Ki sem hűlt a test, kalapot követelt az özvegy

– Áldott rossz ember volt – fújta az anyja sírva negyvenhárom év sommás összefoglalóját a zsebkendőjébe.

Egyszerre tudott beszélni és tülkölni, ahogy sérteni és simogatni.

Bori rángatta kifelé a kórteremből, nem akarta, hogy addig szorongassa az apja kezét, amíg kihűl. A lába kifelé jött, a törzse még visszafordult, és ahogy a hosszú kabát ráncot vetett, olyan volt, mintha az is búcsúzni akarna.

Apa, aki mindig kitöltötte a rendelkezésre álló teret, éppúgy, mint a nagy zakóit, 43-as ingeit, 44-es cipőit, egy lötyögő maradék volt a galléros pizsamában. Kiszáradt filter az üres bögrében. Nem ettől akart búcsúzni.

Ki fogja tenni az íróasztalára azt a régi képet. A szálloda halljában feszít, elégedetten mosolyog, és csak úgy villognak az aranygombok az elmaradhatatlan klubzakón. Amerikai filmekben látni, hogy gusztustalanul negédes fényképekkel zsúfolják tele az asztalokat és a sublótokat, de ott csak egy évben egyszer, a hálaadás napján jön össze a család, ő meg hetente többször is meglátogatta a szüleit.

Az anyja egész testét rázta a zokogás, ezalatt ő megpróbált befelé figyelni, ahogy a jógán tanulta, hogy ne gondoljon az apja testére, koporsóra, földre, koppanásra, eltűnésre, gyerekkorra. És ahogy épp ezekre gondolt, mégsem érezte magát elég rettenetesen. A nemlét elviselhetőbb volt, mint az odavezető út, pláne az utolsó fél év. Hát igen, könnyű nagyvonalúnak lenni más kontójára. De a hiány az övé, ahogy a hirtelen és olyan ismerősen rátörő lelkiismeret-furdalás is. És a sarkon túl már várja a szomorúság. Mint futás közben az emelkedő gondolata: a lejtőn nem lehet gondtalanul élvezni a könnyű terepet, mert az ember tudja, hogy nemsokára jön a neheze.

Arra még emlékezett, hogy az anyját kitámogatta az épületből, de hogy hogy szálltak be a kocsiba és jutottak át a sorompón, az teljesen kimaradt. Besorolt a kanyarodó sávba, hogy átvágjon a hegyen. A lámpa épp előtte váltott pirosra, és ahogy nézte a zúzmarás ágakat, az jutott eszébe, hogy milyen természetellenes lehet nyáron meghalni. Az anyja sírásából azt hallotta ki, hogy vigasztalj, foglalkozz velem! De ő csak arra tudott gondolni, hogy mostantól árva. Félárva. Ízlelgette a szót. Ettől persze egyre kevésbé látott át a nedves homályon, és olyan feszült figyelemmel próbálta követni a forgalmat, hogy észre sem vette, hogy az anyja már nem sír.

– Kell egy fekete kabát – szipogta. – És egy szolid kalap is.

Harmincezer, nyugtázta magában, de szólni nem szólt.

– Nem mintha nem lenne mindegy – folytatta az anyja. – Amúgy is, ki figyel egy ilyen ráncos öregasszonyra. Ne legyen feltűnő, és nem kell, hogy drága legyen.

– Persze.

– Ezt most miért mondtad ilyen gúnyosan?

– Nem mondtam.

– Hallom, amit hallok.

– Most ne, anya, kérlek…

– Mit ne? Nem kértem én tőled semmit. De hát az apád temetéséről van szó, arra nem mehetek toprongyosan. Nem miattam, miattad. Téged szólnának meg, hogy hogy néz ki az anyád.

– Senki sem szólna meg, mert senkit sem érdekel, de majd megveszem.

– Azt te csak hiszed, hogy nem érdekli az embereket! Szerinted Ilonkát nem érdekli? Vagy Etát? Ugyan! Ahogy te képzeled a világot! És nehogy nélkülem vegyél kalapot, csak mert az neked úgy könnyebb, fel kell próbálnom.

– Most tényleg arról beszélünk, hogy mikor megyünk shoppingolni?

– De hát muszáj! Rengeteg mindent kell két nap alatt elintézni!

– Majd elintézem, semmit se kell csinálnod.

– Ja persze! Azt már ismerem!

– Kérlek, anya, most ne: szükségem van egy kis csöndre.

– És nekem mire van szükségem? Azt nem kérdezed? Te hazamész, és ott lesz körülötted a családod. De nekem? Gondolsz te arra, hogy én egy üres lakásba megyek haza?

– Szó sincs róla, anya, ma velünk alszol.

– No azt nem, én oda nem megyek, ahol nem látnak szívesen. Ismerem én azt a nézést, nekem nem kell bemutatnod a Románt.

– Jaj, anya!

– Ne jajanyázz! Ha tényleg törődni akarsz az özvegy anyáddal, akkor ma velem maradsz. Ugye, velem maradsz, kicsikém? Nekem nincs már másom, csak te maradtál. – A hangja kérlelő és lágy lett, két kézzel csimpaszkodott a kormányon lévő csuklójába.

– Persze, anya, ha neked úgy jobb, legyen úgy. Csak elszaladok a gyerekekért, és megvárom, amíg Péter haza­jön. Jó?

– Jó, persze. De most az egyszer, kivételesen nem hagyhatná ott a kórházát? Hogy ő menjen a gyerekekért?

– Nem, anya, hamarosan visszajövök.

A fűtés duruzsolt, a műszerfal egy ideje már percegett, a tető minden kanyarnál roppant egyet, évekkel ezelőtt le kellett volna cserélni a kocsit. Hallgattak. Már ameddig az anyja kibírta.

– Özvegy… leszek…, te meg… félárva – hüppögte drámaian.

Puff neki! Köszönöm az informatív megjegyzést, gondolta, de visszaszívta, mielőtt kimondta volna. Kukás kocsi fogta előttük a sort, leállította a motort, de nem tudott ránézni az anyjára. Át kellene karolnia, és tessék, neki még egy vigasztaló szó sem jön ki a torkán. Erőt vett magán, átnyúlt az anyósülésre, megszorította a kezét. Az anyja visszaszorította, addigra hatott a Xanax, a kórházban még jó időben dugta a szájába.

– Nehéz lesz sírt ásni ebben a rohadt fagyban.

– Ez nem a mi problémánk, anya.

– Szerinted mennyi borravalót kell adni a sírásóknak? És azt ugye tudod, hogy aki lemossa, annak is kell pénz.

– Elintézem.

– Jó, de ne garasoskodj, mégiscsak az apád temetéséről van szó. Te ezeket a dolgokat soha nem érezted.

– Megoldom, anya.

– Megoldod, megoldod… Te mindig bagatellizálod a problémákat. Mert nem tudod felmérni a súlyukat. Majd megkérdezem Klárit, mennyit kell adni. Tavaly halt meg a férje. Te pedig gondolj arra, hogy mennyit köszönhetsz az apádnak, és akkor látni fogod, hogy ezek a dolgok nagyon is fontosak. Emlékszel, hogy rohant veled a kórházba, amikor a strandon beleléptél a törött üvegbe? És hogy mi mindennel halmozott el, amikor egyetemista voltál?

– Igen, anya, emlékszem.

– No ezekre gondolj, amikor majd Rákoskeresztúron… – De ezt már nem tudta folytatni, mert Xanax ide, Xanax oda, újra kitört belőle a sírás.

Harmincéves volt, és fél órája halt meg az apja. Csúszott az út, és Cancunban a klímaváltozásról tárgyaltak.

Az anyja ezúttal is megmondta neki, hogy mire kell gondolnia. Amikor nem akarta megenni a sárgarépa-főzeléket, akkor arra kellett volna gondolnia, hogy az igazából csokipuding. Amikor tizenhat évesen a kapualjban csókolózott, és ő az ablakból figyelte, arra kellett volna gondolnia, hogy mit fognak szólni a házban, és amikor férjhez ment, akkor az apja betegségére. Amikor szült, a nagyapjára, mert illene utána elnevezni a gyereket, és mindeközben a legtöbbet rá, az anyjára, mert a gyenge szíve bármikor elviheti.

Most éppen a hálapénzre kellett volna gondolnia, de ő azon töprengett, hogy mit fog szólni az anyja, ha összetol két fotelt. Mert nem fog befeküdni az apja ágyába, és az anyja mellé sem, az biztos. Még erre az egy éjszakára sem.

– Ígérd meg, hogy bármi lesz velem, engedsz otthon meghalni. Ígérd meg! Most!

– Jó.

– És ha meghalok, addig ne engedj elvinni, amíg meg nem győződsz róla, hogy nem lélegzem. Nem akarom, hogy élve eltemessenek.

– Kell ez most, anya?

– Válaszolj!

– Jó.

– Azt mondd, hogy megígéred.

– Megígérem.

A szélvédő alja félkörívben befagyott. A Nikkei a nap végére egy kicsit emelkedett, a lift nem. Már megint bedöglött.

Lugosi Viktória: Vándorhomár

Park Könyvkiadó, 2018