Új föld, új szerencse
Ma dől el, megyünk-e, maradunk-e?
Megvallom az igazat, mindig idegenkedtem ugyan a telegráf-hivatalnokságtól és örömesebb léptem volna a postatanfolyamra, vagy akár a tanítói pályára, sőt a színészetre is gondoltam: azonban most, midőn már szinte a cél előtt állottam, atyám parancsoló levele, hogy hagyjak fel a nem nekem való egészségrontó pályával – fájdalommal töltötte el szívemet.
Megijedtem. Jóisten! Nem történ-e valami nagy baj?
Már előzőleg szomorúan értesültem egyik tantársam anyjától, ki jegyzéket vezetett, mint maga is szerencsétlen, a szerencsétlen házasságokról, hogy anyám végleg válni akar, de a miniszteri biztos pénztárvizsgálatairól is olvastam valami aggasztó cikket a lapokban.
Újból és újból elővettem atyám levelét.
A betűkből, s papírból, sőt a tintából is nem tudnám-e kitalálni a valódi okot?
Az írás tiszta, a betűk nyugodtak, még az írásjelek is kellően fel vannak téve. A levélpapír nagy alakú és nem a hivatalból származik, ahol atyám rendesen írni szokta leveleit. Semmi az izgatottságból.
Héder, 1887. október 16.
Kedves leányom, Tili!
Mivel többször hangsúlyoztad előttem a nyáron, hogy az örökös apró ketyegés neked szívdobogást okoz, nem bánom, ha félbeszakítod a kurzust és hazajössz. Adósságod kifizetésére itt küldök 75 forintokat, ha esetleg több kellene, sürgősen írj, avagy telegráfozz, de okvetlen jöjj! Jövődről másképp határoztam. Különben mindnyájan egészségesek vagyunk. Sokan érdeklődnek irántad városunkban. Még egyszer tehát rendezd ügyeidet okosan. A jelzett napon szekeren vár a szerető atyád, Peterdy Károly.
Hála a jó égnek, itt ezekben a sorokban nincs semmi, ami határozott vészt jelezne.
Azonkívül, hogy kirázott egy kissé a hideg és jókora forróság fogott el – más nagyobb változást nem okozott kényelmemben a levél.
Minden körülményem végiggondoltam, ami otthon előállhatott. A nehezebb, kényesebb jeleneteteket nem is merem megemlíteni. Azokon csak átfutottam.
Elbúcsúztam barátnéimtól, szívükre kötve, hogy engem minden fontosabb eseményről értesítsenek – amit nem tettek, bár eskükkel és könnyekkel ígérték; rendeztem csekély tartozásaimat, a maradék pénzen holmi ajándéknak valókat vásároltam szüleim és testvéreim számára, kivettem bizonyítványaimat, melyek nem dicsekvésből mondom, de elsőrendűek voltak és keserves sírás után – ó, még a telegráfosságot is meg lehet siratni! – a közúti vaspályán kimentem a magyar indulóházhoz.
Otthonlétemben többször láttam, hogy szüleim közt keserű civódás tört ki, oly pénzek miatt, melyeket vissza kellett volna tenni a pénztárba gyorsan és nem lehetett; hogy ilyenkor egy-egy kisebb birtokunkat adtuk el szegény parasztembereknek gyarló áron, és hogy a békesség és egyensúly csak napok után tudott nagy nehezen helyreállani, rendesen egy-egy fényes vacsorával, melyen Peták Tamás tanár is mindenkor jelen volt.
Ki volt ez a tanár?
Isten oltalmazzon meg ilyen jó baráttól minden családapát!
Gömbölyű termetű, nem magas, peckes, rátartó ember. Apró vizes szürke szemein állandóan pápaszemet viselt; ha beszélt, lassú édeskés hangon beszélt, kissé az orrából és mindig mosolygott. Mellét gőgösen kifeszítette, hogy így a nyájassággal és kevélységgel egyszerre hódítson.
Péter úr elválva élt a feleségétől, mert sűrűn váltakozó feleségei közt volt egy törvényes is, akiről azt beszélték, hogy valamikor Kassán a legszebb leány lett volna. Most, ily állapottal Péter úr ismét új feleség után nézett, azt állítván a leányos házaknál, hogy a válóper véglegesen befejeztetett és csak valami csekély alaki hiba miatt késik a feloldó okmány.
