Csodálatos dolog az angol nyelv: a magyar minden költőisége, gazdagsága, ezerfélesége mellett is meg kell adni, az angolban olyan káprázatosan lehet minimális változtatással személynévből igét, teljesen más jelentésű új főnevet, de tulajdonképpen bármilyen más szófajt is képezni, amilyenre kevés nyelv képes. Így például tanuljuk meg ma a következő szót: McConaissance. Ezt a remek szóösszetételt Matthew McConaughey vezetéknevéből és a renaissance szóból kreálta az ismeretlen nyelvújító, és azt a folyamatot jelöli vele, mely során az egykori pucér felsőtestű szépfiúból megrendítő erejű drámai színész lett. A folyamat a 2014-ben csúcsosodott ki, amikor McConaughey a Mielőtt meghaltam (Dallas Buyers Club) főszerepéért átvette a legjobb színésznek járó Oscar-díjat. Biztosra lehetett venni, hogy ő lesz a következő évek egyik első vonalbeli férfi színésze nagyobbnál nagyobb szerepekkel, bársonyos texasi akcentusos, karcos alakításokkal – és aztán nem így lett, nagyon nem. Mi történhetett? Végignéztük Matthew McConaughey életművét, hogy rájöjjünk.
Az indie korszaktól a kockahasig
Matthew McConaughey reneszánszát nem úgy kell elképzelni, hogy egész életében bűnrossz semmiségekben pazarolta az idejét, majd egyszer csak kiderült, hogy kimagasló színész: már karrierje indulásakor is egyértelmű volt a tehetsége, és még leggyengébb éveiben is volt egy-egy jól sikerült alakítása. Aprócska szerepek után 1993-ban kapta meg első nagy esélyét, amikor Richard Linklater neki adta a Tökéletlen idők (Dazed and Confused) című slackerfilmjében Wooderson szerepét, aki huszonéves létére gimisekkel lóg minden cél vagy ambíció nélkül. A film összességében is kedvező kritikákat kapott, az irritálóan arrogáns gyökeret alakító McConaughey-t pedig külön is kiemelték, mint izgalmas új érkezőt, akire érdemes lesz odafigyelni. Bár a következő években kevésbé fontos szerepei voltak, köztük az Angyalok a pályánban és A texasi láncfűrészes visszatérben, a kritikusokat és a szakmát egyre inkább meggyőzte, hogy megérdemli a komolyabb esélyt.
Ezt aztán egymás után két tárgyalótermi drámában kapta meg: a Ha ölni kell és az Amistad abban hasonlít, hogy mindkettőben óriási nevekkel játszott együtt – előbbiben Sandra Bullock, Samuel L. Jackson és Kevin Spacey partnereként, utóbbiban többek között Anthony Hopkins oldalán – és mindkettőben jogászt alakít. Sajnos nem túl emlékezetesen. Robert Zemeckis Kapcsolat című sci-fijében is ekkortájt szerepelt, de abban sem volt túl figyelemre méltó. Így fordultunk rá arra a korszakra, amit szegény McConaughey akkor sem tudna levakarni magáról, ha akarná: a romantikus komédiák ábrándos szépfiú-szerepeire.
Nem tudni, volt-e köze botrányos rendőrségi ügyéhez ahhoz, hogy ezekben a jövedelmezőségük ellenére alacsony presztízsű filmekben kezdett szerepelni. Mindenesetre aligha használt a feltörekvő színész hírnevének, hogy ’99-ben letartóztatták drogbirtoklásért és rendőri intézkedéssel szembeni ellenállásért, miután a rendőrség kivonult austini házához, mert a szomszédok hangos zenére panaszkodtak. McConaughey elég készen volt, mikor a zsaruk kiérkeztek: meztelenül táncikált a házban egy bongón játszva tapsikoló barátja szórakoztatására. Egy éjszakát börtönben is töltött, ám a színész végül megúszta a komolyabb büntetést. Már eltekintve két dologtól: egyrészt, hogy évekig a betépett McConaughey-viccekkel legyen tele minden, másrészt pedig, hogy egy időre elköszönhessen a komolyabb szerepektől.
A 2001-es Szeretném, ha szeretnél (The Wedding Planner) volt a kezdet, melyben Matthew Jennifer Lopez oldalán volt a szótári romkom-álompasi, hibátlan, selymes fürtökkel és jófiú-szemüveggel. És aztán jött egész sornyi ugyanebből pepitában, majd’ tíz éven keresztül, az angol nyelvű sajtó csak „leaning years” – kb. támaszkodó évek – néven emlegeti a korszakot, utalva a jellegzetes romkom-plakátokra, melyeken hősünk valakire vagy valamire támaszkodva látható. Lásd:
Közben persze történt más is, például a Szahara című Indiana Jones-utánérzés, a Pénz beszél Al Pacino partnereként, a kimondottan erős Több, mint sport, és a Trópusi vihar-beli cameója is emlékezetes volt, mégis, McConaughey elsősorban a kockás hasú, szívdöglesztő szépfiú skatulyában mocorgott, hol több, hol levesebb sikerrel. Ekkoriban készült az Anyám nyakán, a Bolondok aranya, az Excsajok szelleme, és a korszak egyetlen tényleg szórakoztató, máig működő darabja, a fergeteges Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt? is. Ha Matthew McConaughey-ra, mint romkom-hősre gondolunk, legtöbbünknek alighanem mai napig a Krull, a harcizomról és a szerelempáfrányról veszekedő McConaughey és Kate Hudson jut eszébe, hát persze, messze ez a legjobb a sorban, és hősünk romkom-szépfiúsági mutatója is ebben a legmagasabb.
Csillagközi pályán
Aztán jött a fordulat. Hogy pontosan mi történt, elege lett a skatulyából, ki akart szállni, mielőtt dicstelenül kiöregszik, vagy szerette volna megmutatni valódi képességeit, azt már sosem tudjuk meg, mindenesetre McConaughey egy ponton eltűnt a romantikus férfihősök közül. Elmondása szerint egyszerűen csak kezdte nem elvállalni ezeket az unalmas munkákat, és magához vonzani a mélyebb, nagyobb kihívást jelentő szerepeket. Így aztán két évvel utolsó romkom-szerepe után, 2011-ben eljátszotta Az igazság ára (The Lincoln Lawyer) főszerepét, ami határozott irányváltást jelzett, és lerázta az évekkel korábban rajta ragadt átkot: itt végre tényleg jó volt ügyvédszerepben. Persze egy szerep önmagában még nem jelentett volna új korszakot, de a filmet további komoly, erős darabok követték: a Gyilkos Joe-ban zavarba ejtő szociopatát játszott bevált partnere, Woody Harrelson mellett, az egyébként nem túl erős Az újságos fiúban pedig olyan jó volt, hogy egész Cannes a lábai előtt hevert.
Ezek az évek egyszerre szóltak a színvonalbeli nagyságrendi növekedés mellett a sokszínűségről is: változatos műfajú-témájú filmek ezek, a Mud is egy új árnyalat, a feledhetetlen Magic Mike szintén. Bár utóbbival első látásra McConaughey visszatért a kockahas-villantós komédia-korszakhoz, ám közelebbről megnézve nem ez történt, nagyon nem: McConaughey talált egy másik, nagyon hozzá illő karakterszerepet a szívdöglesztő, tenyérbemászó szemétláda személyében, és ezt olyan jól hozta a filmben, hogy sokan mellékszereplői Oscart vizionáltak hősünknek. Ha ő nincs, a Magic Mike messze nem lett volna akkora siker, amekkora, és ezzel Channing Tatum – egyébként elkerülhetetlen – felemelkedésére is várnunk kellett volna még egy pár évet.
A Magic Mike-kal kezdődött a bevezetőben említett McConaissance, az éveken át tartó, megállíthatatlannak tűnő diadalmenet. A sokszínűség jegyében a Magic Mike sztriptízbárosa után elvállalt egy homofób, rasszista bunkót, aki aztán kilőtte McConaughey-t a sztratoszférába: a HIV-krízis hajnaláról mesélő Mielőtt meghaltamban Matthew csonttá fogyva egy rednecket alakít, aki, miután diagnosztizálják, kénytelen rájönni, hogy az AIDS egyrészt nem a melegek betegsége, másrészt, ha nem tesz valamit, az amerikai egészségügyi rendszer simán hagyja belehalni a betegségbe. A filmet közönség és kritika egyaránt méltatta, a díjszezon kedvence volt, két Golden Globe-ot és három Oscart kapott, köztük mindkét gálán McConaughey és partnere, Jared Leto is elhozta saját kategóriájának díját. És a diadalmente folytatódott ez után is: a True Detective-től, és benne McConaughey karcos, filozofikus, briliáns alakításától is hangos volt a díjszezon, nem beszélve arról, hogy a sorozattal az HBO a tévés forradalom újabb szakaszát jelölte ki. A Wall Street farkasában öt percig, ha vásznon volt, mégis feledhetetlenné vált a hümmögős mellkas-dobolással, azt követően pedig, bár a Csillagok között, és benne hősünk alakítása is megosztó volt, Christopher Nolannél szerepelni egyértelműen kijelölte McConaughey új helyét Hollywoodban.
