Mindennel húsz éves késésben voltam: a legszívesebben a ’70-es években lettem volna popsztár, kliprendező pedig a ’80-as években, viszont a tévézéssel pont szerencsém volt, és a lehető legjobb időben kerültem bele
– mondta Johan Renck tavaly a Pop Culture Confidential podcastjában. Akkor még épp csak készülőben volt a Csernobil forgatása, az HBO sorozatának minden várakozást felülmúló sikere azonban a svéd rendezőt is még keresettebbé tette, és tényleg beigazolódott, hogy a legjobbkor került a legjobb helyre.
A Csernobil persze elsősorban a vezető író-producer Craig Mazin gyermeke, de nyilvánvalóan nagyon fontos volt a sikerhez Renck letisztult, mindenfajta túlzástól és klisétől mentes rendezői stílusa is. A rendező vett már részt neves produkciókban korábban is, de ez volt az első igazán komoly projekt, amelyet az elejétől végéig ő rendezett, és ahol az ő művészi felfogása érvényesülhetett. Különösen érdekessé teszi azonban Johan Rencket, hogy a szórakoztatóiparban már többféle minőségben jelen volt, ráadásul mindegyikben sikerrel. Ha azt mondjuk, Stakka Bo, erre a névre talán már kevesen emlékeznek, de azt a bizonyos slágert azért egész biztos hallotta már mindenki, aki a kilencvenes években a tudatánál volt. De hogy jön ez a harsány popsláger az emberiség egyik legnagyobb katasztrófájához?
A most 52 éves Renck bő huszonöt éve ugyanis popsztárként vált ismertté, és akkor valószínűleg ő lepődött volna meg a legjobban, ha valaki azt mondja neki, a jövőben sokkal ismertebb lesz filmrendezőként. Sokat segített, hogy orvos édesapja az a típus volt, aki nem bírt sokáig a fenekén maradni, ezért Renck a gyerekkorát olyan változatos helyeken töltötte, mint Miami vagy a norvégiai Tromsö, és ezt a nomád szellemiséget felnőttként is megőrizte. Amikor végül tizenévesen megállapodott egy időre Stockholmban, a rockzene kerítette hatalmába: első kedvenc együttese a Sparks volt, majd később a heavy metalért rajongott, ám jött a Music Television, és vele a mainstream popzene, a fiatal Renck pedig arról ábrándozott, egyszer az ő slágereit is játszani fogja majd az MTV. És ez így is lett.
A Stakka Bo művésznév alatt alkotó Renck 1993-as felvétele, a Here We Go abszolút passzolt a korabeli dance-rap mezőnyhöz a soulos-jazzes hangmintáival és a bulis hangzásával, de azért kellett a sikerhez egy jó videoklip is. „A lemezkiadó adott ezer dollárt videoklipre, én pedig szerettem volna, ha Jean-Bapstite Mondino [a korszak egyik legfelkapottabb kliprendezője] rendezi, de erre esély sem volt, és úgy voltam vele, hogy bassza meg, akkor megcsinálom én magam” – mondta erről, és a tüntetően olcsó, de mégis hatásos klip is hozzájárult, hogy a Here We Go nagy sláger legyen egész Európában. Olyan nagy siker lett, hogy Stakka Bo későbbi karrierjére is rányomta a bélyegét, mert a közelébe se tudott kerülni ennek a későbbi dalaival. Renck számára ráadásul egyre nagyobb szenvedést jelentett a popzenei karrierje, és míg maga körül azt látta, hogy a többiek csípőből írnak dalokat, ő vért izzadt minden egyes számával.
Ez nagy törést jelentett az életemben, mert én egészen addig popsztár szerettem volna lenni, hiszen imádom a zenét, és a mai napig talán jobban is, mint bármi mást, de idővel észre kellett vegyem, hogy ehhez nem vagyok annyira tehetséges.
