletörődtek mindabba, amit a „sors adott”. A felmenőink élményei, hitrendszere, fájdalmai, de megoldókulcsai is hatással vannak arra, hogy mi hogyan éljük az életünket, hogyan viszonyulunk egy-egy nehéz élethelyzethez, de arra is, hogy milyen kapcsolati rendszert alakítunk ki magunk körül. Senki nem önálló szigetként létezik, hanem mindannyian szervesen kapcsolódunk az előttünk járt generációhoz.
Viszonylag friss téma ez a pszichológiában.
Igen, pedig szerintem ezzel az emberek régen pontosan tisztában voltak, hiszen mindenki egy családi, nemzetségi rendszer részeként tekintett önmagára. Aztán ez az információ valahogy elveszett, és az egyén, az ÉN került a figyelem középpontjába, mintha bárki leválasztható lenne ősei életéről. Idővel aztán történtek olyan események, amik teljesen egyértelművé tették, milyen szoros a kapcsolat a generációk között, így nem elég csak az egyénre koncentrálnunk. Egy szüleink, nagyszüleink által elszenvedett traumatikus esemény például, attól, hogy mi magunk nem éltünk meg, még nagyban befolyásolja a mi életünket is.
Elsőre azért némiképp ezoterikusan hangozhat, hogy a dédnagyanyám traumáit hordozom magammal, mintha korábbi életekről beszélnénk, pedig a könyvében bőven alátámasztja a jelenséget kutatási eredményekkel. Hogyan működik a transzgenerációs traumák tudománya?
Epigenetikai öröklődésnek hívják a jelenséget. A lényege, hogy Erre már tudományos bizonyítékok vannak. A könyvben is említem azt a kísérletet, amelyben egereknél vizsgálták, hogyan öröklődik a félelem a generációk között. Azt találták, hogy ha az egereknek megtanították, hogy a cseresznyevirág illata fájdalmas áramütéssel jár együtt, akkor az utódok már akkor is félelmi reakciókat produkáltak, ha csak az illatot megérezték. A szülők, nagyszülők tapasztalatai tehát ránk is hatással vannak. Ezek nagyon fontos információk, mert ebből kiindulva megvilágosodásszerű felismeréseink lehetnek az életünkkel kapcsolatban, például azokról a szorongásokról, amelyeknek eddig nem találtuk az okát. Lehet ugyanis, hogy a szorongásunk nem is a mi életünkben történt eseményekre adott válasz, hanem a szüleinkkel, a nagyszüleinkkel vagy akár a dédszüleinkkel történtek olyan, nehezen feldolgozható események, amiket mi is „megörököltünk”.
Trendi téma ez a szakmában, kutatják?
Igen, ez most nagyon fontos kutatási téma. A holokauszt borzalmai, a XX. század háborús eseményei, az üldöztetések, de a családon belüli erőszak vagy elhanyagolás hosszú távú hatásainak megismerése is előtérbe helyezték ezeket a kérdéseket, és rengeteg kutató foglalkozik most azzal, hogy hogyan lehet segíteni az utódgenerációnak abban, hogy minél kevesebb transzgenerációs terhet hordozzon, és főleg, minél kevesebb traumát adjon át a leszármazottainak.
Ezeket a felismeréseket ön a saját terapeuta munkájába is beépíti. Hogyan lehet ezeket az információkat kiásni?
Azzal, hogy az ember elkezd magáról egy rendszer részeként gondolkodni. Például megkérdezem egy pácienstől, hogy milyen volt az a családi légkör, amiben felnőtt, de nem állunk meg a származási családnál, hanem továbbmegyünk, és megkérdezem azt is, vajon honnan hozhatták a szülők azokat az érzelmi viszonyulásokat, azokat az elképzeléseket a világról, amiben őt nevelték. Ilyenkor például egy nagyon elzárkózó családról általában kiderül, hogy a felmenők életében történt valamilyen traumatikus esemény, ami miatt úgy gondolják, hogy a világ egy végtelenül veszélyes hely, így jobb visszahúzódni a család biztonságába. Ez a viszonyulás, ez a bizonytalanság szinte észrevétlenül adódik át, az utód pedig nem érti, miért érzi magát kívülállónak, miért nem tud jól kapcsolódni,
Mit tehet egy olyan ember, aki nem tudja ezeket a kérdéseket feltenni, vagy azért, mert konkrétan nincsen kinek, vagy azért, mert a család elzárkózik a válaszoktól? Milyen módszerekkel lehet ezeket az információkat kihalászni ilyenkor?
Nem feltétlenül a konkrét információt halásszuk, hanem azt az érzelmi viszonyulást, azt az érzelmi miliőt, amiben valaki felnőtt. És ez már önmagában is nagyon informatív. Például, ha valaki nem mer otthon kérdezni, az már önmagában olyan anyag, amivel tudunk dolgozni, megnézni, hogyan alakult ki a családban az a légkör, amiben ezt nem szabad, milyen volt abban felnőni, hogyan viszi ezt tovább a saját életében, a saját kapcsolataiban. Ha „csak” ennyi információ áll rendelkezésre, akkor ezzel kezdünk el dolgozni, hiszen úgyis mindig ez a kérdés, mit viszek tovább, és min tudok változtatni, mi az, amit nem szeretnék továbbvinni, és hogyan tudom letenni?
És mi a következő lépés? Megvan ez az információ, oké, hogyan tovább? Hogyan oldhatók ezek a régről hozott görcsök? Beszélgetős terápiák, hipnózis, mozgásterápia?
