Kultúra

Milorad Krstić: Költő vagyok, csak ecsettel

A Ruben Brandt, a gyűjtőt, aki látta, klasszikusként emlegeti, aki nem látta, bánhatja. A film író-rendező-tervező-rajzoló mindenes alkotójával, Milorad Krstićcsel beszélgettünk.

Most járt Amerikában a filmmel. Milyen élmény volt?

Nagyon jó kritikákat kapott a film olyan neves újságokban, mint a Hollywood Reporter, a Variety vagy a Los Angeles Times, aminek természetesen nagyon örültem.  Főleg a Los Angeles Times-ban megjelent kritikának, mert Robert Abele – akiről az a szóbeszéd járja, hogy ritkán ír teljesen pozitív kritikát – nagyon elismerően nyilatkozott a filmünkről. Három vetítés közönségtalálkozóján vettem részt, ahol neves animációs szakemberek moderáltak, és számos interjút adtam. Nagy volt az érdeklődés a film iránt és míg Amerikában tartózkodtam, Sevillából is jó hírek érkeztek, a Ruben Brandt, a gyűjtő három díjat nyert. Egyébként Los Angeles mint város egy kicsit olyan, mint egy film díszlete, viszont nagy benyomást tett rám a sok jó kocsi, szinte mind kabrió, Porsche, Lamborghini, Ferrari. Éjszakánként a hotel teraszáról csak a hangjukban gyönyörködhettem, mint egy zúgó-búgó szimfóniában.

Mi volt a leges-legelső gondolat, amiből később a Ruben Brandt született?

Nyolc évvel ezelőtt, amikor megcsináltam az első rajzot Mimiről, tudtam róla, hogy egy egész estés animációs film szereplője lesz. Folytattam a különböző jelenetek rajzolását-festését, és minden nap kitettem újabb jeleneteket a blogomra a leendő filmből. Hamarosan el is neveztem a film főhősét Ruben Brandtnak Rubens és Rembrandt festőművészek neveinek kombinálásával. Kowalsky alakjáról is tudtam, hogy detektívnek kell lennie. Csak ezek után gondoltam bele, miről is szeretnék filmet csinálni. Szinte kódolva volt, hogy a művészetről, hiszen ez érdekel a legjobban. De csak a művészetről beszélni másfél órán át unalmas lenne, így a művészet mellett gondolnom kellett a szerelmi, a krimi és a pszichológiai szálra.  Emellett az elejétől tudtam, hogy több szinten építem a filmet. Az első szinten az akció, a másikon a különböző hommáge rétegek találhatók. Ami még fontos, hogy az elejétől azt szerettem volna, hogy szórakoztató filmet csináljak azoknak is, akik nem tudják, kicsoda Kuroszava, Andy Warhol, Manet vagy Tarkovszkij, azt úgyis meg lehet tanulni később.

Fotó: Marjai János/24.hu

Hogyan fejlődött Mimi alakja filmes projektté?

A filmes projekt előtt Horváth Csaba barátom, a Forte Társulat rendezője és koreográfusa a blogomon látta a jeleneteket a képzeletbeli filmből, és megkérdezte, miért nem csinálunk ebből egy színházi előadást. Rövid idő elteltével megírtam a színdarabot, Csaba megrendezte, és 2011 decemberében és 2012 januárjában a Műcsarnokban játszották. Nagyon jó előadás volt, de én nem adtam fel az egész estés animációs film tervemet, így 2012-ben pályáztunk a Magyar Nemzeti Filmalapnál (MNF) forgatókönyv-fejlesztésre. Hosszú folyamat volt, és mire – szintén az MNF jóvoltából – elkezdhettük a gyártás-előkészítést a Mária utcai lakásunkban, már 2014 volt. Akkor kezdődött a képes forgatókönyv kialakítása és akkor készült el a pilot is, amiből már látszott, hogy látványban ez nagyjából milyen film lesz. Ekkor kezdett kialakulni a stábunk is. 2015-ben sikeresen pályáztunk a gyártásra, és ennek az év végén tudtunk átköltözni a Benczúr utcai stúdióba, ahol a gyártás végéig egy 50 fős stábbal dolgoztunk együtt.

Időnyomás alatt dolgoztak?

