Nagyi projekt
Nincs az a forgatókönyvíró, aki olyan valószínűtlen marhaságot talált volna ki, hogy pont egy olyan magyar, német és angol fiú alapít közös filmgyártó céget, akinek a nagymamája holokauszttúlélő exkommunista, titkosügynök, illetve a náci Németországban felnövő táncosnő volt. A valóság viszont éppen ez, és Révész Bálint két barátjával párhuzamosan éveken keresztül rögzítette nagyijával folytatott beszélgetéseit, hogy aztán együtt alaposabban is a nénik szövevényes múltja nyomába eredjenek, és össze is hozzák őket szépen. Ahogyan ez a hat szereplő egymáshoz és a múlthoz kapcsolódik, abból érzelmileg, gondolatilag annyira sűrű anyag jön létre, amit egy másfél órás dokumentumfilmben lehetetlen lenne szétszálazni, és szerencsére az alkotók nem is erőltetik ezt túlságosan. Ehelyett berántanak minket az intim terükbe, ahol tabuk és gátlások nélkül kalandozhatunk velük a 20. század történelmében és az ő személyes, családi történeteikben. Sírás és nevetés is lesz bőven. (Bujdosó Bori)
The American Meme
Egyre unalmasabb azt ismételgetni, hogy az influencerek nem hírességek, és minden celebnek illik letennie valamit az asztalra a bulizáson és a reklámokon kívül. Az influencerek viszont igenis meghatározzák a kereskedelmi tévézést vagy a bulvármédiát, a fiatalabb generációnak pedig már ők jelentik az igazi ikonokat. Az itthoni vloggerek és Instagram-sztárok viszont közelébe sem érhetnek az amerikai kollégáiknak mind színvonalban, mint a követők számában. És hogy még jobban megértsük ezt az egész instalufit, érdemes megnézni az American Meme című dokumentumfilmet a Netflixen. Olyan sztárok szerepelnek a doksiban, mint Paris Hilton, aki még Kim Kardashiant is megelőzte a realityk forradalmasításában, elvégre Kanye West felesége Hilton gyakornokaként és hivatalos táskahordozójaként dolgozott, hogy kitanulja a partizás minden oldalát. Aztán ott van Fat Jewish, aki kicsit más szinten mozog, mint Kasza Tibor, bár abban azért hasonlítanak, hogy a poénokat sorozatgyártársra állították. Fat Jewish nem egyszer keveredett plágiumbotrányba, és azóta kreditel minden erejével. Az American Meme persze ugyanolyan hatásvadász és dramaturgiailag gondosan felépített, mint az Instagram, de legalább eggyel közelebb kerülhetünk a témához, és kiderül, hogy az influencerek is sokszor belátják, milyen hamis és boldogtalan az életük. És mennyi egy poszt ára a tengerentúlon? Akár egymillió dollár bejegyzésenként. (Jánossy Villő)
Bergman 100
Nem kérdés, mi a nagy művészzsenikről szóló dokumentumfilmekre leselkedő legnagyobb veszély: a túlzott áhítat. Jane Magnusson szerencsére elkerüli ezt a csapdát, pedig nem akármilyen alkalomra, Ingmar Bergman születésének századik évfordulójára készítette filmjét. A Bergman 100 persze evidenciaként kezeli hőse nagyságát, de nem fél bemutatni kicsinyes és sötét oldalát sem. A filmtörténet egyik legnagyobb rendezője mellett megismerjük a családjait egy pillanat alatt maga mögött hagyó szeretőt és apát, a nácizmussal kínosan sokáig szimpatizáló állampolgárt, és a Svéd Királyi Színház zsarnokaként pöffeszkedő igazgatót is. Persze ez a minimum, ha valaki olyan művészről forgat, aki egész életében kíméletlen őszinteséggel vitte filmvászonra saját démonait és velük folytatott örök küzdelmét. Magnusson a nemzetközi áttörést hozó 1957-es éven keresztül rajzolja meg Bergman profilját, akinek eddigre már hat gyereke volt három nőtől, négy szerelmi viszonya futott párhuzamosan, volt egy idegösszeomlása, de közben elképesztő tempóban rendezte a korszakalkotó remekműveket. Menet közben még olyan csodás részletek is kiderülnek, mint Bergman lenyűgözően fura viszonya a kekszevéshez. A Bergman 100 elgondolkodtató olvasat egy hihetetlen életútról, amiben végérvényesen egymásba gabalyodott a kompromisszummentes őszinteség, a mítoszépítés, és a valóság béna dramaturgiáját korrigáló élethazugságok. (Jankovics Márton)
Three Identical Strangers
Egy kísérlet miatt szétválasztott hármasikrek történetét még a Sundance fesztiválon mutatták be – ahol elnyerte a zsűri különdíját is – és egy ideje online is elérhető, többek között az iTunes-on. Az elképesztő fordulatokkal teli igaz sztori Robert Shafrannal kezdődik, aki nem értette, miért szólítja mindenki Eddynek az egyetem első napján. Nem sokkal később kiderült, hogy Edward Galland az ikertestvérét találta meg Shafran személyében. Több cikk is feldogozta az ikrek nagy találkozását, amit az a David Kellman is olvasott, aki a harmadik ikernek jelentkezett telefonon. A fiúk soha nem találkoztak, nem is tudták, hogy van testvérük, majd az újraegyesülés után haknizták végig a híreket. A hármasikrek szüleinek sem árulták el a New York-i zsidó árvaházban, hogy ikreket választanak szét az örökbefogadás pillanatában, ami ezernyi kérdést dobott fel. A Three Identical Strangersben olyan pillanatokkal találja magát szemben a néző, amiket csak egy fikciós drámában szokott meg, nem egy doksiban. Hálás téma a nyolcvanas évekből pár új részlettel. A dokumentumfilmből ugyanis kiderül, hogy az emberkísérletet egy nácik elől Amerikába menekült osztrák pszichiáter, Peter B. Neubauer vezette, és több egypetéjű ikerpárt választottak szét az irányítása alatt. A kutatásban azt vizsgálták, hogy mennyire hasonlítanak a különböző környezetben felnőtt gyerekek, és mennyire számít egy szerető család az örökletes mentális betegségeknél. A dokumentumfilm egyszerre szórakoztató, felháborító és megható. (Jánossy Villő)
Egy nő fogságban
Módos, de nem hivalkodó, afféle „tiszta udvar, rendes ház” valahol Budapest egy külső kerületében, ahonnan Maris esténként dolgozni indul, tizenkét órában takarít. Fásultan mered ki a vonatablakon, hazafelé ugyanez, minden nap, vasárnap is. Nem panaszkodik, ötven felett az is öröm, hogy munkát talált, csinálja is becsülettel. Aztán hazatér, és kezdődik a második műszak: haszonállatokat megetetni, családnak ételt készíteni, gyereket iskolába indítani, rendet rakni, takarítani, és így tovább, aztán talán valamennyi alvás is jut majd. Fárasztó mókuskerék, de sokan csinálják, nincsen benne semmi rendkívüli. Az azonban már jóval kevésbé mindennapos, hogy Maris hiába dolgozik, mert pénzét elveszik, a ház körüli teendőkért pedig legfeljebb egy jól irányzott fülest kaphat, ha a gazdasszony bal lábbal kelt fel. Merthogy Maris csicska, vagy divatos szakkifejezéssel a modern kori rabszolgaság áldozata, gazdasszonya azt csinál vele, amit akar, a nevére hiteleket vettek fel, és így tovább. Róla mesél Tuza-Ritter Bernadett döbbenetes dokumentumfilmje, ami a dokus szokásoktól eltérően nemcsak megfigyelője, alakítója is az eseményeknek: Maris a filmes jelenlététől felbátorodik, eszébe jut, hogy talán mégis lehetne másként, és szökést tervez. Iszony és katarzis kéz a kézben jár, drukkolunk, mint egy jobb akciófilmen, az év egyik legfontosabb magyar filmje, nem csak a doksik között. (Bodnár Judit Lola)
Könnyű leckék
Amikor először találkozunk vele, Kafia épp magyarból vesz leckét. Már egészen jól megy neki, belegabalyodik néha a ragozásba, de kifejezi magát, sőt érzéseket fogalmaz meg. Pedig Kafia Szomáliából jött, pontosabban menekült, apja ugyanis kislányként eladta egy idősebb férfinek feleségül, édesanyjának köszönheti, aki segített kiszöktetni az országból, hogy lehetősége volt megtapasztalni mást is a férfiakról és a világból, Kafi ugyanis hosszú menekülés után Magyarországon állt meg, és a film idején éppen a védett korú menekültekhez hasonlóan egy gyermekotthonban él, és készül az érettségi vizsgákra. Miközben mi azt nézzük, ahogy Kafi tanul, gyakorol, diákmunkát vállal, és próbál a kamaszkor viharos vizein navigálni, a doku valójában egy identitásváltás és –válság történetét is elmeséli. Kafia felnőtté érése közben épp arról dönt, milyen ember akar lenni, hogyan akar élni, miközben folyamatosan attól fél, hogy ha a vágyait követi, azzal megbántja édesanyját, akinek duplán is az életét köszönheti, vagy, ami még ijesztőbb, Isten ellen cselekszik. Az édesanya a film címzettje, Kafia neki mesél, mi csak megfigyelői vagyunk ennek a félszeg, tapogatózó, imádság-szerű vallomásnak. Megható, inspiráló, látókör-szélesítő alkotás Zurbó Dorottyától, aki idén két filmmel (a Könnyű leckék mellett A monostor gyermekeivel) is bejelentkezett a figyelemreméltó magyar dokumentumfilmesek közé. (Bodnár Judit Lola)
Wild Wild Country
A Netflix hatrészes dokumentumfilm-sorozatánál garantáltan nem készült izgalmasabb thriller az idén. Bhagwan – későbbi nevén Osho –, az indiai szexguru a 80-as években telepítette át szektáját Oregonba, ahol nemcsak saját várost építettek a pusztába, de hamarosan elkezdték átvenni a irányítást a környékbeli kisváros, majd a teljes állam fölött. A konfliktus kissé eldurvult a helyiek és a guru követői között, ami hamarosan az Egyesült Államok történetének legnagyobb szabású bioterror merényletébe torkollt. Közben persze voltak orgiák, tömeges lehallgatás, gyilkossági kísérletek, komplett magánhadsereg, és a megvilágosodott guru, aki még a vécére is 93 Royce Rollsszal jár, és bármikor el lehet bűvölni egy gyémánt Rolex-szel. A Wild Wild Country végigköveti a szekta elképesztő történetét, a fénykoruktól a fejvesztett menekülésig. Nemcsak a nyomozókat és az ellenséges falusiakat szólaltatja meg, de egykori szektatagok is beszélnek, akik szerint az Amerikát átitató előítéletek és idegengyűlölet miatt fulladt kudarba Bhagwan monumentális utópia-kísérlete. (Jankovics Márton)
McQueen
Ha valakit, hát engem nem hoz lázba a kifutók világa, de az Alexander McQueen életéről szóló dokumentumfilmen eltátottam a számat. Az angol divat huligánjaként emlegetett McQueen ugyanis nem egyszerűen menő ruhákat tervezett, de állandóan feszegette a divat határait. Egy rocksztárba oltott szobrászként lehetne leírni, aki élő, emberi testekre szabta bizarr és gyönyörű szövetlátomásait. Bemutatói nem elegáns, kellemesen sznob protokollesemények, inkább kortársművészeti performanszok voltak, ahol