Kultúra

Charlotte Gainsbourg: Rettegtem attól, hogy az apámhoz mérjenek

A francia pop talán legnagyobb zsenije, Serge Gainsbourg és Jane Birkin lánya felnőttként sokáig ódzkodott az énekléstől, és filmszínésznőként vált ismertté. Amikor aztán újra énekelni kezdett, komoly sikereket aratott, és igazi világnagyságokkal dolgozott együtt, Becktől Paul McCartney-ig. A 47 éves énekesnő június 30-án a Müpában adta első budapesti koncertjét, előtte beszélgettünk vele legutóbbi albumáról, a dalokban feldolgozott családi tragédiákról, a leküzdött gátlásokról, és hogy másfél év elteltével hogyan látja a #MeToo mozgalmat.

Azok közé az énekesek közé tartozik, akik inkább a stúdióban érzik otthon magukat, mint a koncerteken, most mégis régóta turnézik a legutóbbi lemezével.

Nagyon későn kezdtem, és sokáig túlságosan izgultam minden fellépésem előtt. Ez a harmadik turném, és ez az első, amit tényleg élvezek. Most már másfél éve tart, ez a második nyarunk együtt a zenekarommal, és nagyon jól érezzük magunkat együtt.

Pedig eleinte nem is akart turnézni ezzel az új lemezzel, ez mitől változott meg?

Annyira személyes album volt, és annyira intim, hogy kicsit aggódtam, képes lennék-e érzelmileg arra, hogy ezt minden este előadjam. Vagy arra, hogy meg tudjam őrizni ezeknek a daloknak az intim jellegét, úgy is, hogy rengeteg ember előtt éneklem őket. De végül ezzel a színpadképpel, a világító keretekkel és a sok feketével sikerült egy kicsit diszkrétebbé tenni a hangulatot, és ez hű az album szellemiségéhez is. Aztán a dalok témája: a nővérem halála [Kate Barry divatfotós, aki 2013-ban halt meg tragikus körülmények között – a szerk.], amely az egész lemezen végigvonul, és minden koncerten végig ő és az apám járnak a fejemben. És ez tényleg így is van, de ez így tetszik nekem.

Fotó: Nagy Attila / Müpa

Miért kellett New Yorkba költöznie ahhoz, hogy meg tudja csinálni ezt a lemezt?

Még Párizsban kezdtem el dolgozni pár dalon, miközben Sebastian [Sebastian Akchoté, francia DJ és producer] is megírt már öt dalt, de akkor még semmit nem csináltunk közösen. Ezután történt, hogy a nővérem halála után New Yorkba költöztem, mert nem bírtam Párizsban maradni, és Sebastiant megkértem, hogy jöjjön ki hozzám, és egy kis brooklyni stúdióban elkezdtünk ötletelni. És itt először történt, hogy jól éreztem magam ebben a folyamatban, végre láthattam, hogy amiket írtam otthon, azok igenis működnek, és ez elég sokáig tartott, mert sokáig nem voltam elégedett az énekhangommal. Ez volt az első alkalom, hogy én ellenőriztem a lemezfelvételi folyamatot. Az eggyel ezelőttinél imádtam Beckkel dolgozni, de ő volt a producer, és nélkülem fejezte be a dalokat. Persze lehettek észrevételeim, figyelembe is vette őket, de most mégis más volt, hogy én voltam az egésznek a gazdája. És ezért is volt olyan nehéz befejeznem, szerintem ezzel sok ember van így, hogy nehezen engedi ki a kezéből a művét.

Ez volt az első lemez, amin francia nyelvű, saját dalokat is énekelt, miért csak most?

Mindig is rettegtem tőle, hogy az apámhoz mérjenek, de különösen a dalszövegeivel voltam így. És úgy éreztem, hogy ha franciául írok, akkor ez elkerülhetetlen, és én magam is minden egyes szavamat az övéihez fogom hasonlítani. Ezért miután újra elkezdtem énekelni tizenhárom évvel ezelőtt, kizárólag angol nyelvű dalokat akartam, és a következő lemezemnél pedig nem is volt kérdés, hogy angol szövegek legyenek, hiszen Amerikában csináltuk Beckkel, az ő nagyon amerikai szövegeivel, és ez nagyon jó is volt így. De végig jelentett némi frusztrációt ez, hogy nem tudok egyedül megírni egy dalszöveget sem, végül Beck mondta, hogy túl nagy problémát csinálok egy nagyon egyszerű dologból. Ő azt javasolta, hogy próbáljam megírni a valaha volt legrosszabb dalt, és utána már nem fogok félni. Utána ismerkedtem meg Connan Mockasinnal, akivel együtt turnéztam, és ő is azt mondta, hogy írnod kell, és elvonultunk pár napra ketten. Hozta a gitárját, és azzal bátorított, hogy bármit mondhatsz, én ugyanis egy szót se értek franciául. És lépésről lépésre eljutottam oda, hogy örömöt jelentettek a francia nyelvű dalszövegek. Mindenben ilyen vagyok egyébként, sosem voltam a drasztikus, hirtelen változások embere, apránként tudok haladni.

