Kultúra

Top 10: a kiirthatatlan magyar bulislágerek

Háborúban vagy mulatságban mutatja meg egy nép, milyen is valójában, úgyhogy a Magyarságkutató Intézet feladatát vállaltuk magunkra, amikor Bartókként és Kodályként alámerültünk a bulik világába az idősek otthonától a lakodalmakig azért, hogy végre rögzítsük, mi is a magyar. Eszerint a szánkat használjuk a legtöbbet, még mulatozva is azon tépjük magunkat, hogy ki visz majd haza, és ha véletlenül belebotlunk a boldogságba, azonnal búcsúzni akarunk tőle. Az alternatív himnuszok után itt vannak azok az elpusztíthatatlan slágerek is, amelyeket már apáink is énekeltek és unokáink is ezeket gajdolják majd, mert úgy elmaradhatatlanok a magyar bulikból, mint a misékről az Agnus Dei. Bezsenyi Tamás, Csunderlik Péter, Dékány László, Laska Pál és Pető Péter összeállítása.

10. Apostol: Nehéz a boldogságtól búcsút venni (1978)

Az Önök kérték műsor függőinek, az Arany Alkony nyugdíjas otthon tévészobájának távkapcsolóért verekedő tévénézőinek örök kedvence az Apostol együttes, amelynek legnagyobb slágere műfajilag behatárolhatatlan, akár a madártejes pizza, hiszen valahol félúton helyezkedik el az önfeledt buli és a fotelben elszenderülés között. Az Apostol a balatonföldvári Balatongyöngye étteremből hódította meg az országot, köszönhetően annak, hogy a „nincs szerencsém” vagy az „okosabban kéne élni” mélységű szövegei minden élethelyzetre alkalmasak, és bár az együttes tagjain a tenyérlengetős inget idővel felváltotta a sportzakó, az Apostol életművére konstansan jellemző maradt, hogy falvédő-bölcsességű dalszövegekkel dolgoztak.

A Nehéz a boldogságtól búcsút venni című dalukat hallgatva az az érzésünk, mintha kifejezetten szovjet exportra szánták volna, ha már úgyis eladó-kiadó a szívük, hogy egy bögre vodka mellett dajdajozzák, ugyanakkor

mégis mélyen magyar ez a dal. Hiszen nem tudjuk meg, miért kell a boldogságtól búcsút venni, egyszerűen csak egy belső kényszer hajt arra, hogy eltakarodjunk onnan, ahol boldogak lehetünk. Magyarországra kell születni ahhoz, hogy ezt megértsük.

9. KFT: Balatoni nyár (1986)

Ha valahol négy-öt nyaraló magyar összehajol, ott biztos kérni fogják a KFT Balatoni nyár című dalát, erre már külön felkészítik a zakynthosi DJ-ket is. Minden idők legtöbbet feldolgozott magyar slágere ez, megpörgette a Soho Party is, de a leghitelesebben egy nevesincs kigombolt inges, aranyláncos, szemüveges szintis adja elő, akiből valahol valamikor lehetett volna valaki, de végül együttes nélkül kötött ki egy balatoni büfésoron, ahol a sajtos-tejfölös lángos drágább, mint az Unicum. Az utószezon-hangulatú dalba egy egész elcseszett életet írt bele a dalszöveget jegyző Bornai Tibor, aki a „szerelmes voltam és fájt volna annak a lánynak az igazság” sorral előbb eljutott Szabó Lőrinc szintjére, aztán pedig nem győzött magyarázkodni a „nádas” – „házas” rímpár miatt, mert a rádióhallgatók kész tényként kezelték, hogy Zamárdi-felső után nyilván beutalót kapott a Bőr- és Nemibeteg-gondozóba is. Merthogy a magyar lakosság 1986-ban sem tudta megkülönböztetni a „szerző” és a „lírai én” fogalmát, ennél már csak az érthetetlenebb, hogy ez az újhullámos darab miként lett a legnépszerűbb Balaton-sláger, mikor spleenes érzületében a lehető legmesszebb áll az önfeledt nyaralások világától. A választ megint csak a sírva vigadó nemzetkarakterünkben találhatjuk meg, amit nem kell bemutatni annak, aki vasárnap délután nézett már Duna TV-t.

8. Bikini: Ki visz majd haza (1991)

Az iskolai osztálybulikhoz, az első italfogyasztáshoz és málnásszájfény-ízű csókokhoz hozzátartozik a Bikini Ki visz majd haza című slágere, amelynek összekapaszkodós, fogadkozós eléneklése valóságos beavatási szertartás a felnőttkorba, és amelyik tornateremben felhangzik, ott nem sokkal később ki kell hívni a mentőt a vécében benyakalt piliscsévi szesztől mindent összehányó legvagányabb nyolcadikoshoz. Akár a Család- és Ifjúságügyért Felelős Államtitkárság is megrendelhette volna ezt a dalt a rendőrséggel vállvetve, hiszen korszerűen figyelmeztet az Éva vermut fogyasztásának veszélyeire. Ha szponzorált tartalom lenne, végre egyszer nem Tiborcz Istvánra és a barátaira, hanem a magyar néplelket megszólaltató, valóban hiteles produkcióra ment volna állami pénz.

Hiszen nincs annál magyarabb, minthogy még el se kezdtünk rendesen bulizni, de már azon szorongunk, hogy ki visz majd haza, azt ugyanis mindenki tudja, hogy ha egyedül fölszállunk a vonatra, nagyon könnyen Tárnokon ébredhetünk, ha nem egyenesen Nagykanizsán. Petőfi Sándort nem bántotta ennyire az a szörnyű gondolat, hogy milyen az, ha „hazavisznek, ágyba tesznek, / hideg párnák közé temetnek”, és arra jó a Bikini nótája, hogy az eléneklése közben biztatgathatják egymást a fiatalok, hogy „nyugi, majd én hazaviszlek”, „majd én”, holott a magyar történelemből tudjuk, mennyit érnek ezek az ígéretek, a mohácsi csatatéren például még mindig várják Szapolyai felmentő csapatait. És valóban így van, mert nyilvánvaló: ha a fehérgatyás csaj tesz egy lépést Tibi felé, akkor Tibi marad, ha Sanyi meghívja egy sörre Gabit, akkor Gabi marad, és minket magunkra hagynak merev derékkal. Ez a rémkép pedig rosszabb, mint maga a dehidratáció.

7. Padödő: Bye-bye, Szása (1992)

A május 1-jei ünnepnaphoz úgy jár a városligeti buli, mint a virslihez a mustár, és hát melyik együttes lépne fel a munka ünnepén, ha nem a magyar progresszió egyik legjelentősebb kulturális produktuma, a Padödő. Szívesen megmutattuk volna ezt az együttest Tisza Istvánnak, hogy megnézzük, mi a reakciója a fájós fejű, színes hajú, kövér lányokra, valószínűleg úgy nézne, mint Németh Szilárd egy vegánbüfé étlapjára. És akkor egyszersmind jelezzük is azt az ideológiai zavarodottságot, ahova az 1994-es MSZP-SZDSZ-koalíció juttatta a magyar baloldalt, mert ezután húsz évig mindent össze lehetett mosni a „balliberális” címszó alatt, ennek köszönhetően lehetett egy liberális zenekar a szocialista rendezvények tölteléke.