olykor autók lángoltak, hol pedig a skót szabadságharcban megerőszakolt nőknek állított felkavaró emléket (nem kis botrányt kirobbantva). A róla szóló filmben családtagok, mentorok, egykori szeretők és munkatársak mesélik el, hogy lett a brit proliból akkora sztár, hogy a Givenchy és a Gucci versengjen érte, hogy alapította meg saját márkáját, majd hogy őrölte fel magát a munkával és a drogokkal annyira, hogy 2010-ben öngyilkosságot kövessen el. Ezt a dramaturgiát persze sok művész életútjában láttuk már, de még mindig ugyanolyan megrázó, és nem lehet eleget ismételni a hihetetlennek tűnő tanulságot: sokszor a siker csúcsain a legmagányosabb és legboldogtalanabb az ember. (Jankovics Márton)
Arcélek, útszélek
Megöregedni ér, megsavanyodni nem muszáj, élni érdemesebb, mint vegetálni, az alkotáshoz pedig se túl fiatalnak, se túl öregnek nem lehet lenni. Nagyjából így foglalható össze az év legédesebb dokumentumfilmjének üzenete, melyben az akkor közel kilencven éves Agnès Varda, a francia újhullám egyetlen női tagja, a legidősebb még aktív filmrendezők egyike, és a harmincas éveiben járó fotós–street artist JR nyakába veszi a francia vidéket, hogy JR fotófülkévé alakított és óriásnyomtatóval ellátott lakókocsijával random helyiek óriásportréival borítsák be az elérhető falfelületeket. Ebben a filmben nem történik semmi különös: a furcsa páros utazik, Varda múltat idéz és az örökösen viselt napszemüvege miatt froclizza JR-t, megállnak, ismerkednek, és lefotóznak mindenkit, aki csak hajlandó a kamerájuk elé állni, majd tapétáznak, és megint fotóznak. Közben azonban a lényeg azért mégis megtörténik: emberek kapcsolódnak egymással, fotóalanyok ugyanúgy, mint két főhősünk, akik tanítanak is egyet s mást, JR a végtelen gyengédséggel, ahogy az emberek felé fordul, és alkot megállíthatatlanul, Varda, pedig azzal, ahogy örök életkedvvel kéri az újabb és újabb napot az életben, még egy pici lehetőséget az alkotásra, a találkozásra, a tapasztalásra, a szépségre. Aki tudja, nézze meg még idén ezt a doksit, olyan lesz, mint egy lélekdokkolás így az év végi hajtás után: művészetről beszél szépelgés nélkül, emberszeretetről szánalom nélkül, és olyan könnyedséggel tanítja az élet szeretetét, ahogy azt csak a franciák tudják. (Bodnár Judit Lola)
The Other Side of the Wind
2018 egyik legjobb filmjét több mint negyven évvel ezelőtt forgatták. Orson Welles 1970-ben kezdett el dolgozni The Other Side of the Wind című, erősen, sőt szinte parodisztikusan önéletrajzi ihletésű áldokumentumfilmjén. A „történet” egy idősödő rendező születésnapján játszódik (őt John Huston, egy idősödő rendező játssza), aki barátai, tisztelői, rajongói és ellenségei gyűrűjében szembesül néhány élethazugságával. Eközben jeleneteket látunk legutóbbi filmjéből, amelynek ugyancsak The Other Side of the Wind a címe, és egy meztelen nő szeretne benne minden áron lefeküdni egy szótlan fiúval autókban meg elhagyatott építkezéseken. A forma mindvégig dokumentumfilmeket idéz, de nem mindig kapunk megnyugtató választ arra, ki is filmez: miközben a filmtörténet egyik legnagyobb rendezője, Welles leplezetlenül önmagáról forgat, el is rejtőzik. Álom, játék, karnevál és freudi elfojtások egy olyan esszéfilmben, amely szabadabb, mint bármi, amit idén láttam. (Kránicz Bence)
Kiemelt kép: Elf Pictures