Az MNF finanszírozta a projektet és tartanunk kellett magunkat a szerződésben rögzített leadási időpontokhoz. Sok ismeretlen tényező volt a megvalósítással kapcsolatban, sok ember tudása és tapasztalata kellett, hogy a megfelelő látvány, karakter és mozgásvilág alakuljon ki. Többször kellett kompromisszumokat kötnöm. Például eltértem az én régi, többek által ismert grafikai világomtól: egy kicsit anatómiaibb alakúra formáltam a karaktereket, mint amilyeneket általában rajzolok, és arra törekedtem, hogy a mozgásuk is minél valóságosabb legyen. Valójában nem animációs filmet akartam csinálni, hanem játékfilmet animációs formában, a rajzfilmekben tipikus túlzások nélkül.

A film tele van különleges zenékkel, ezek megszerzése mennyire ment gördülékenyen?

Még a tervezési fázisban, az egyes szekvenciák készítésekor szoktam kiválasztani azt a zenét, amit az alatt szeretnék hallani. A zene ritmusa diktálja az animáció és a vágás ritmusát. Ennek a filmnek a soundtrackje nem tipikus, azt szerettem volna, hogy a zene széles spektrumú legyen, eklektikus. Szerettem összekeverni Cári Tibor eredeti zenejét különböző zenei stílusokkal, ezért kapott helyet a Tremeloes Twist and Shoutja, Puccini Nessun dormája, a Postmodern Jukebox, a Radiohead Creepje és a Kis kece lányom. A klasszikus zenék, mint Haydn, Mozart, Schumann kiválogatásánál pedig Veres Gabriella stábtagunk véleményére támaszkodtam. A zenék megszerzése nagyon nehéz, nagyon drága és bonyolult folyamat volt, de egyszerűen muszáj volt végigcsinálni, mert nekem nagyon fontos volt, hogy mindig pontosan a megfelelő dal legyen a jelenet témájához illesztve.

A képzőművészek azért általában a magányos, önálló munkát kedvelik, önnek viszont a projekt élén vezetőként is helyt kellett állnia. Hogy viselte ezt?

Amikor rajzolok vagy festek, nem szoktam megkérdezni senkitől, hogy hiányzik-e valami, túl sok-e a piros benne, vagy egyéb más véleményt megfogadni. Ha elégedett vagyok, aláírom a képet, már csak a keret hiányzik, és mehet a kiállításra. De a film nem csak művészet, iparág is, sok pénz van benne, és a legfontosabb különbség, hogy már az első naptól fontos a visszajelzés. A filmkészítés csapatmunka, egy hajóhoz tudom hasonlítani, aminek én voltam a kapitánya, és minden ember ötlete, véleménye számított. Nagyon sok tehetséges ember volt itt a stúdióban és ontották az ötleteket, javaslatokat. Ha el tudtam fogadni azokat, akkor bekerültek a filmbe. Havi rendszerességgel néztük a készülő filmet az utóbbi egy évben: ha többen nézzük egyszerre, már lehet érezni, hogy az egyes jelenetek teljesen hidegnek hatnak, míg más jelenetek sugároznak az energiától. Napi szinten ötven emberrel voltunk együtt, jó hangulatban. Jó energiák nélkül nem tudok dolgozni, ahogy akkor sem, ha nem érzem azt, hogy mindenki folyamatosan egyre jobb filmet szeretne csinálni. Nekem ez a négy év olyan volt, mint egy egyetem, amikor a végeredményre koncentrálunk, és most a végeredmény kész, ott a film, meg lehet nézni.

Fotó: Marjai János/24.hu

Elég sok művészettörténetet tanultam, de még így is úgy éreztem, hogy több tudást kapok a festészetről a filmből, mint valaha. Cél volt ez az ismeretterjesztés?

Nem akartam én tanítani, ez nem volt cél egyáltalán. Ez az én világom, benépesítve művészekkel, művészettel. Például a Bazille által megfestett Renoir portréra még gyerekkoromból emlékszem, arra is, milyen gondolatokat ébresztett bennem. Miután Renoir a széken szinte guggolva ül, az érdekelt, miért ebben a pózban ül, kinek az ötlete volt így megfesteni, Bazille-é vagy Renoir-é? Vagy még egy példa: Hitchcock Londoni randevú című filmjében annyira tetszett a viadukt, hogy beidéztem a film eleje főcíme alá. Ezek egyszerűen az én legközelebbi „barátaim”, és ha csak a háttérben is, de akkor is ott lesz a harmadik plánban Balthus festményéről a férfi, aki egy deszkával a vállán halad át a képen. Egy karakter sincs véletlenül a vásznon, minden képkocka olyan, mint a festmény, ha majd megjelenik a film DVD-n, akkor meg lehet majd állítani és megnézni, hogy a bal sarokban ott egy híres autó fiatal koromból, mellette George Melies Utazás a Holdba filmjének posztere vagy Edgar Degas Abszint című festményének remake-je. Nekem ezek életem kedves hősei, és ezért komponáltam bele azokat a filmbe. Ez egy jó játék, ami úgy épült fel, mint a DNS párhuzamos spirálja, vannak a hommáge-ok, és van a mese, a történet.