E körülménynél fogva, bár jóval túl lehetett már a negyvenen, mégis számos családnál szíves fogadtatásra talált.
Kéz alatt azt akarta elhitetni, hogy egy igen magas állású gróf természetes fia és kitűnő birtokokhoz van igénye a felső vármegyékben.
A legnagyobb szívszorongásokkal siettem haza a fővárosból.
(…)
Apám rettenetesen féltette anyámat, és anyám fölötte mód szerette, ha ünnepelték. Eddig az én nézeteim ennyit vettek csak észre. Itt bűn még, gondolom, nem kezdődik. Nem volt tehát okom anyámat elítélni és apámat pártállásommal ingerelni.
Apám magas termetű, barna ember volt, gyengén őszülő fekete hajjal, mindig katonásan rendben tartott vastag bajusszal, nagy tüzes csillogó szemekkel, kissé hajlott orral, melynek lyukaiból hegyes szőrszálak állottak ki és ezek ott úgy mozogtak, mintha haragos élőlények lettek volna.
Mert ettől tartottam, tartózkodtam állításait erősebben megcáfolni.
– Mondd – simogatta meg az arcomat –, mi a véleményed arról, hogy innen elköltözzünk? Az aratás most is rosszul fizetett, ez egy; a szőlőket eladtuk, ez kettő; házaimat igen megterheltük, ez három; fizetésem ebédekre, név- és születésnapokra alighogy elég, ez…
– De hát minek – törtem ki – annyi vendégeskedés?
– Minek? Gyermek vagy. Mit lehet ma elérni vendégeskedés nélkül? Aztán anyád most egy másik versenytársat kapott a törvényszéki elnöknében – le akarja gyűrni.
Büszkébb volt, semhogy kimondta volna: Péter Lajos (mert Tamást így hívták igazi nevén) az ok.
– István – kiáltotta be a hivatalszolgát –, Hauzer úr nem járt még itt?
– Éppen az ellenőr úrnál van. Töri.
– Helyes. Hányan vannak már a települők?
– Lesz elég, tekintetes uram. Nagy a szegénység, aztán szörnyen el vagyunk szaporodva. Csak innen tőlünk a tanácsból felszámíthatok hetet, hát a városból. Megesszük azt a földet, mint a mannát.
Apám arca hirtelen kiderült, s vidám hangom mondá:
– Bocsásd be Hauzer urat! Mehet kend.
Odafordult hozzám és a hit, bizalom teljességével mondá:
– Elvégre édes leányom: új föld, új szerencse. Kimászunk a bajokból, egy csomó irigy embert nem látok többé, talán az anyádnak is megjön az esze. S ha összefogunk, még egyszer fölemelkedhetünk. Csupa tisztességes emberek, jobbára szegény hivatalnokok, szinte egy krajcár nélkül, de összetartó lélekkel és egymást becsülő szívvel. Különben Hauzer már megkezdte a foglalást, ő már épít. Valósággal – egyébiránt magad is fogod tapasztalni, hogy ő a telep angyala. Egy ritka eszes, becsületes ember, de aktivus, de eleven, a vaksága miatt penzionálták, s mégis ő lát meg mindent. Már az igaz, hogy ritka egy kapitális ember.
– Isten hozott, Nándikám! A leányom, Tili, most jött haza Pestről. Ez előtt beszélhetsz.
Egy nagy szemű, halvány ember ugrott be. Tajtékpipa lógott a szájából.
– Nincs egy kis pálinkád?
– Bizony itt, pajtás, nincs.
– Van énnálam, hoztam.
S kiemelt a belső zsebéből egy literes zöld üveget.
– Ilyen szilvóriummal fogok szolgálni. A sógorom Bogárháton nagy spirituszgyáros, ő fogja adni nagy quantumban, részletfizetésre. Ital ám ez. Nagyszerű.
Erőnek erejével azon volt, hogy én is megkóstoljam.
– Szilvóriummal már ellátom a telepet. Van-e itt egy kis kenyér?
