Egy múzeum sokkal több annál, mint ami éppen látszik belőle. A látogatói élményt persze mindig a falra akasztott képek és kiállított szobrok adják, amik előtt sétálgathatunk, vagy épp lecövekelhetünk és hosszasan csodálhatjuk őket. Ám egy-egy remekmű előtt állva ritkán jut eszünkbe a kérdés, hogy az honnan jön, hova tér vissza „pihenni”, és egyáltalán, mi az a hátország, ami lehetővé teszi, hogy ez a folyton változó művészettörténeti kaleidoszkóp kibontakozzon a falakon. A válasz egyik kulcsfontosságú eleme: a raktár. Ehhez a szóhoz legtöbbször csak marginális, prózai fogalmakat társítunk. Mintha a raktárra azért volna szükség, hogy valahol porosodhassanak azok a művek, amik nem elég jelentősek ahhoz, hogy kiállítsák őket. Mi sem járhatna messzebb a valóságtól.

A raktár adja meg egy múzeum értelmét. A benne lévő művek nem rejtőzködnek és nem porosodnak

– mondja Bellák Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főmuzeológusa.

Szerinte úgy kell ezt elképzelni, mint egy borospincét. A borokról senki sem gondolja azt, hogy éveken vagy évtizedeken át csak porosodnak a pincében. Sokkal inkább érnek, és várják, hogy eljöjjön az idejük. „Amikor 2019-ben azt mondjuk, hogy ezt most palackozni lehet, senkinek nem jut eszébe azt mondani, hogy micsoda pazarlás, hogy a többi hordó is már tíz éve itt porosodik, kezdjünk velük valamit. Nem kell velük semmit kezdeni, azoknak ott a helyük” – mondja Bellák, aki szerint a műveknek is alapvetően a raktárban van a helyük, és az egy ünnepi alkalom, amikor a látogatótérbe kerülnek egy gondosan összeállított kiállítás keretében.

A raktár tehát létszükséglet, mivel ez teszi lehetővé, hogy a kurátorok és muzeológusok tudjanak miből válogatni, és legyen hova nyúlniuk, ha úgy érzik, hogy már kicsit elhasznált vagy unalmas az, amit az intézmény felmutat magából. Ez biztosítja a művészettörténeti mozgásteret, amiből a szakemberek mindig kiemelhetik az általuk legizgalmasabbnak és legrelevánsabbnak érzett összefüggéseket – ezek pedig évtizedről évtizedre változhatnak, ahogy az egyes művészek megítélése is alakul az idő folyamán. Valahogy úgy, ahogy a beszédhez is szükségünk van a szavak tömkelegére, amiket épp nem használunk, hiszen a hatalmas passzív szókincs nélkül el sem tudnánk mondani azt, amit éppen akarunk.

Minél monumentálisabb tehát egy múzeum kiállítótere, annál nagyobb raktári anyagra van szüksége. A New York-i Metropolitan vagy a párizsi Louvre termeiben sem azért lehet napokig bolyongani, mert mindent kiakasztanak a falra, amijük van. Százszor annyi mű „érik” a raktárban, mint amennyi épp látható. Hogy kerülnek oda? Előfordul, hogy komplett hagyatékok kerülnek a múzeumba. A Magyar Nemzeti Galéria történetében is számos példa akadt erre – például amikor Tihanyi Lajos több mint száz alkotása, vagy Kondor Béla csaknem ezer műve került egyszerre a gyűjteménybe. Ilyenkor képtelenség is lenne egyből mindet kiállítani. A gyűjtemény gyarapításában fontos szerepe van az ajándékozásnak, különösen a magyar múzeumok esetében, amelyeknek nincs olyan mély zsebe, hogy saját kasszából megvásárolhatnák, amit kinéztek maguknak. Bellák nem emlékszik olyan évre az MNG elmúlt évtizedeiből, hogy ne került volna jelentős mű a gyűjteménybe magánfelajánlásból. Már II. Rákóczi Ferenc ikonikus portréját is Nemes Marcell műgyűjtő adományozta a Szépművészeti Múzeumnak 1925-ben.

Ezekre a nagylelkű gesztusokra nagy hangsúlyt kell fektetni

– mondja a főmuzeológus, aki szerint sokan inkább mindig csak elvenni vagy kölcsönkérni akarnak a közösből. „Holott szerintem az igazi gazdagság nem abban áll, hogy a közösből meg tudom szerezni, ami nekem kell, inkább abban, hogy a sajátomból adok a közösbe. A múzeumnak ezt a fajta példát is hangsúlyozni kell.”