Bokor alatt tért magához, nem volt meg az orra

KI TUDJA, MENNYIVEL KÉSŐBB a szeme előtt mozgó furcsa rajzolat, ami eleinte egy zavart elméjű gyerek kék papírra vetett ákombákomjának tűnt, lassan alakot nyert, és kiderült róla, hogy egy bokor. Egy bokor alatt feküdt.

– Dehogy halt meg! – mondta valaki a távolban. – Csak nincs többé arca.

– Neked beteg az agyad. Az arca ott van, csak az orra tűnt el. Nézd, mennyi vér folyt ki belőle!

Aszaf felemelte az egyik kezét, ami addig valahol oldalt hevert. Iszonyú súlya volt. Lassan, nagyon lassan széttárta összeragadt ujjait, és odanyúlt az orrához. Nedvességet érzett, és dudorokat mindenütt. Aztán megtalálta az orrlyukait, meg a többit is. A szája is kapott. A felső ajka lüktetett. Oldalt az egyik felső foga kilazult.

De valamilyen okból megkönnyebbülést érzett, bár ennek nem volt sok értelme.

Talán azért, mert egész életében félt attól, hogy egyszer valami csavargó megveri. Valami csavargó, aki, ahogy Rinó szokta mondani, nem ismer se istent, se embert. Annyira szorongott ettől, hogy még a nála kisebb csavargóktól is megijedt. Mintha elfogadta volna, hogy az ilyenekkel szemben neki úgysem lehet esélye. Hogy ezek mindig meg fogják alázni. Persze a suliban többször is verekedett már, de csak magafajta fiúkkal, akik ismerték és be is tartották az íratlan szabályokat. A punkokkal egész más volt a helyzet. Az utcán messziről kikerülte őket, péntek esténként a kávézókban távol tartotta magát tőlük. Ha odakiabáltak valami sértőt, válaszra sem méltatta őket. Megtanulta, hogyan menjen el mellettük az utcán. Felszegett fejjel, mintha átlátszó lenne. Egyszer a buszon egy ilyen rosszarcú figura odaszólt neki, hogy álljon fel és szálljon le: ő nem szólt semmit, csak felállt és leszállt. A megaláztatás úgy beleégett, hogy nem múlt el nap, hogy ne gondolt volna vissza rá.

Félholtra verték, de legalább túlesett rajta. Nem egészen értette, hogy mi is történt, de megtörtént. Így vagy úgy, de túljutott egy akadályon, ami eddig megkeserítette az életét. Herzl azt mondta a többieknek:

– Jalla! Minek betojni? Menjünk tovább!

Megfordultak, hogy ott hagyják. Aszaf felkelt – jobban mondva üggyel-bajjal felkönyökölt. Úgy érezte, mintha egy őrült motoros száguldozna a fejében körbe-körbe, készülve a halálforgásra.

– Szükségem van a kutyára! – mondta valaki a közelben. Talán héberül. Talán ő maga.

Herzl megtorpant, és lassan visszafordult.

– Mit hallok?

Aszaf megpróbált ráfókuszálni, de továbbra is két Herzlt látott. Herzl közelebb jött, és akkor derült ki, hogy csak egy van belőle. Hatalmas öklével még szorosabban fogta Dinka nyakörvét, keményen a lábához szorítva a kutya nyakát.

Az iménti hang minden ésszerűséget sutba dobva ismét megszólalt, és szótagolva azt mondta:

– Ve… re… ked… jünk meg a ku… tyáért… újra…

Ekkor Herzl arcán még az eddiginél is szélesebb mosoly terült szét. A barátaira nézett, és megkérdezte tőlük:

– Halljátok a törpét? – A két imádója alig várta, hogy folytassa. És Herzl folytatta: – A törpe visszavágót akar.

Aszaf felállt. Valami történhetett, mert furcsamód már nem volt benne félelem. Már azt sem bánta volna, ha valaki odajön hozzá, és darabokra szedi, majd összerakja és darabokra szedi újra.