Apám kapkodott ide-oda, de természetesen nem volt. Hauzer úr kivett a kabátja külső zsebéből egy fél cipót, s odatartotta elém, hogy én törjek belőle.
– Mi már kenyeret eszünk. A sógorom pék Lanason, ő fogja mindennap háromszor szállítani a friss süteményt reggel, délben és este. Viszi a házakhoz és adja részletfizetésre. Kenyér a fő egy háznál, ahol kenyér van és jó kenyér, ott nincs betegség, ott békesség van és jókedv. Az én gyermekeim olyanok, mint a piros rózsa, nem győzöm őket ezzel a pompás jó kenyérrel. Majd lehúztak a lábamról. Kalács ez, barátom. Ilyet fogunk enni a telepen, részletfizetésre a sógoromtól.
– Nincs ennél egészségesebb valami. Elhiszem. Sógorom mintapék. Aki egyszer az ő kenyerét szerencsés volt megkóstolni, az nem eszik más kenyeret. No hát ilyen kenyeret kapnak, nevetségesen olcsó árban a telepiek, részletfizetésre. Mit szól ehhez, kisasszony?
Apám, aki otthon még a kalácsot sem ette, mert azt mondotta, lisztből van, most ezt a rossz kenyeret tüntetőleg morzsolgatta és kért a szemeivel, hogy egyem, legalább ennek a jó embernek a kedvéért.
– Hozass be egy kis bort, nincs itt bor? Össze akartam hasonlítani az enyémmel. Nézd, ez a bor. Vörös, de igazi természetes szín. Tegnap nem volt ám még ez fehér. A rubinnak van ilyen színe. Kisasszonynak látom jó ízlése van, csak ebből az üvegből hajtson fel egy kis kortyot!
– Sohasem iszom.
– Az én leányaim, fiaim, mind isznak, én a feleségemmel délben, este megiszom két litert. Hanem ám ez bor. A sógorom báró Tolda borásza. Ő fogja szolgálni a telepnek a borokat kicsinyben és nagyban részletfizetésre. Nem szabad, hogy a telepen szomorú ember legyen csak egy is. Állandóan lesznek finom jó boraink. De kisasszony, nagy szó ám ez. Az ember összevész egy kicsit a feleségével – ott a bor. Segít. Az ember nem tudja fizetni a szabóját, előáll a pör. Iszik. Valamelyik fiú rossz fát tett a tűzre, s az iskolából kicsapják – megint jó orvosság a bor. Nincs a bornál szükségesebb házi szer. Sógorom ezzel is ellátja a telepet – részletfizetésre.
– Hauzer bácsi arany ember – mormogá apám.
– Nem, az nem vagyok, mert mint minden becsületes ember a világon, én is szegény vagyok, de a szívem, az nem enged senkinek a jóságban. Élek, halok a közügyekért. Ha addig járok is, míg a lábam térdig elkopik, de a telepen nem szabad egy léleknek is búsulni. Míg itt beszélünk, a kisasszonynak már kigondoltam egy jó partit.
– Kit? – kérdém nevetve.
– A nagy fiamat, a Nándort, most teszi az ügyvédi vizsgát. Az ám a fiú. De én azt is megmozdítom, hogy a telepen egy kiházasító intézet keletkezzék. Csertán sógorommal beszéltem is már eziránt. A telepen megmutatom, hogy nem lesz vénleány. Csődítek ide annyi fiatalembert, csinálunk kaszinót, ott állandó tánc és eszem-iszom estélyeket tartunk, sógorom lesz a kaszinóbérlő. Pesten húsz évig volt kávés, annak van praxisa. Így bizony.
– Nagyszerű ember vagy, Nándikám. Nem ég az a pipa, itt egy jó szivar, gyújts rá!
– Köszönöm. Elteszem. Elviszem a nagy fiamnak.
– Jó apa vagy.
– Én? Szívem-vérem a gyermekeimé. Amennyire boldogok a gyermekeim: annyira boldog a feleségem. Nézze meg valaki az én feleségemet, akkor mondja meg, hogy Hauzer ki! A legelső salátát mi esszük, a legelső karalábét mi esszük, a spárga még csak rügy, de már asztalunkon párolog, káposzta, répa, újburgonya – ó, az én sógoraim verekednek, hogy melyik szállítsa hozzánk elébb.