Fotó: Nagy Attila / Müpa

Hiába énekelt angolul, azért az előző lemezei is franciásnak hatottak.

Igen, az első lemeznél az Airrel dolgoztam együtt, és ők hozták a franciás feelinget. A következőnél Beck is próbált kísérletezni, mint mindig, és akkor is arra bátorított, hogy énekeljek franciául, ő találta azt a régi francia-kanadai dalt is, amit végül felénekeltem a lemezre. Ahhoz az albumhoz apámnak a New York USA című számát vette alapul, azt a sajátos ritmikát, és nekem emiatt inkább ez az ütőhangszeres vonal volt a meghatározó az albumban, de lehet, hogy apám azontúl is valahogy belopózott.

Többször említette Becket vagy az Airt, de dolgozott sok nagysággal, így Paul McCartneyval, a Daft Punk felével, Jarvis Cockerral – maradt még, akivel nagyon szeretne együttműködni, csak nem jött össze?

Persze, rengetegen vannak még, akiket csodálok. De ez egyébként eddig sem úgy történt, hogy én ráböktem valakire, hogy vele szeretnék dolgozni, mindig inkább a véletlen hozta így. Az Air tagjaival egy Radiohead-koncerten találkoztunk, az utóbbi zenekar producere, Nigel Godrich társaságában, és emlékszem, Nicolas [Godin] és Jean-Benoit [Dunckel] egyből azzal kezdték, hogy pont a héten beszéltünk róla, milyen jó lenne veled dolgozni egyszer, és meg is csináltuk. Amikor pedig Los Angelesbe repültem, hogy meglátogassam Nigelt a stúdiójában, ott összefutottam Beckkel, ott találkoztam vele először. Amit Sebastiant illeti, vele tényleg én akartam találkozni, mert nagyon tetszett az a fajta elektronikus hangzás, ami a zenéit jellemzi. Paul McCartneyval is én akartam találkozni, de azt egy pillanatig sem gondoltam komolyan, hogy írjon nekem egy dalt. A találkozás már önmagában óriási dolog volt nekem.

És jó élmény volt?

Igen, de főleg az, hogy mennyire fesztelenül viselkedett. A nagy emberek sajátja, hogy teljesen hétköznapiak tudnak lenni. Nagyon barátságos és kedves volt, beszélgettünk mindenféléről, egy kicsit még zenéről is. A végén megkérdeztem, hogy nem írna-e esetleg nekem egy dalt, de tényleg csak a rend kedvéért. Aztán egyszer csak kaptam egy dalt, gyakorlatilag postán, még feladó sem volt, csak a hangját ismertem fel a demófelvételen.

Fotó: Nagy Attila / Müpa

Amikor az utolsó albuma megjelent, minden épp a #MeToo botránytól volt hangos, és az összes akkori interjúban is megkérdezték a véleményét, melyben óvatosabb volt az akkori közhangulatnál. Mit gondol a kérdésről most, másfél év elteltével?

Összességében azt gondolom, hogy ez egy szükséges dolog vagy mozgalom volt, nevezzük bárminek is. Az egész Amerikából indult, Franciaországban például akkor még nem indult el, és akkor kicsit erőszakosnak tűnt, és túlzásnak gondoltam. De most már úgy érzem, ha ez akkor nem lett volna ennyire nagy és hangos, akkor most nem tartanánk itt, mert elég komoly előrelépés történt azóta a témában. Szóval ez egy jó szándékú dolog volt, csak nem jó eszközökkel.

Kizárólag mozifilmekben szerepel, de ma már nem illetlenség megkérdezni, hogy nem vonzza-e a televíziózás?

Ó, dehogynem! Nem nézek ugyan sok sorozatot, de így is láttam nagyon erőteljes műveket. Színészként pedig kifejezetten izgalmas lehet, ha van tíz órád, hogy bemutass egy karaktert, és ha megtalálod a megfelelőt, akkor ez egy nagyon jó ritmus. Azt persze nem tudom, lenne-e türelmem ennyi időre lekötni magam, esetleg visszatérően ugyanazt a szerepet játszani, de tudom, hogy ez most az új menőség, a mozi már nem olyan fontos. Csodálatos sorozatokat láttam, de most egy sem jut eszembe hirtelen, a Csernobilt kezdtem el legutóbb, és eddig nagyon tetszik. Dokumentumsorozatokat is nagyon szívesen nézek egyébként. Érdekes ez, mert a tévé ciki és olcsó dolognak számított sokáig, most viszont ha azt szeretnéd, hogy nézzék a filmjeidet, akkor már nem hagyhatod figyelmen kívül. Persze nem biztos, hogy a nagyobb közönség jobb is szükségszerűen, de ha másért nem, a tapasztalatért kipróbálnám.

Borítófotó: Nagy Attila /Müpa

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.