Herzl átadta Dinkát Avinak, ők pedig elkezdték elölről. Beálltak verekedő pózba, és kis köröket írtak le egymás körül. Mintha víz alatt volna, Aszaf úgy hallotta a saját lélegzését. Gondolattöredékek repkedtek a fejében. Milyen kár, hogy itt nem lehet varázsolni! Van olyan varázslat, hogy megidézés: meg kell nyomni a magic feliratú gombot, aztán kiválasztani a targetet, és akkor egy speciális sugár odahúzza hozzánk, amit kiválasztottunk. Ez esetben persze Dinkát. Aztán ott van a másik gomb, amire az volt írva, hogy shrink. Ennek a segítségével az ellenséget fele nagyságúra lehet zsugorítani. Most jól jönne ezek közül valamelyik. Épp itt tartott, amikor homályosan megjelent a látóterében egy hatalmas ököl, és lecsapott, ez alkalommal a mellkasára. Nem volt erős ütés, inkább csak amolyan bemelegítés- vagy üdvözlésféle, az ő jelenlegi állapotában azonban ennyi is épp elég volt. Aszaf megadta magát a nehézkedési erőnek, és hanyatt esett. Herzl nem folytatta, várt türelmesen, amíg ellenfele összeszedi magát, és lábra áll. Aszaf végül sikerrel járt, de sajnos belegabalyodott egy bokor ágaiba, és ismét elesett. Képtelen volt egyenesen tartani magát, egyszerűen összecsuklott. Nevetséges volt, ahogy csak feküdt ott, és kapkodta a levegőt. Várta az ütést vagy a rúgást, amely majd egyszer s mindenkorra véget vet az egésznek. Egy légy döngicsélt az orra körül. Mindene fájt: a háta, a térde, a heréi. Herzl odajött hozzá, és teljesen váratlanul felsegítette. Egy pillanatig farkasszemet néztek. Aszaf most először látta úgy Herzlt, hogy a félelem nem homályosította el a tekintetét. Legalább három évvel idősebb volt nála. Finoman metszett orr, nagyon vékony ajak. Akár jóképűnek is lehetett volna mondani, csak kissé morcan nézett bele a világba. Megkérdezte Aszaftól:

– Mi a helyzet, nővérke? Ma nem ittuk meg a kakaót? A mami spájzából elfogyott a Gerber?

Aszaf megpróbálta megrúgni – szánalmas próbálkozás volt. Látta magát kívülről: lassan mozgott, még a térdét is nehezére esett felemelni. Herzl lazán elkapta a bokáját, és emelt rajta egyet, mire Aszaf ismét hanyatt esett. De most akkorát huppant, hogy a csontjai egymásnak verődtek, és még a lélegzete is elállt. Aszaf mellétérdelt, hasra fordította, megragadta az egyik kezét, és elkezdte csavarni. Aszaf nem kapott levegőt. Nyelte a port, üvöltött, talán még a könnyei is kicsordultak.

Herzl a fülébe súgta:

– Ha nem maradsz csendben, búcsút inthetsz a karodnak. – Aszaf motyogott valamit. Herzl összeszorított szájjal azt mondta neki: – Nem hallom!

Aszaf hangtalanul megismételte ugyanazt, amit már többször kifejtett:

– Szükségem… van… a kutyára…

Herzl még egyet csavart a kezén. Aszaf úgy érezte, hogy az összes ín megfeszül a karjában, és mindjárt elpattan mind – még egy másodperc és…

– Ugye, mondtam, hogy pofa be?! – Herzl hangja rekedt, fenyegető morgássá durvult. – Adok még egy esélyt neked – lihegte bele a fülébe.

