Mennyire telik rohanósan egy napja, mióta anya lett?
Attól függ. Most például elég rohanós, hogy közeleg az Egy nap premierje, és promóciós kötelezettségeim vannak. Ilyenkor nem tudom magammal hozni a kisbabámat, így el kell vinnem a nagyihoz, aki vigyáz rá. Közben egy csomó mindent intézek a városban, majd sietek, hogy időben visszaérjek. Szóval van feladat bőven.
Ez ismerős lehet az Egy napból, ami épp azt mutatja be, hogy az anyaság nem csupa idill, de egyben idegőrlő, masszív munka is. Akkor ön is gyakran tapasztalja ezt az oldalát?
Abszolút, minden reggelemet azzal kezdem, hogy bedobok egy adagot a mosógépbe, aztán jön a házimunkák végeérhetetlen sora. Pedig nekem a párom is részt vesz benne, tehát nem vagyok magamra hagyva az otthoni teendőkkel. El kell látnom egy kisbabát, közben próbálok visszatérni a munkába. Nyilván három gyerekkel még nehezebb lenne, de így is ismerem az érzést. Sőt, szerintem a legtöbb embernek gyerek nélkül is ismerős lehet.
Ha jól tudom, épp az Egy nap forgatása idején tudta meg, hogy gyereket vár. Hatott ez arra, hogy formálja meg a szerepet, vagy a film arra, hogy élte meg a saját anyaságát?
A saját anyaságomban egyáltalán nem befolyásolt, hogy leforgattam a filmet, de fordítva sem, mert a forgatás utolsó előtti napján derült ki, hogy terhes vagyok. Szerencsére.
Miért szerencsére?
Azért ez egy fajsúlyos információ, ami hihetetlen erős hatást gyakorolt rám. Egy ilyen forgatáshoz pedig nagyon sok figyelemre, energiára, mentális és fizikai jelenlétre van szükség. Nehéz lett volna ezzel a tudattal forgatni. Ezt tapasztaltam is az utolsó forgatási napon, amikor már tudtam, hogy terhes vagyok. Megosztotta a figyelmemet, és nehezebben is ment a munka. Ráadásul épp egy olyan jelenetet vettünk fel, hogy sokat kellett a legkisebb gyereket emelgetnem, és egyből az jutott eszembe: „Úristen, remélem nem lesz semmi baj, ha most megint fel kell emelnem”. Ezért nem jó, ha az ilyesmi egy munkafolyamat közepén derül ki. Annál sokkal fontosabb dolog ez, minthogy el tudjunk róla feledkezni a munka idejére. Az meg nem szerencsés, ha kímélő üzemmódra válok, mert tudom, hogy terhes vagyok.
Azt hogy éli meg, hogy a gyerekvállalás Magyarországon nemzeti üggyé és hazafias kötelességgé vált az utóbbi időben?
Számomra nagyon bizarr reklámozni a nagycsaládot, mintha mondjuk egy mosópor lenne. Nem hiszek abban, hogy ettől majd több embernek támad kedve gyereket vállalni. Akinek van már gyereke, tudja, milyen nehézségeket jelent egy újabb gyerek felnevelése. Akinek meg nincs, az lehet, hogy egyáltalán nem is akar, vagy nem mer, vagy épp nincs kivel vállalni. Kíváncsi lennék statisztikákra, hogy ez a propaganda elér-e bármilyen hatást. Én képtelen vagyok komolyan venni.
Az Egy nap mondjuk aligha nevezhető a nagycsaládosság reklámjának.
A film szerintem nem tesz állítást ebben a kérdésben – se pro, se kontra. Szerintem csak a hétköznapok valóságát mutatja meg, a következtetéseket pedig a nézőre bízza.
Számomra üdítő volt a filmben, hogy a gyerekszereplők is természetesek, mert ez szerintem még mindig ritka a magyar filmben. Mi a titok?
A rendezőnek addig kell keresni a megfelelő gyereket, amíg meg nem találja az igazit. Sokszor forgattam már gyerekekkel, megtapasztaltam, milyen, amikor nagyon ügyesek, és azt is, amikor nem. Olyat kell választani, aki természetesen tud viselkedni a kamera előtt. Ha csak az instrukciókon múlna, bárkiből válhatna zseniális gyerekszínész. Nem véletlen, hogy sokszor több ezer jelölt közül választják ki a megfelelő gyereket. Szilágyi Zsófi jól választott, és jól is instruálta őket, ezért hatnak olyan természetesnek a vásznon.
De azért a rendezőtől és a színésztől is mást követel, ha gyerekekkel kell együtt dolgozni.
