2015-ben mutatták be Noah Baumbach portréfilmjét Brian De Palmáról. Az akkor 75 éves rendező pajkos, vén manóként vigyorogta végig azt a filmet. Nem úgy tűnt, mint akinek bármit is bizonyítania kellene. Azért néha rendez egy filmet, mert ez a munkája, ezt szereti csinálni. A Dominó alapján nem mondanám, hogy ezúttal túl sok ötlete is lett volna hozzá.
A Dániában, Belgiumban és Spanyolországban játszódó Dominóról Woody Allen kétezres évekbeli filmjei juthatnak eszünkbe, amelyeknek a történetét a rendező Európába költöztette, mert ott kapott pénzt a gyártásra, és mert, mint sokszor elmondta, a felesége szeret utazgatni. De Palma és szerettei vakációzási szokásait nem ismerjük, de itt is valami hasonló állhat a háttérben, a finanszírozási hátteret tekintve bizonyosan. Már az előző De Palma-film, a Gyilkos vágyak is Németországban játszódott, a rendező pedig sem abban a filmben, sem a Dominóban nem használta ki igazán a megváltozott földrajzi környezetet. Ugyanúgy nyúl a thriller műfajához, ahogy amerikai filmjeiben is tette, jobban érdekli a saját sémáinak variálása, mint a valóság. Ez a hozzáállás pedig sajnos a Dominóban elég szerencsétlen eredményt hoz, mert a történet hátterében a globális terrorizmus áll.
Új filmjéhez De Palma összegyűjtötte a Trónok harca éppen ráérő, Európa északi fertályán született színészeit, így Nikolaj Coster-Waldau és Carice van Houten eredhetnek a gyilkos nyomába, aki megölte a főhős nyomozó (Coster-Waldau) társát. Egyébként mindketten remek színészek és a dán, illetve holland zsánerprodukciók elmaradhatatlan szereplői, így a rendező semmiképp sem tett rossz lóra velük. Coster-Waldaunak jut komolyabb szerep: csajozós alfahímként ismerjük meg, majd kicsúszik a lába alól a talaj. Elveszíti a fegyverét, ami egyrészt hozzájárul a társa halálához, másrészt átvitt értelemben nyilvánvalóan a potenciája meggyengülésére utal. Christian így azoknak a jellegzetes De Palma-férfihősöknek a sorába lép, akiknek a központi bűnügy kinyomozása során a férfiassága is veszélybe kerül (Alibi test, Femme Fatale), ily módon a bűneset megoldása a libidó visszaszerzésével járna együtt.
Nemcsak a főhős karaktere, a Dominó nyitánya is De Palmára vall, amennyiben a rendező ezúttal is Alfred Hitchcockot idézi, mint korábban számtalan alkalommal a pályája során. A tetőn zajló üldözési jelenet, a társát cserbenhagyó és elvesztő rendőrrel természetesen a Szédülésre hajaz, az utalás azonban korántsem működik olyan jól, mint a De Palma-életmű ragyogó Hitchcock-parafrázisai, a Gyilkossághoz öltözve vagy az Alibi test esetében.
Christian és Alex (van Houten) nyomozása ugyan végig izgalmas marad – köszönhetően a folyamatosan érkező fordulatoknak –, az viszont egyre kínosabbá válik, ahogyan De Palma az első gyilkosságot összekapcsolja a nemzetközi terrorizmussal.
A rendezőtől soha nem volt idegen az exploitation szellemiség, vagyis az aktuálisan társadalmilag kényes témák botránykeltő, akár kifejezetten tabusértő feldolgozása. A mentális betegségek témáját például a Nővérekben, a Gyilkossághoz öltözve-ben és a Káin ébredésében is kizsákmányolta De Palma, de a szórakoztató- vagy a divatipart érő kritikájában (A Paradicsom fantomja, Femme Fatale) is mindig érezhető volt a bizarr furcsaságokra és bűnös üzelmekre koncentráló, szenzációhajhász attitűd. A Dominó líbiai terroristái viszont egyszerűen csak rendkívül felszínes figurák, akik irtó primitív módon követik el merényletek egész sorát, miközben a hatóságok szoborrá merevedve figyelik őket.
A Dominó terrorizmusképével nem az a baj, hogy kényelmetlen közelségbe hozza a gyilkosságokat. Sokkal inkább az zavaró, hogy a fajsúlyos téma vázlatszerűen, átgondolatlanul jelenik meg a történetben. De Palmát nyilvánvalóan jobban érdekli Christian nyomozása, mint a terroristák, de rossz döntést hozott, amikor túlságosan nagyra növelte ennek a nyomozásnak a tétjeit. A Dominóban látható merényletek jóformán következmények nélkül maradnak, sokkoló hatásukra nem utal semmi, így pedig végső soron nemcsak, hogy nem simulnak bele a történetbe, még ízléstelenül is ábrázolja őket a rendező.
Mindazonáltal a Dominó részleteiben így is remekül működik, mivel De Palma a nyolcvanhoz közeledve is izgalmasabb vizualitást teremt, mint a fiatalok nagy része. Ahogy a Gyilkos vágyakban, úgy ezúttal is hangsúlyozza a felmerülő bűnügyek képiségét: azt, hogy mindent különféle médiumokon keresztül látunk, ez pedig alapvetően befolyásolja, hogyan tekintünk egy gyilkosságra, milyen érzelmi-érzéki hatást kelt az erőszak látványa. A Dominóban szervezkedő terroristák számára a merényleteknél sokkal fontosabb azok tálalása, a gyilkosok technikai, operatőri profizmusa pedig szinte ijesztőbb is vérszomjas kegyetlenségüknél.
A rendező rajongóinak tehát a Dominó is erősen ajánlott: a Hitchcock-utalások, a kutyaszorítóba kerülő férfihős, a képalkotásra tett ravasz reflexiók, vagy éppen Pino Donaggio lúdbőröztető filmzenéje egyaránt gondoskodnak az összetéveszthetetlen De Palma-élményről. Ám éppen a rajongók tudhatják a legjobban, hogy a Dominó rendezője csak saját védjegyszerű megoldásait ismétli, tetszetősen, de enerváltan és új ötletek híján.
Dominó (Domino), 2019, 89 perc, 6/10