Bukták tengere
Tehát minden egyben volt ahhoz, hogy Matthew McConaughey végleg bebetonozza magát a csúcsra – és hogy nem így történt, azt máig nem nagyon hisszük el, és még mindig ugyanazzal a lelkesedéssel ülünk a következő McConaughey-filmre is, mondván, valami erőset fogunk látni. És már évek óta csalódunk, hol kicsit, hol nagyon. A McConaissance a Csillagok között után véget ért, és ami most van, arra hamarosan időszerű volna újabb pofás szóösszevonást találni ki a bukás szó valamely szinonimájával. Nolan 2014-es filmje óta McConaughey nem szerepelt olyan filmben, ami nem lett volna bődületes bukás vagy anyagi, vagy kritikai értelemben, netán mindkettőben. A Csillagok között után jött A fák tengere, ami a legtöbb országban nem jutott el a mozikig, csak különféle streaming-szolgáltatókon keresztül volt nézhető, és ami hangulatban ugyan egészen erős volt, de a forgatókönyv őskáosza és erőltetettsége McConaughey teljesítményét is lehúzta. A Harc a szabadságért című polgárháború darab óriási anyagi bukás volt, és McConaughey alakítása sem javított a helyzeten, a soron következő filmje, az Arany pontosan ugyanígy járt annak ellenére is, hogy valahogy összelobbizott magának egy Golden Globe-jelölést, igaz, csak a betétdal kategóriában.
A Stephen King-feldolgozás Setét Torony lehetett volna a visszatérés, ha olyan rémesen el nem rontják: a film a legjobb indulattal is gyenge közepes, és a forgatókönyv McConaughey-nak is annyi esélyt hagyott mindössze, hogy a penge külsejű főgonosz archetípus egy különösen üres változatát a vászonra vigye. A White Boy Rickkel aztán folytatódott az évek óta tartott bukássorozat, a nemrég bemutatott Vihar után pedig egyenesen olyan rossz lett, hogy nemcsak máris bérelt helye van 2019 legrosszabb filmjei között, de az emberek egyenesen azért vesznek rá jegyet, hogy saját szemükkel láthassák a filmtörténet egyik legcikisebb nagy csavarját.
Az okok egyelőre nemigen láthatók át: elképzelhető, hogy McConaughey a hosszú sikerszéria nyomán kissé elszállt magától, és elvesztette a realitás- és arányérzékét, valamint elkezdte túl komolyan venni magát, aminek köszönhetően gyakorlatilag ugyanazt az egyféleséget műveli az utóbbi években, mint a romkom-években, csak épp a szívrabló helyett a nihilista archetípust járatja csúcsra, ha már a True Detective Rust Cohle-jával ez az irány annyira bejött. Az sem elképzelhetetlen, hogy inkább a McConaissance volt művileg duzzasztott jelenség egy hosszú, és változóan sikeres karrier sajtóvezérelt megkoronázása, és pár erős film után a mostani gyengék egyszerűen csak a karrier természetes hullámzásának részei – főleg, hogy ez idő alatt hősünknek egy sor remek szinkronszerepe volt.
Mindenesetre McConaughey-t temetni talán még korai: az idén érkező The Beach Bum akár még jó is lehet, pláne, hogy amit a filmről tudunk, az mutat némi önkritikus-önironikus élt. A fergeteges gonzóparádéban Matthew, mintha csak huszonöt évvel később visszatérne karrierje elejére, ismét egy füves, őrült partiállatot alakít majd, csak éppen most annak kiöregedett, kissé már ciki verzióját, aki nem halandó behódolni semmilyen társadalmi elvárásnak. Az újságos fiú-beli partnere, Zac Efron jelenléte ráerősít a nosztalgikus élre, és a szereposztás további nevei – Snoop Dogg, Martin Lawrence, Jonah Hill – is arra utalnak, hogy a filmben csúcsra jár majd a stoner agymenés. Márpedig egy önreflektív, saját magát kifigurázó, de az agyatlankodáson túlmutató vígjáték a lehető legjobb terep lenne arra, hogy Matthew McConaughey újra emelkedő pályára irányítsa filmográfiája hullámvasútját.
Kiemelt kép: Paramount Pictures