Igen, de nem is lehet általánosítani ezen a téren, mert nagyon korosztályfüggő. Egy kilenc-tíz éves gyerekkel szinte úgy lehet már dolgozni, mint egy felnőtt színésszel. Képes megtanulni dialógusokat, lehet instruálni. Ha azt mondja a rendező, hogy legyél dühösebb, vagy nyugodtabb, érti, és meg tudja csinálni. Egy háromévestől nyilván nem lehet ilyet elvárni. Csak azt, hogy legyen önmaga, legyen jelen. Ott olyan nehézségek fordulhatnak elő, hogy esetleg egyáltalán nincs kedve a kicsinek forgatni, vagy kinyitja a szemét, amikor azt játsszuk, hogy alszik, vagy mondjuk belenéz a kamerába jelenet közben, amitől sajnos egy felvétel nem lesz használható.
A gyerekek kiválasztása nem könnyű, de az Egy napnál a főszereplőt is nehéz volt megtalálni. Szilágyi Zsófia a vele készült interjúnkban mesélte el, hogy már kezdett kétségbeesni, mikor Enyedi Ildikó bedobta az ön nevét…
Ezt nem is tudtam! Azt hiszem, első körben azért nem hívtak castingra, mert Zsófi olyan színésznőt szeretett volna, aki már anyuka, nekem pedig akkor még nem volt gyerekem. Úgy vélte, ez a tapasztalat szükséges – vagy legalábbis hozzáadhat – egy ilyen szerep eljátszásához.
Ön nem érezte hiányát?
Nem. Korábban is jó párszor alakítottam anyát, és még sosem éreztem, hogy ne tudnám átélni a szerepet azért, mert nincs gyerekem. Épp erről szól a színészet, hogy egy csomó mindent eljátszunk, amik még nem voltunk.
Túlhajszolt és elcsigázott pedig nyilván már volt már életében…
Sőt, gyereket is láttam már közelről.
Szilágyi Zsófia arról is beszélt, hogy megtetszett neki az ellenosztás lehetősége, hiszen ön eddig inkább hideg, domináns szerepeket kapott filmen. Felszabadító volt, hogy végre új arcát is megmutathatta a filmvásznon?
Igen, de szerintem részben ez adja a film hitelességét is. Ha egy olyan szereplőt választanak a szerepre, aki már ránézésre nagyon cuki, bűbájos nőcike, könnyen szirupossá válhatott volna az egész. Az ellenpontozás viszont megteremtette az átlagosság érzetét. Nem egy extra-szimpatikus, vagy különösen antipatikus főhőst látunk, csak egy embert, aki csinálja a dolgát és próbál helyt állni a hétköznapokban. Ugyanúgy, mint bárki más.
De mi az oka, hogy jellemzően a kemény, uralkodó szerepek találták meg eddig. Alkati kérdés?
Nyilván ez is benne van. Mindenkinek van egy alkata, és ránézésre be lehet sorolni egy típusba, aminél amúgy sokkal több rejlik benne. A rendezők gyakran szeretnek biztosra menni. Magyarországon különösen elterjedt ez a skatulyázás. Ritkán látunk igazán merész szereposztásokat filmben. Amerikában is létezik a biztonsági játék, de azért ott szívesen húznak váratlant. Sokszor még promóciós értéke is van, ha mondjuk egy gyönyörű színésznő eljátszik egy csúnya karaktert. Plusz vonzerőt jelenthet, hogy nagyon más szerepben látunk egy színészt, mint amiben megszoktuk. Itthon valamiért erről nem gondolkodnak így. Nemcsak a marketingesek, de az alkotói oldalon sem, hiszen a rendezőknek is ritkán jut eszébe ilyesmi.
Deák Kristóf új filmjében milyen karaktert játszik? Marad a skatulyán belül?
Ott egy szigorú, de igazságos karaktert játszom. A Foglyok egy sokszereplős történet: az 50-es évek Budapestjén egy lakásban reked egy csomó ember, én pedig ennek a lakásnak vagyok a háziasszonya, akinek kézben kell tartania a helyzetet. Abszolút pozitív figura – magabiztos, ugyanakkor gondoskodó, és mindenkinek próbálja megoldani a problémáját.
Otthonosan mozog az 50-es évek Magyarországán, hiszen a Pali című monodrámában Maléter Pál özvegyét játssza. Sokat tanult erről a korszakról, elmélyült vele a viszonya?