Rengeteg módszer létezik, és mindegyiknek megvan a helye a palettán. Probléma- és egyénfüggő, hogy kinek mi az, ami a megoldást hozhatja. Egy biztos: az önismereti út nagyon hosszú folyamat. Önmagában az, hogy valamire rájövök, még nem jelenti azt, hogy tudok rajta változtatni. A tudatosítás az első fontos lépés, ám ezt egy kitartó változási folyamatnak kell követnie. Egyik napról a másikra biztos, hogy nem születik meg a változás, ezt nyugodtan ki lehet jelenteni. Ehhez türelem kell, nagyon sok idő és nagyon sok kitartás, amíg az ember eljut oda, hogy a rossz beidegződéseket, a korán beégett evidenciákat, megdönthetetlennek megélt világképet, és az ehhez kapcsolódó automatikus érzelmi és viselkedéses reakciókat képes legyen megváltoztatni. A változtatás az egyik legnehezebb, ha nem a legnehezebb feladat az ember életében.
Épp ma posztolt a Facebookon arról, hogy az egyik könyves sikerlistán az Örökölt sors a második helyen áll. Érdekes, hogy az első hely meg a Csernobili ima című köteté: mindkét könyv, bár másként, de traumafeldolgozásról szól. Ami szépen rávilágít arra, hogy ennek a transzgenerációs elméletnek van egy össztársadalmi szintje is, közös traumák, például a világháború éhezései, ami után a mostani generáció habzsol vagy gyűjtöget.
Természetesen. Az egyén társadalmi-történelmi közegtől elválaszthatatlanul, abba ágyazva éli az életét. Így, amikor egy ember életét elemezzük, akkor nem tudunk elvonatkoztatni attól a történelmi közegtől, amiben ő élt. Hatalmas történelmi traumák várnak még feldolgozásra. Eddig mást sem kaptunk, mint hogy hallgass, ne beszélj róla, ne törődj vele, lépj tovább, ám mindez semmit sem segített az embereknek, csak megnehezítette az életüket. A feldolgozatlan nagy társadalmi traumák nyomai bizony ma is tetten érhetőek. A magyar népesség egészségügyi mutatói napnál világosabban árulkodnak az egyén és a társadalom állapotáról egyaránt. Ha megnézzük a statisztikákat, akkor látjuk, hogy Magyarország az alkoholizmus terén globális összehasonlításban is az élen jár. És miről szól az alkoholizmus? Arról, hogy az ember megpróbál valamit kezdeni a szorongásával, ám nem sikerül, így oda nyúl a legkézenfekvőbb szorongásoldóhoz, az alkoholhoz. De említhetném a gyógyszereket is, hiszen Ez a megküzdési mód is transzgenerációs mintázatot mutat, vagyis szinte apáról fiúra – vagy inkább szülőről gyerekre, mert a nők terén is elkeserítők a számok – hagyományozódik: nem baj, majd legurítasz egy pohár pálinkát, és máris jobb színben látod a világot. Égető szükség lenne stresszcsökkentő technikák tanítására, mert össztársadalmi szinten is komoly terheket jelent, ha az egyén nem képes a saját érzelmi állapotait szabályozni.
Az előadások és egyéb teendők mellett mennyi ideje marad arra, hogy valóban terapeuta legyen?
Folyamatosan zsonglőrködöm az idővel. Vannak egyéni terápiáim, vannak csoportos képzések, vannak az előadások, és közben készül a könyv következő része, úgyhogy nehéz. Minden területen szeretnék még többet jelen lenni, de új egyéni terápiás időpontot például kapacitás hiányában már nagyon régóta nem tudok adni. Ezért indítottam el a csoportokat, hogy minél több emberrel legyen lehetőségem találkozni és együtt dolgozni.
A közös traumák kioldhatók-e egy nagy közös feszültségoldással, mint mondjuk a metoo volt?
Nagyon fontos a közösség ereje. Elképesztően felszabadító élmény tud lenni, amikor az ember rájön arra, hogy nincs egyedül. Ma Magyarországon emberek milliói érzik magukat magányosnak, érzik azt, hogy egyedül küzdenek a fájdalmaikkal, a tragédiáikkal, a gyerekkoruk szívszorító élményeivel. És amikor, például egy csoportban azt tapasztalják, hogy hoppá, hát van más is, aki úgy szenved, vagy úgy szenvedett, mint én, akkor az olyan, mint amikor az ember hosszú idő után feljön a víz fölé, és újra levegőt tud venni. Nagyon-nagyon fontos, hogy legyenek gyógyító közösségek, ahol meg lehet tapasztalni, hogy nem egy burokban szenvedünk a saját fájdalmainkkal, hanem van más is, aki megért, akihez oda lehet fordulni, aki szinte szavak nélkül is tudja, miken mentünk keresztül.
Ehhez képest jellemzően inkább hallgatnak az áldozatok is, a szemtanúk is, mondván, nem ütöm az orrom más dolgába. Egész családok hallgatnak egész életükben a közös traumáikról, ír is róluk a könyvében. Hogyan lehet ezen változtatni?
Megértéssel. Mindenkit arra biztatok, próbálja megérteni, miért nem beszélnek a családjában. Amíg csak dörömbölök az ajtón, és erőszakosan beszédre akarom kényszeríteni a másikat, addig nem jutok közel a megoldáshoz.
A félelem a legnagyobb akadály az életünkben, és van, hogy el kell fogadnunk, hogy a család ezen nem tud túllendülni. Aki ötven-hatvan-hetven éve hallgat, attól nem biztos, hogy elvárható az, hogy egyszer csak beszélni kezdjen. És akkor azt kell elfogadni, hogy ő nem fog beszélni, és akkor el kell kezdeni magamon dolgozni, hogy én tudok-e olyan kapcsolatokban létezni, ahol merek beszélni. Nem visszafele kell néznem, hanem előre.
Kiemelt kép: Marjai János /24.hu
Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című kötete a Kulcslyuk kiadónál jelent meg 2018-ban.
