Mi volt a legrejtélyesebb restaurálása?
Komoly fejtörést okozott Munkácsy Mihálynak a feleségéről készített portréja. A mű különlegessége, hogy a felülete tele kör alakú, kicsiny göbökkel. A restaurálás során először is meg kellett fejtenem, mik ezek. A festékréteg repedései egységesen futottak, ebből nyilvánvaló volt, hogy ezek a valamik a kép születése idején kerültek oda. Arra gondoltam, terpentin vagy alkohol fröccsent a műre, modelleztem, magam is öntöttem mindenféle folyadékot festékrétegre, de egész más mintázatot kaptam. A további vizsgálatoknál derült ki, hogy a vászon alapozásánál perbe került két bitumenes anyag, amitől pár napon belül buborékok keletkeztek. Amikor Munkácsy észlelte a bajt, azon nyomban ráfestett még egy réteget.
És ön mit tett a művel?
Leszedtem a lakkot, de magához a festéshez nem nyúltam, még a ráfestéshez sem, hiszen az minősül eredetinek.
Úgy általában mi a restaurálás célja?
Az, hogy amennyire lehet, állítsuk vissza az eredeti állapotot. Amit nem lehet, mert az anyag nem engedi, az meg úgy marad, azzal együtt kell élvezni az alkotást.
És ha megsemmisül a mű egy része?
Ha fellelünk dokumentációt az eredetiről, akkor kiegészítjük a művet. Ha nem, akkor nem nyúlunk hozzá. A kutatáshoz igénybe vesszük a modern technikát. UV-fénnyel a felületet vizsgáljuk, infratechnikával pedig mélyre hatolunk. A hordozófelületre, legyen az vásznon, fém, fa, akármi, általában előrajzolják a képeket. A közelmúltban ez segített nekünk egy tizenharmadik századi fatábla rendbe tételénél: az ábrázolt drapéria színeit ismertük, a minták egy része megvolt, a hiányzókat pedig felfedte az infra, kiderült, pontosan merre kacskaringóztak az indák és a virágok.
Létezik végzetes hiba a retusálás során?
Ha csak maga a retus nem sikerül, az nem gond, lemossuk, s mehet elölről. A hagyományos technikával készült műveknél egyetlen dolgot lehet visszafordíthatatlanul elrontani: ha túltisztítjuk. Amit lemarunk, lecsiszolunk, leoldunk, amit elpusztítunk, az nincs többé.
Mi volt a legnagyobb kudarca?
Kudarc nem volt, ha csak a lehetetlent nem tekintjük annak. A kísérletezés mindig tele aknával. Egy Bertalan nevű festő évtizedekkel ezelőtt azt találta ki, hogy vászonra pauszt ragaszt, arra krétával rajzolt, majd lefújja az egészet lakkal. Csak azzal nem számolt, hogy a pausz, amint nedvesség éri, gyűrődik, kivasalni lehetetlen. A mű, ami tőle hozzám került, kvalitásos alkotás, többször is próbálták javítani, de persze egyre rosszabb lett. Azt mondták, ha az én bicskám is beletörik, lemondanak róla. Hát, beletört. A kép maradt nálam, csak azért tartottam meg, hogy mementóként felmutathassam, példaként a lehetetlen küldetésre.
Tud olyan javíthatatlan alkotásról, ami a sérülése dacára továbbra is kiállításon látható?
Pauer Gyula Maya című, fából készült festett szobrának sok éve végigrepedt a hasa. Jó ideje a Lépésváltás című kiállításon látható, pár hónapja hatalmas durranásra lettek figyelmesek a teremőrök, amikor is továbbhasadt az alkotás. Feszültség volt a fában, helyrehozhatatlan a dolog, de a mű maradt.
Öregszik az anyag, a vászon, az alapozás, a festék, a lakk, a fa, a fém, ez természetes folyamat. Fájdalmasabb, ha lopás, baleset vagy merénylet áldozatául válik egy alkotás. Idehaza az utolsó nagy botrány 1983-ban történt, ekkor a felújítás alatt álló Szépművészeti Múzeum állványain másztak be egy banda tagjai, s loptak el hét festményt, melyeket összetekertek, s zacskókban elásták.
Szerencsére hamar megkerültek a művek, különösebben nem is sérültek. Az utóbbi évtizedekben merénylet csupán egy történt, a Kiscelli Múzeumban egy vérrel festő művész alkotását fújta le spray-vel egy felháborodott látogató, aki Krisztus megalázását vélte felfedezni az alkotásban. Olyan világhíres, emblematikus szobrunk nincs, ami őrülteket őrült tettekre sarkallna, mint Michelangelo Pietája, ami a Szent Péter Bazilikában látható, s melynek 1972-ben egy magát Jézusnak képzelő magyar férfi esett neki kalapáccsal. A képrombolás utolsó időszakát a második világháború idején szenvedtük el, amikor is jobbára katonák roncsoltak királyokat, nemeseket, nőket ábrázoló műveket morális felháborodástól vezetve: általában az alakok szemét szúrták ki, szétvágták az arcukat, dühből, bosszúból, baromságból, Benczúr egy aktját a mellénél, a hasánál és lejjebb karistolták össze.
Baleset adódik?
Olyan banális események, mint hogy a takarítónő a partvis végével felsérti a felületet. Vagy egy forgolódó látogató csapja neki a hátizsákját képhez, szoborhoz.
Szállításnál történnek malőrök?
Azon vagyunk, hogy ne történjenek, olykor magunk speditőrködünk. Pár éve Budapestre kellett szállítani két nagyméretű Csontváry-képet. Nem engedtem feltekerni őket, mert attól tartottam, hogy bereped a festékréteg. Ráadásul nem vakkereten, hanem feszített kereten vannak ezek a művek, rugórendszer tartja a vásznat, ha levettem volna, nem tudható, hogyan viselkedik az anyag.
Mi lett a megoldás?
Hatalmas ládát csináltattam.
A kortársalkotások más restaurálást igényelnek, mint a régi művek?
Régi olajkép esetén túl nagy meglepetés nem érheti az embert, megvan a protokoll, be kell tartani, a restaurálás itt iskolai házi feladat, rutinmunka. Ami elszakadt, össze kell ragasztani, aminek a felülete sérült, ki kell kittelni, kiegészíteni. Amire van pénz, ember, idő, azt rendbe tenni nem ügy. A kortárs egész más. Megesett, hogy egy kiállításon nagyon tűnődtem az egyik modern mű előtt, amikor odalépett mellém az alkotó, s kérdezte, mit szólok. Azt válaszoltam: szerintem ön nem képzőművész, hanem előadóművész, alkotása a pillanatnak szól, mint a színház, a műve se nem közönségbarát, se nem múzeumbarát, ha vége a kiállításnak, képtelenség raktározni, hiszen efemer matériából készül, a vegyszerektől pár év alatt szétesik, elporlik. De mielőtt bárki azt gondolná, hogy bajom van a kortárs anyaggal, hadd említem a sok remekmű közül Tar Hajnalka Folyam című munkáját, ami egy tíz-tizenöt méter hosszú, egy méter széles, gémkapocsból összeállított kiváló alkotás. Vagy ott van Imre Mariann, aki betonba hímez, ő szintén nem múlandó kortársműveket készít. De ettől még az alkotásait szétszedni, szállítani rettenetesen nehéz restaurátori feladat, amit általában szerencsére elvégez maga a művész.
Filmes, digitális alkotásokat, videós installációkat hogyan restaurálnak?
Elképesztő tempóban fejlődik és hatol be a művészetbe a technika, ma már az installációk jelentős része pendrive-on érkezik, s mi igyekszünk felvenni a tempót. Van művész, aki lángszóróval égette el a festményeit, mindezt felvette videóra, VHS-re, ilyenkor természetesen nem az elszenesedett vászon, hanem a videó a műalkotás, azt kell digitalizálni.
Ön fest is?
Festettem. Valójában minden restaurátor képzőművésznek indul. A minap behoztak hozzám a szülei egy tizennégy éves kislányt, hogy a gyerek restaurátor akar lenni. Azt válaszoltam, hogy ilyen nincs, ahogy olyan sincs, hogy egy tehetségesen verselő gyerek kapásból szerkesztő akar lenni, s nem költő. Egyből a másodvonalba? Miért?
Az igazán nagyoknál is előfordul kutyaütő megoldás?
A fiatalkori művekben szinte mindenkinél gyakori a benézés. És az is megesik, hogy a művész egy számára idegen területre téved, például igen tehetséges tájképeket, állatos műveket készít, de kap néhány megrendelést emberi portréra is, elvállalja, mert jó pénz, ám nem áll rá a keze, elrontja az anatómiát.
Ilyenkor sem javíthat a restaurátor?
Nem.
És ha én kérem, ha teszem azt, van nekem odahaza egy sehol sem jegyzett, félamatőr, pamutgombolyagos kutyacicám, s szeretném, ha anatómiailag helyesen állna Bodri lába?
Biztos talál rá vállalkozót.
És ha egy korai Benczúrom van, ami megérett a restaurálásra?
Arra is biztos talál profi szakembert, műhelyt a piacon.