Az ideológiai tisztázást segítené, ha Fodor Gábor Magyar Liberális Párja végre megmérettetné magát egy választáson, de amíg erre várunk, próbáljuk megválaszolni azt a tudományos problémát, hogy a Padödő vajon miért lehetett az egyik legnépszerűbb magyar zenekar, mikor ez a duó mindent megtestesített, amit a magyarság nem gondol magáról. Az nem elégséges válasz, hogy nyilván azért, mert a magyar férfiaknak jobban bejön a willendorfi Vénusz, mint a milói, mert ebben nem különböznek a Partizan Beograd albán focistáitól. Inkább arról lehet szó, hogy a Padödő Bye-bye Szása című slágerének befuttatása egy olyan sokkterápia volt, mint Bimby felléptetése a Friderikusz Show-ban: az államszocializmus évtizedei után egyszerre kaptunk meg mindent, amiről azt gondolták, hogy korábban hiányoltuk: színes hajú, kitűzős, kertésznadrágos nőket, nagy testet és nagy élvezetet, na és persze a „Ruszkik, haza!” jelmondatot, hiszen hirtelen minden szabad lett. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a Padödő sikere.

6. Hevesi Tamás: Ezt egy életen át kell játszani (1994)

Az önkormányzati bulik, minisztériumi dinnyeszemlék, Suzuki-születésnapok és Challenge Day-sportfesztiválok mindig visszatérő, fáradhatatlan előadója Hevesi Tamás, mert a magyar ember nemcsak akkor nem találja a helyét, ha nincs a kezében egy fokhagymás fasírt, de akkor sem, ha egy ingyenes rendezvényen nem hallja a színpadról, hogy ezt „egy életen át kell játszani”.

Kevés őszintébb dal van a magyar zenetörténetben, hiszen nem mondhatjuk, hogy Hevesi Tamás nem váltotta valóra a programját, bár amikor először hallottuk ezt a slágert, azt hittük, hogy a semmiből berobbanó rocksztár a rock and rollra gondol, és nem erre az egyetlen számra, amely amúgy egy Presser-dal, amely egy LGT-feldolgozáslemezen jelent meg, ami Hevesi második albuma volt. Mivel sem az első, sem a harmadik lemezére nem emlékszünk, hovatovább Hevesi Tamásnak más dala sem jut eszünkbe, megállapíthatjuk, hogy a copfos óvadékügynökökre emlékeztető előadó a tankönyvi példáját nyújtja az úgynevezett „crazytownosodásnak”, hogy az általunk bevezetett tudományos fogalomra hivatkozzunk, amikor is valaki egy egész karriert felépít egy dalra, amit nem ő írt, de egy életen át játssza. Sikerében nem elhanyagolható szerepet játszhatott, hogy a befutásakor éppen Lorenzo Lamas volt a Szív TV legnagyobb sztárja, valamint az, hogy a Hevesi Tamás-koncertekért sosem kellett fizetni, hiszen már a gigaslágere klipjében is egy ingyenes bulit ad.

5. Hungária: Limbó láz (1981)

Ha a Kádár-rendszernek volt kulturális árulása, akkor az az, hogy táncdalfesztivált nyert ez az Amerika-majmoló, a rockabillyt importáló, a limbó-hintót elindító produkció, amely a rokkantakat kivéve mindenkit telibe kapott a Magyar Népköztársaságban, de valószínűleg még ők is felajánlották a mankóikat a világra szóló lakótelepi bulikhoz. Ha sem a testnevelésórán, sem a TV Tornából nem tanultuk meg, hogy miként kell lemenni hídba, a soha semmi eredetit ki nem találó, de az MSZP-vel összevethető gyakorisággal megújuló Fenyő Miklós rákényszerített minket erre, hiszen a limbólázzal egy akkora népi mozgalmat indított el a napszemcsis jampec, amelyre rajta kívül csak Mao Ce-tung volt képes a keleti tömbben.

A siker titka leginkább az volt, hogy a Hungária Rock and Roll Party című lemezét hallgatva a magyarok a létező szocializmus kilátástalanságából a brezsnyevi pangás idején elvágyódhattak egy sosemvolt múltba, egy csak lemezborítókon létező, képzeletbeli, pezsgő Amerikába. Teljesen hiteltelen volt ez a produkció, de legalább nem is tagadta a saját műviségét, ám azért senki ne gondolja, hogy Fenyő Miki egy brechti színházat csinált, mert azonnal visszaadjuk a szerelést. Ő egyszerűen csak ráérzett, hogy a Trabant helyett Chevroletre és a tökfőzelék helyett rumbatökre vágyik a népünk. Már csak azt nem értjük, hogy akkor miért nem Detroitnak nevezte el a zenekarát.

4. Orsi: Ha lemegy a nap (1997)

Minden idők egyik legjobban megírt magyar száma a huncut tekintetű Orsié, egyszerűen megkérdőjelezhetetlen produkció, kortól függetlenül, amelyet azonban mégis érdemes szellemtörténetileg elhelyezni: a 90-es évek legjellemzőbb műfaja a „tátika” volt, amikor is sikeres autónepperek tömegével vásároltak énekesnői karriert a lányaiknak, s jól eleresztett videotéka- és szolárium-tulajdonosok egy saját albummal kedveskedtek a barátnőiknek. Ennek a folyamatnak az illusztrációjaként sorra alakultak az olyan Patyomkin-zenekarok, mint az UFO, 4F Club vagy a Carpe Diem, hogy aztán a maffiaháború végével el is tűnjenek ezek az együttesek.

A díszletek félretolásával így végre színre léphettek saját arccal és névvel azok a csajok is, akik a korábbi albumokon énekeltek a cicababák helyett. Közülük Tunyogi Orsi egyenesen a magyar „one hit wondert” szállította le nekünk, ezért igazán méltatlan, hogy már harmincéves kora előtt visszavonultatták. Talán azért, mert radikálisan szembement a magyar költészeti hagyományokkal, amelyben sose érjük el a vágyainkat, hiszen Csokonai is egész életében az őt követő felhő alatt ázott, míg Orsi könnyedén föllépett erre a cumulonimbusra, hiába vannak Csernobil óta komoly félelmeink az égből leszálló felhőkkel kapcsolatban.

Ő nem félt a szabadságtól, ellentétben azokkal a magyarokkal, akik többre tartják a biztonságot, hiszen a repülőgépek utasai a leszállás után tapsolják meg a pilótákat, nem akkor, ha sikerül elrepülni. Hogy ennek ellenére is töretlenül népszerű ez a dal, és nincs csajbuli nélküle, mutatja, hogy még mindig van remény.

3. Edda: A Kör (1985)

Egy férfitársaság kellőképpen beitalozva végül csak kiköt egy kocsmában, ahol a zenegépből kötelezően kikéri az Edda dalát, hiszen annak „ide lőjetek” heroizmusa teljesen egybevág a két pogány közt, farkas torkában fenyegetett magyarság önképével, és akkor még a herderi jóslatról szó sem esett. Nem véletlen, hogy Pataky Attila a koncertjeiken mindig A Kör eléneklése után osztja meg elmélkedéseit a migránshelyzetről, a chemtrailező brüsszelitákról vagy éppen a kiberháború éppen aktuális fejleményeiről. Az első két, munkásoverálos Edda-lemez a magyar zenetörténet legerősebbjei közé tartozik, simán el tudjuk képzelni, hogy Ady Endre a Kölyköd voltamat kéri a muzsikuscigánytól a Három Hollóban. A Kör azonban akkor született, amikor ugyan Pataky még mindig azt adta elő, hogy ő szembehugyozza a rendszert, de már zálogháza volt Miskolcon, szóval nem éppen ő volt az, akit le akart vadászni a diktatúra. Talán túl sokszor nézte meg A profit.

Érdemes a mai tudásunkkal, Pataky mostani világrendszer-fejtegetéseinek ismeretében meghallgatni ezt a dalt, mert szinte látjuk, ahogy Attis egy gabonakör közepén, egy fénycsóva alatt várja, hogy felszippantsa egy repülő csészealj, hogy aztán ne találhassanak rá a „rosszak”. Hogy kik ők, nem tudjuk meg, nyilván a Háttérhatalom képviselői, akik ha végül el is tiporják a magányos hőst, az úgyis tovább él az ifjú szívekben, amit az agárdi Edda-táborok töretlen népszerűsége is bizonyít.