– Én minden rokonommal így vagyok.
S mutatta apám az egymásba akasztott ujjait.
– Majd másképp lesz minden. Ott egy összetartó családot fogunk képezni.
– Elvégre mégiscsak van valami abban – mondá apám elgondolkodva, és bánattól vagy reménytől csillogó könnyekkel nézve reám –, hogy: új föld, új szerencse!
– Hogyne volna! A gólya addig kelepel a magasban, addig válogat a háztetők, kémények, boglyák között, míg a legjobbat megtalálja. Ott aztán megépíti házát. Így tesz az okos ember is. Én már voltam szatócs, vendéglős, gazdatiszt, bérlő, vállalkozó, telegráfos, postás – most kaptam meg az igazi helyemet. Itt ütöm le sátorfámat, s itt akarok meghalni. Már hetvenöt telket eladtunk, de eladhatunk akár ezret. Temérdek a nyomorult ember, akit a reménység hajt. Aztán az, barátom, hogy egymást támogatjuk.
– Igaz. Tili, ez a fő!
– Hallom, hogy a kisfiad beteg.
– Csak torokgyík.
– Akármi. Becsületes doktor nélkül én lélegzeni se tudok. Első, hogy a doktor quasi családtag legyen. Ilyen családtagról is gondoskodtam. A sógorom Ugaron megígérte, hogy eljön hozzánk, ha lesz negyven család, per évenkénti 10-15 forint – lesz nagyszerű doktorunk. Aláírsz? Persze, hogy aláírsz. Nem ide, oda, nem, nem, ott a bor van, amott a fa, a zöldség, a kenyér, azokra is természetesen aláírsz, mert részletfizetésre megy minden – a doktor rubrikája ez. Lássa, kisasszony, ilyen ember Hauzer bácsi. Nálunk halálnak se szabad lenni.
Erre ő is, apám is nevetett, miközben, bár egyre rángattam apám kabátját – az aláírások megtörténtek.
Az ingatag emberek rendesen a legmakacsabbak. Meghallgatják a tanácsot, sőt megszorongattatásaik mértéke szerint még kérik is – de talán soha meg nem tartják. Innen ered nyomorúságuk, bukásuk, tragédiájuk.
– No, leányom – szólt, mikor az az ezer fából faragott ember elment –, ugye most már magad is belátod, hogy ráléptem a helyes útra, nektek jövőt teremtek, birtokaimból, amit lehet, megmentek a hitelezők körmeitől, s elvonulva becsületes, jóindulatú lelkek közé, még belőlem is lehet boldog ember. S aztán – tevé utána indulatosan – azt a bolond hiú asszonyt megmentem a süllyedéstől. Lajos annyira odakapott már hozzánk, hogy végre őt is, anyádat is, magamat is megöltem volna szégyenletemben. Egy asszony, ha megcsókolta szeretője csókját – pusztul.
Annyira dühöngött apám, oly ingerült kifejezésekben tört ki, annyi becsmérlőt mondott a világra, hogy én a legnagyobb aggodalmakkal gondoltam a jövőre.
Istenem, mit csináljak?
Apámat nem hagyhatom, vezetni meg nem engedi magát. Anyám lehet, hogy egy kissé hiú, mint apámnál sokkal fiatalabb, de hogy oly ösvényre lépett volna – ah nem, nem!
– Tili, itt a sírás – mert keservesen sírtam – mit sem segít. Én már le is mondtam hitvány hivatalomról. Megutáltam ezt a várost. Telket vettem, már szerződtem építőkkel is – itt ezek bevégzett dolgok. Tetszik, nem tetszik – én megyek. Csak ezt akartam értésedre adni.
– De édes, jó apám! – könyörögtem összetett kezekkel.
– Ne félj! Bízzál bennem! Aztán elvégre: új föld, új szerencse. Meg fogod látni. Én megyek.
Tolnai Lajos: Új szerencse, új föld
Reakció Kiadó, 2018
Kiemelt kép: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.084