Eredetileg jogásznak készült, aztán kitalálta, hogy most már csak festeni fog, aztán Magyarországra költözött. Úgy tűnik, sokszor egyszerűen csak ugrott egyet az ismeretlenbe.

Én igazából egész életemben rajzoltam, már négy-öt éves korom óta. Klasszikus gimnáziumba jártam, befejeztem a jogi egyetemet, és közben folyamatosan festettem. Pontosan emlékszem arra, mikor fogalmazódott meg bennem az az igény, hogy csak a művészettel foglalkozzam. Egy nagy vászon előtt, amit aznap fejeztem be, kérdeztem magamtól, hogy miért nem csinálom azt, amit szeretek? Ez ’89-ben volt, és miután a feleségem, Radmila Budapesten lakott, adott volt, hogy ide költözöm Magyarországra. Gyönyörű volt a hangulat a berlini fal leomlása után, és gondoltuk, jön egy csere és talán nyugatra megyünk tovább.

És azóta is itt élnek. Felmerült, hogy a Ruben Brandtot „haza” viszi?

Nem, ez egy magyar film. Teljesen magyar csapattal valósítottuk meg, én magam is magyar állampolgár vagyok, és a Magyar Nemzeti Filmalap támogatta a film létrejöttét. Büszke vagyok arra, hogy megválaszoltuk azt a kérdésemet amit folyton a stábnak szegeztem; tudunk-e  itt, most Magyarországon egy egész estét krimi-akció-pszicho-thrillert csinálni? Igen, tudtunk 2D és 3D animációval, szürreális jelenetekkel, akció jelenetekkel és film noirral, 4K felbontásban.

Fotó: Marjai János/24.hu

A figurák furcsaságai honnan származnak? A két arc, a dupla nyakkendő, a két-dimenziósság.

Nekem nagyon nem tetszik az, ha valami standard, sztereotip, vagy leginkább, ha valami klisé. Nem szeretnék filmes példákat mondani, de nagyon sok filmben minden és mindenki ugyanúgy néz ki. Nem lehet egy kicsit másképp? Nekem az a normális, ha az emberek nem egyformák. Azt szerettem volna megmutatni, hogy tekintet nélkül a különbözőségünkre emberek vagyunk, és lehet, hogy valakinek két arca, vagy három cicije van, vagy éppen csak kétdimenziós, vagy három szemű és két orrú, kit érdekel? Ilyenek vagyunk, és kész. Éljenek a különbségek. Kicsit poétikusan állok ehhez, költő vagyok, csak ecsettel, képekkel írok, nem szavakkal.

A film a művészetről rajongó szeretettel beszél, viszont a művészet fogyasztóiból kicsit viccet csinál, gondolok itt a performansz-jelenetre. Miért?

Teljesen személyes. A performansz-művészet nem a kedvenc műfajom. Mert egy igazi jó színházi darabban, operában, filmben, balettben, mindig ott van a dráma, legyen az egy jó koreográfia, vagy gyönyörű ária. És lehet, hogy még nem láttam igazán jó performanszt, de amit láttam, egy színházi előadásra hasonlított, csak éppen dráma nélkül.

Sok szó esik arról, hogy Oscar-esélyes a film. Annak idején a Saul fia kapcsán emlegette a stáb, hogy már a forgatáson érezhető volt, hogy áldás van a filmen, hogy valami fontos kerül majd ki a kezük alól. A Ruben Brandtnál voltak ilyen érzései?

Nagyon régóta, ha valakinek beszéltem a filmről, mindig mondták, hogy na, ebből lesz valami. De nekem a legfontosabb az volt, hogy jó legyen a film, és kíváncsi voltam, tudunk-e, vagy nem tudunk jó filmet csinálni. Elégedett vagyok, és büszke a stábra, megkaptam a választ. Jó filmet csináltunk, ez elég. Hogy lesz-e valami jó kritika, vagy díj, az csak utána jön, ha a film jó. Sok kedvenc filmem, mint a Psycho, vagy a Szédülés nem kapott Oscart, de kultuszfilm, míg sok Oscar-díjas filmre már pár évvel később nem is emlékszünk. Amit meg kellett csinálni, azt mi megcsináltuk. Hogy milyen lesz a világban a sorsa, az sok mindentől függ. Nekem az a fontosabb, hogy tíz-húsz év múlva még mindig emlegetik-e.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik