A Bohém rapszódia hosszú évek gyártási káosza, forgatókönyv-átírások, rendező- és főszereplő-csere után tavaly ősszel végre vászonra került, és gyors ütemben el is sodorta a mozik jegypénztárait és nézőit, majd ráfordult a díjátadókra, és ott is elnyert egy kisebb platónyi díjat – és még nincs vége. A filmmel ugyan van baj, a történeti hűtlenség, a szereplők ábrázolása és a minimum megúszós üzenet miatt, de azt nemigen vonta senki kétségbe, hogy a főszereplő Rami Malek alakítása, és a koncertjelenetek élethűsége valami elsöprő élmény, melynek hatása alól, főleg moziban, rendes hanggal, nagy vásznon lehetetlen kivonni magunkat.
Ebben pedig rengeteg szerepe volt egy negyvenes, kanadai keresztényrock-énekesnek, bizonyos Marc Martelnek. Ő volt az ugyanis, akinek a hangját használták a film énekes jeleneteihez, mégpedig úgy, hogy hozzákevertek egy keveset Rami Malek hangjából is, és Freddie Mercury archív felvételeiből is. A végeredmény tehát, amit a fimben hallunk, kicsit mindhármójukat jelenti, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Martel nélkül meg se tudták volna közelíteni a végeredményt. Ez főleg onnantól lesz nyilvánvaló, ha az ember kicsit belehallgat, hogy mit is művel ez a fickó a hangjával:
A fenti felvétel nem csak szemléltetőeszköz: ez a videó volt az, amit Martel 2011-ben elküldött a Queen dobosa, Roger Taylor által meghirdetett pályázatra, melyben a The Queen Extravaganza című tribute projektre kerestek résztvevőket. A videó óriásit ment: alig pár nappal a feltöltés után már egymilliós nézettsége volt, most 17 millió fölött jár. Marc Martel természetesen ott volt a nyertesek között, így 2012-ben a hathetes The Queen Extravaganza turné fellépői között volt, sőt, amikor pár évvel később, 2015-ben a turné újraindult, Martel akkor is a zenekarral utazott.
Bármennyire is erőlködés nélküli a Somebody To Love-feldolgozása, azért az nyilvánvaló, hogy Marc Martel nem 2011-ben kezdte az énekelgetést. Épp ellenkezőleg: Martel zenei közegben nevelkedett, édesanyja kórusvezető és templomi zongorista a templomban, és általában muzikális volt a család, így a kis Marc már ötévesen a hangmagasságok közötti különbségeket agyalt.
Emlékszem, négy vagy ötéves voltam, és anyukám rendszeresen zongorázott, hogy ezzel altasson el minket, gyerekeket. Beethovent és hasonlókat játszott, a Holdfény szonátát, például, és emlékszem, hogy miközben játszott, a hangokat elemeztem fejben.
– nyilatkozta egy interjúban.
Ötévesen maga is elkezdett zongorázni, és a zene folyamatos otthoni jelenléte mellett színpadi előadásmódján is hamar módja volt csiszolgatni, ugyanis rendszeresen zenélt a templomban. Ennek ellenére a zenekarosdi később jött az életébe, mint az átlagzenészeknek, sőt, valójában a rockzenével is relatíve későn ismerkedett meg.
’76-ban születtem, de nem érdekelt a rock egészen a ’90-es évekig, amikor a grunge elkezdett bejönni. A ’80-as években sokkal jobban érdekeltek a finomabb hangzások, mint George Michael és Richard Marx, már a gospel mellett.
Bár folyamatosan írt zenét, a tinédzser évei elteltek a szokásos garázsbandás időszak nélkül, és leszámítva a templomi fellépéseket, már egyetemre járt, amikor az, hogy másokkal együtt zenéljen, egyáltalán felmerült. Egy barátja boronálta össze azzal a fiatalemberrel, Jason Germainnel is, akivel később megalapította legelső zenekarát, a Downhere-t.
A Downhere keresztény rockot játszott – Martel erősen vallásos neveltetéséből kiindulva ez nem nagy meglepetés –, és nagyon, nagyon sikeres lett. A ’99-ben alapított zenekar végigcsinálta együtt a főiskola négy évét, majd csapatostul áttelepültek Nashville-be, lemezszerződést kaptak, hat stúdióalbumuk jelent meg, és gyakorlatilag megállás nélkül koncerteztek, megnyerve egy sor keresztény és világi zenei díjat Kanadában és az Államokban. A zenekar 2012-ig működött, és feloszlásában alighanem komoly szerepe volt annak, hogy 2011-ben Martellel fordult egyet a világ a Queen említett versenye nyomán.
Pedig korábban eszébe sem jutott, hogy bármit is kezdenie kellene azzal, hogy hangja mennyire hasonlít Freddie Mercuryéra. Tudott ugyan a dologról, sőt, kicsit unta is, hogy nem tudott úgy lejönni a színpadról, hogy valaki ne jegyezze meg, mennyire emlékezteti Martel Freddie-re, de nem gondolta, hogy ez olyan nagy dolog, szerinte ugyanis egy csomó tenor rockénekes tud hasonlóan énekelni, és képességét amolyan partitrükknek vette, amivel néha szórakoztatta a barátait. Amíg egy barátja fel nem hívta a figyelmét a Roger Taylor-féle pályázatra, amiről már Martel is megérezte, hogy mekkora lehetőség is. A többi pedig történelem: Martel könnyed, erőlködés és modoroskodás nélküli produkciója gyakorlatilag vírusvideó lett, és gyakorlatilag elhomályosította a verseny többi résztvevőjét. Nem sokkal később már Ellen DeGeneres műsorában, és Celine Dion oldalán énekelt, és egyértelmű volt, hogy be fog kerülni a The Queen Extravaganza turné fellépői közé, így is lett.
Mi több, sokan máig azon bosszankodnak – és itt nagyon finoman fogalmaztam –, hogy annak ellenére, hangban, sőt, még külsőre is nagyon hasonlít Mercuryra, a Queen nem Marc Martelt választotta új énekesnek, hanem az American Idol győztesét, Adam Lambertet, akivel azóta is fellépnek. Martel azonban nemcsak tiszteletben tartja, de érteni is véli a zenekar döntését.
Beleképzeltem magamat a Queen helyébe. Eleve furcsa, ritka dolog, hogy ez zenekar nemcsak nagyon régóta aktív, de elvesztették a legjobb barátjukat is, miközben ma is elvárja a közönség, hogy koncertezzenek. Egyszerűen furcsa lenne, hogy olyan emberrel álljanak színpadra, aki Freddie-re emlékezteti őket… Láttam, mennyire elérzékenyül Roger Taylor mindig, amikor énekelni hall.
Mindenesetre Martel, a Downhere feloszlása után végig csinálta az említett tribute turnét a Queennel, majd megalapította a saját Queen-emlékzenekarát. Pedig sokáig tiltakozott az ötlet ellen, akármennyire is mondogatták neki, mekkora ötlet. Végül nagyon prózai okok győzték meg: le volt égve.
Nem akartam felhajtást. De aztán 2016-ban új menedzsert fogadtam, aki nem mellesleg az egyik legjobb barátom volt. Az egyik első dolog, amit mondott nekem, hogy itt az ideje leállni azzal, hogy nemet mondok a munkákra. 2015-ben a feleségemmel olyan helyzetben voltunk, hogy néha fel kellett tennünk magunknak a kérdést, hogy bele fog-e férni ebben a hónapban egy nagybevásárlás, Így aztán 2016-ban úgy döntöttem, elkezdek igent mondani.
Martel annyira igent mondott a munkára, hogy amellett, hogy felénekelte a Bohém rapszódia énektémáit, a The Ultimate Queen Celebration nevű tribute zenekarának majd’ egy évre előre tele a naptárja. Tavaly ősszel, igen okos időzítéssel pár nappal a Bohém rapszódia mozikba kerülése előtt megjelentettek egy feldolgozás-albumot is Thunderbolt & Lightning címmel, melyen szépen demonstrálja azt, amit nem győz hangsúlyozni, miszerint nem célja Freddie-imitátornak lenni, és hangról hangra ugyanúgy játszani a Queen-számokat: bátran hozzányúltak a hangszereléshez, és az énektémákban is sokkal inkább Marc Martelt halljuk, nem Freddie Mercuryt.
Mert bár Martel minden fórumon hangsúlyozza, mennyire hálás a Queennek a lehetőségért, amit kapott, és mennyire megtisztelő neki Freddie Mercury emlékét ápolni a színpadon és most már a filmmel is, azért nem tervezi úgy élni le az életét, hogy mindig mások dalait énekelje. Most ugyanis minden idejét leköti a dolog, azt az időt is, amit a saját zenéinek írásával töltene.
Kezdem érezni az igényt, sőt, a vágyat, hogy megint a saját dolgaimat írhassam. Az utóbbi évek nagyon a Queenről szóltak, amiért nagyon hálás vagyok – a dolgozó zenész boldog zenész – de zenében nőttem fel, dalszerzőként. Nem hiszem, hogy egyetlen dalszerző úgy nőne fel, hogy arról álmodozna, hogy egy napon minden idejét azzal tölthesse, hogy másvalaki dalait adja elő.
Kiemelt kép: Rebecca Sapp/WireImage/ Getty Images