„Ezért ezzel egy időben elkezdtem azzal is foglalkozni, hogy magamnak és a haverjaimnak rendezzek videókat. És amikor ezeken dolgoztam, megszállt valami furcsa nyugalom, minden természetesnek tűnt, miközben a zeneszerzéssel járó összes nehézség elillant, és az egész filmezést egy nagy játszótérnek éreztem. Vagyis megöltem az egyik álmomat, de ezen az áron juthattam el oda, ahol most vagyok, és ezt nem is akarnám már máshogy” – mesélte Renck a már említett podcastban.
A kliprendezésből egyenes út vezetett a reklámfilmekhez, de a kettő párhuzamosan működött, és az ezredfordulóra Renck már a jegyzett kliprendezők közé került, és olyan sztároknak rendezett videókat, mint Madonna, Kylie Minogue, az All Saints vagy a New Order. „A reklámfilmrendezés olyan volt, mintha filmes iskolába jártam volna, csak még jól meg is fizettek érte” – mondta az Interview Magazine-on megjelent beszélgetésben Renck (itt egyébként a svéd énekesnő, Robyn kérdezi, akinek szintén rendezett klipet). „Felkeltette az érdeklődésemet a filmezés olyan, egyéb aspektusai iránt, mint a színészek vagy a történetvezetés.” Így szép lassan elsajátította azokat a fogásokat, melyek ahhoz kellettek, hogy autodidakta kliprendezőből valódi filmessé érjen.
Talán a legsikerültebb, sokszor emlegetett klipjét a szintén svéd The Knife-nak rendezte 2003-ban, ez volt a Pass This On, melyről később kiderült, hogy egyfajta sorsfordító is volt az életében: „Én kerestem meg őket, hogy csinálhatok-e nekik egy klipet, én is vettem fel, sőt, én is finanszíroztam. Előtte pár évet Los Angelesben dolgoztam reklámfilmekben, amivel jól kerestem, de közben egyre depressziósabb lettem, mígnem eljutottam addig a pontig, hogy ez nem én vagyok, egész mást akarok csinálni és ott akarom hagyni ezt. Haza is jöttem Svédországba, és elhatároztam, hogy megtalálom, mi az, ami engem boldoggá tesz, mit szeretek a filmezésben, és rájöttem, hogy a szabadságot. Ez nem az egóm miatt van, hanem egyszerűen úgy tudok a legjobban dolgozni, ha nálam van a kreatív irányítás.”
Ez egy újabb lökést adott kliprendezői karrierjének, újabb klipeket rendezett Madonnának, de közben olyan sztárok foglalkoztatták, mint Beyoncé és Robbie Williams, ő pedig a saját egykori popkarrierjének is hasznát vette: „Nekem is megvolt az öt perc hírnevem, amikor a sztárság valamennyi oldalával találkozhattam, és ez segített is a későbbiekben, mert így a nagy sztárokkal dolgozva értettem olyasmiket, amit ilyen tapasztalat híján az ember nem biztos, hogy megértene. Értettem a bizonytalanságaikat, az érzést, hogy mindenki akar tőled valamit, ezért ezeket az embereket igyekeztem ugyanúgy kezelni, mint bárki mást, és ők ezt értékelték és megnyugtatónak érezték. Szóval volt némi előnyöm. Aztán például többször is felléptünk a Top of the Popsban, együtt a Take Thattel, és innen ismertem már Robbie Williamst.”
2008-ban aztán megtörtént a filmrendezői bemutatkozása is, de a Downloading Nancy (Ölelj meg és ölj) eléggé kiakasztotta a kritikusokat, morbidnak és felháborítónak találták, Renck pedig a lehető legjobbkor nyergelt át a tévésorozatokra. A televiziózás új aranykorából így pont kivehette a részét, amikor olyan meghatározó produkciókban rendezhetett epizódokat, mint a Breaking Bad, a Walking Dead vagy a Bloodline, de foglalkoztatták a Vikingekben is. A sorozatokban a rendezőnek ugye kisebb szava van, mint a játékfilmeknél, mivel itt a sorozatíró/executive producer/showrunner az úr, de persze kisebb korlátokkal a rendező is tud érvényesülni. Renck saját bevallása szerint rengeteget tanult Vince Gilligantől, a Breaking Bad alkotójától, majd egy tévés produkciónak köszönhetően váratlanul lehetősége nyílt elkészíteni élete legfontosabb videoklipjét.
Történt, hogy Renck rendezte a The Last Panthers (Az utolsó párducok) című brit-francia krimisorozat összes részét, és mivel érzelmileg is azonosult a projekttel, valami igazán nagy művészt szeretett volna megnyerni a főcímzenéhez. De még amikor az asszisztense hirtelen ötlettel megkereste David Bowie-t, sem gondolta volna, hogy erre minimális esélye lenne. Erre Bowie másnap visszahívta, és az együttműködésük eredménye nemcsak a főcímzene lett, hanem az a dal lett a visszatérő száma is egyben, a Blackstar, melynek a szürreális, tízperces, látomásszerűen súlyos klipjét ugyancsak Renck rendezte. Akárcsak később a Lazarus című dalét is, melynek forgatása közben tudta meg, hogy Bowie halálos beteg – csakhogy az ötlet, mely ágyban fekvő betegként ábrázolja az énekest, már azelőtt megfogant a rendezőben, hogy ezt megtudta, tehát a sokkoló hír a koncepción nem változtatott, maximum csak megerősítette azt. Akárcsak a tény, hogy ez lett David Bowie utolsó videoklipje, hiszen bő két héttel a bemutatása után meghalt, és azóta képtelenség nem Bowie búcsújaként értelmezni a videót az élettől. „Rengeteget tanultam tőle, mert tényleg fantasztikus volt, egy nagyon szerény ember. Csodálatos agya volt, remek humorérzéke, és az arcán állandóan nagy és meleg mosoly ült” – emlékezett rá vissza Renck.
A Bowie-val való közös munka nehezen überelhető csúcs volt az életében, de ezt követte aztán egy újabb komoly megbízás: ez volt a Csernobil. Amikor meglátta a forgatókönyv címét, már egyből érdekelni kezdte a projekt, mivel voltak saját emlékei arról, hogy annak idején Svédországban különösen nagy visszhangot váltott ki az eset, hiszen ott vették észre először a radioaktív felhőket, a szovjet hatóságok pedig addig „elfelejtették” jelezni a balesetet. „Sose csináltam korábban olyan filmet, amely történelmi alapú lett volna, és érdekes volt, ahogy egyre megszállottabban foglalkoztatott, hogy tényleg úgy és autentikusan ábrázoljam az eseményeket, ahogy azok a valóságban is megtörténtek, nem pedig a dráma kedvéért alakítsam a sztorit” – mondta erről, és talán ez is a legfontosabb gondolat.
A Csernobilt tényleg elsősorban a valószerűsége miatt dicsérik, de ez ki is jelölte Renck útját, amikor arról beszél, hogy példaértékű, ahogy Craig Mazin az eredetileg tervezett hat helyett öt részben forgatta le a sorozatot, mert a sztori így diktálta: „Minden történetnek megvan a maga hossza. Pont ez az egyik legfőbb problémám a tévésorozatokkal, hogy sokszor erőltetik a folytatást, csak azért, hogy még tovább húzhassák” – mondta, és ezzel indokolta, hogy ezt a mini-sorozat formátumot tartja a legoptimálisabbnak, miközben egy újabb mozifilm is foglalkoztatja. De ettől még könnyen lehet, hogy legközelebb megint egy egészen másfajta produkcióban dolgozik majd: „Igyekszem bátor lenni és csak olyasmi érdekel, amit még nem csináltam korábban, mert könnyen elunom magam az ismétléstől, vagy ha valamit sokadszorra kell csinálnom. Nagyon határozott vagyok, és akik velem dolgoznak, értékelik, hogy mindig tudom, mit akarok.”
Borítófotó: Roy Rochlin/Getty Images for Tribeca Film Festival