2. Karthágó: Apáink útján (1981)

A Magyarságkutató Intézet totemdala lehetne a Karthágó Apáink útján című slágere, amely minden házibuliban és legénybúcsúban felhangzik akkor, amikor ott tartunk, hogy már simán felöntenénk kólával a legjobb barátunk diplomaosztóra tartogatott 1958-as Cabernet Sauvignonját is, és részeg postások is előszeretettel éneklik ezt a riasztópisztolyukkal hadonászva. Takáts Tamás sorai a magyar Kalevala ígéretét hordozták, a „feldúlunk erdőt, földeket” program is azokat a daliás időket idézi fel, amikor még „kalandozásnak” hívták a csoportosan elkövetett rablógyilkosságokat, amíg úgy nem értek véget ezek a nyugati hadjárataink, mint a magyar futballcsapatok BL-selejtezős szereplései. Talán csak az olasz divattervezők imádkozhattak, hogy Isten mentse meg őket a Karthágótól, mert mindezt olyan hacukában adták elő, mintha az Irigy Hónaljmirigy a Deep Purple-t próbálná meg parodizálni. Az együttes tagjai ránézésre a Várszínház kelléktárában kapkodhatták magukra ezeket a ruhadarabokat, szóval annyira voltak félelmetesek, mint egy Soros Alapítvány támogatta civil szervezet. Az Apáink útján „ezer éven át / megtanultuk már, / hogy mire jó a szív és a száj” refrénjénél jobban senki és semmi sem fogalmazta meg a magyar történelem lényegét, hiszen Kölcsey Ferenc is arról írt a Himnuszban, hogy az elmúlt ezer évben mi leginkább a szánkat használtuk itt Európa védőbástyájaként.

1. Demjén Ferenc: Szerelemvonat (1989)

Demjén Ferenc a magyar poptörténet Boris Beckerje, bármelyik toplistában esélyes a győzelemre, hát ezt is behúzta a Kobra-szemüvegében, és nem azért, mert a Családok Éve van, hanem mert még nem jártunk olyan lakodalomban, ahol a lagzihangulat nem egy vonatozással tetőzött volna az imádott Rózsi slágerére, hogy nem sokkal utána mindenki arccal beleboruljon a töltött káposztába.

A vonat ugyanis azt jelenti a magyaroknak, mint a tengeri népeknek a hajó, az elvágyódás kifejezője, a „más – állomás” rímpár az a magyar költészetben, ami a nálunk szerencsésebb népeknél a „fire – higher – desire”, nem lehet vele veszteni. A Szerelemvonat dalszövege és klipje felér egy pszichoanalitikus esettanulmánnyal, hadd utaljunk csak a dugattyú finom képére vagy „a sorompó áll” diszkréten fallikus metaforájára.

Annyi erotikus szimbólumra és szexuális utalásra bukkanhatunk a Szerelemvonatban, hogy Sigmund Freud csak ennek a dalnak szentelhette volna az Álomfejtés második kötetét. És persze az egész allegória üzenete, azon túl, hogy bizonyos jó tanácsokkal ellátja a Zürichbe utazókat, hogy a szerelem egy vonat, néha felszállunk rá, néha leszállunk róla, tartásdíjperek szegélyezzék az útját, „amerre jár, nagy zajt csinál, / ha néha csíp a füstje, ne sírjál.” De ha a vizeléskor csíp, azért érdemes elmenni a legközelebbi Bőr- és Nemibeteg-gondozóba.

Kiemelt képünkön: 1979. Magyarország az Edda Művek tagjai, balról: Zselencz László, Csapó György, Pataky Attila, Slamovits István, Barta Alfonz. Fotó: Urbán Tamás / Fortepan

Ajánlott videó

Olvasói sztorik