Aszaf most először érezte, hogy Herzl is teljesen kivan. Oldalra fordította a fejét, és úgy ismételte, mintha egy hőségben olvadozó magnószalag lenne:

– Szükségem… van… a kutyára… meg is ölhetsz… nem érdekel… a kutya nélkül… nem megyek el…

Nem kapott választ. Hirtelen nagyon könnyűnek érezte magát. Szinte lebegett. Mindjárt felrepül…

Csend következett, majd a háta mögött valaki kurtán felnevetett, mintha magában azt mondta volna: „Ezt nem hiszem el!”

A szorítás abbamaradt. Aszaf arra gondolt, kész, letépték a karját, csak a fájdalom még nem ért el az agyáig. De Herzl már nem volt mögötte, és a karja is a helyén maradt, bár úgy sajgott, mintha ezernyi hangya csípné egyszerre. Élénk beszélgetést hallott a háta mögött, mintha valakik vitatkoznának. Kiáltásokat is hallott. Megérkezett volna a felmentő sereg az utolsó percben, mint a filmekben? Hullámokban tört rá a fájdalom, és közben nem hallott mindent tisztán. Becsukta a szemét, és várt. Csak arra emlékezett, hogy valaki ostobán azt ismételgeti: „Szükségem van a kutyára”. Távolról meghallotta Herzl parancsoló hangját:

– Azért, mert én azt mondtam! Én parancsolok, te nyavalyás féleszű! Hallod, amit mondok?

A másik, valószínűleg Avi, nyafka hangon visszakérdezett:

– Hogy csináljam? Ha elengedem, megharap!

– Nem fog. Odamegy a sráchoz.

Aszaf megfordult és felkönyökölt. Dinka ott termett mellette, és nyalogatni kezdte az arcát. Aszaf visszahanyatlott, és hagyta, hogy a kutya azt csináljon vele, amit csak akar. Felnézett a domboldalra, és látta, ahogy azok hárman egyre távolodnak. Már meg is feledkeztek róla. A két fiatalabbik ugrabugrált. Bolondoztak, hangosan viháncoltak, köveket dobáltak egymásra. Herzl ment elöl, egyenes tartással, megközelíthetetlenül, magába zárkózva.

Aszaf rátámaszkodott a kutyára, és felállt. Odasántikált a tavacskához, és óvatosan megmosakodott. Meglátta magát a vízben, és elhatározta, hogy mire a szülei megjönnek, sűrű szakállt növeszt. Dinka mindvégig ott állt mellette, és nyüszített. Aszaf még sohasem hallotta így nyüszíteni. Mintha szeretné megvigasztalni. Leültek a tavacska partjára, és Aszaf megpróbálta kizárni a fájdalmat, ami ott lüktetett egész testében. Próbálkozása kudarcot vallott. Mit is mondott az elején Herzl? Hogy kösz. De mit is? Ismét vizet fröcskölt az arcára, és felnyögött a fájdalomtól. Megsimogatta Dina hátát, és ekkor belévillant: Herzl azt mondta, „látom, engedélyt is kiváltottál rá”. Danoh viszont azt mondta, hogy a kutyán semmilyen azonosítót nem találtak. Aszaf megpróbálta átverekedni magát a fájdalom ködén, hogy gondolkozni tudjon. Ujjaival megkereste a nyakörvet, és a rajta lógó fémlapot. Már többször is a kezében volt, de még egyszer sem gondolkozott el rajta, hogy micsoda. Hát az azonosító. Ha Herzl ezt nem mondja…

Kipiszkálta a fémlapot a nedves bundából, és a fény felé fordította. Dinka türelmesen álldogált, és még a fejét is félrefordította, hogy a fémlapocska jobban látsszon. Aszaf lehunyta a fél szemét, hogy a másikkal fókuszálni tudjon. Hangosan olvasta a fémlapra vésett szöveget:

– Eged csomagmegőrző 12988.

Döbbenten pillantott Dinkára.

– És te erről mindvégig hallgattál?

David Grossman: Futni valakivel

Fordította: Rajki András

Scolar, 2019