A Pali kapcsán mindenképp, ott elég mélyen beleástam magam az 56-os eseményekbe, amiket előtte csak nagy vonalakban ismertem. Különösen, hogy az előadás a Maléter Pál özvegyével, Gyenes Judith-tal készült valós interjúkon alapul, amikben én is részt vettem. A Foglyok forgatásán meg az volt érdekes, hogy mennyire ismerős volt a miliő. Ott találtam magam egy díszletben, ami akár a nagyszüleim lakása is lehetett volna. Egy békebeli, háború előtti nagypolgári lakás, tele olyan emberekkel, akik belesodródtak a kommunista rendszerbe. Egy letűnt kor képviselői, akik próbálnak valamit kezdeni az új helyzettel, de a nappaliban még ott áll a versenyzongora, és a csipketerítő is ott van az asztalon. Érdekes volt heteken át mozogni olyan tárgyak között, amik egytől-egyig nagyon ismerősek voltak.
Egy ideje szabadúszó lett, ami egyszerre jelent szabadságot és bizonytalanságot. Mennyire tűnik kiszámíthatónak most a jövő?
Semennyire.
Még úgy sem, hogy Oscar-díjas kisfilmben és Cannes-ban körülrajongott filmben szerepelt?
Valószínűleg itthon túl kicsi a piac. Ahhoz, hogy engem megtaláljon egy szerep, egy csomó feltételnek kell teljesülnie egyszerre. Szükséges hozzá, hogy épp akkor készüljön egy forgatókönyv, amiben pont van egy nekem való szerep, és ennek a castingjára épp eljutok, ahol pont engem választanak. De nálunk nem készül megszámlálhatatlan mennyiségű film, én pedig nem érzem, hogy bármiféle helyzeti előnyöm lenne a Mindenki vagy az Egy nap sikerei miatt. Nem lett több a megkeresés. Nem azt mondom, hogy nincs munkám, de épp olyan kiszámíthatatlan, mint előtte volt. Nem érzem úgy, hogy beültem volna a tutiba. Például fogalmam sincs, mi lesz egy év múlva.
És ez nem frusztráló? Nyilván nem konkrét egzisztenciális bizonytalanságról van szó…
De, ez abszolút konkrét egzisztenciális bizonytalanság. Ha az embernek nincs havi fizetése, van olyan nap, hogy nulla forintot keres. Persze van most egy kisbabám, ezért nem hajtom azt, hogy mindenáron dolgozzak. Ha nem lenne, valószínűleg egy kicsit jobban bántana a helyzet, és igyekeznék több munkát szerezni. De azért szeretnék még a gyerekemmel egy kis időt eltölteni, mielőtt bölcsibe megy, és már nem lehetek vele egész nap. Szívesen lennék társulati tag, de nagyon kevés helyen. Azokon a helyeken most megvan a társulat, rám épp nincs igény. Mindenáron valahova tartozni viszont nem szeretnék, így a szabadúszás tűnik most a legélhetőbb felállásnak, akkor is, ha bizonytalan. Olyan ambícióim pedig nincsenek, hogy milliárdos legyek.
Akkor nem is vágyik Hollywoodba?
Már az Oscar után is kérdezték, miért nem megyek ki Los Angelesbe. A válaszom nagyon egyszerű: azért, mert nem szeretnék pincérnő lenni. Elmúltam negyven. Lehet, hogy ez húszévesen még bevállalható, hogy az ember pincérkedik, és közben járkál a castingokra, hogy egyszer talán beválogassák egy ZS-kategóriás horrorfilm mellékszerepére. Ha valaki erre vágyik, menjen nyugodtan Hollywoodba. Ott több millió színész közül kell kitűnni, rengeteg a szempont, és az bizony édeskevés, amit én fel tudok mutatni. Akár azon a téren, hogy milyen szinten tudok castingolni, akár abban, hogy mennyi idős vagyok és milyen a fizikumom, vagy mennyire tudok angolul. Nem azt mondom, hogy semmi szín alatt nem játszanék külföldi filmben, de akkor már beszéljünk inkább európai megkeresésről, vagy Magyarországon forgatott amerikai filmről, mert ezeknek egy fokkal nagyobb a realitása. Nem is gondolom, hogy nekem Hollywoodban lenne a helyem. Más a gondolkodásom.
Azért nem kell félteni, ha kockázatos karrierdöntésekről van szó. Pintér Béla társulatát 11 év után hagyta ott, a pályája elején pedig a Vígszínház társulatából lépett ki, hogy új kihívások után nézzen. Sose bánta meg? Érezte valaha azt, hogy visszamenekülne a biztosba?
Nem, de egyébként sincs visszaút. Ha az ember meghoz egy ilyen döntést, az végleges. Általában nem is egyik napról a másikra születnek, hanem hosszan érlelődnek. Persze lehet, hogy ez is alkati kérdés, és van olyan, aki hirtelen az asztalra csap, hogy holnaptól nem akar itt dolgozni. Nálam ez nem így működik. Hosszasan vívódok, ám egy idő után mindig a változtatás mellett szólnak az érvek.
Miért?
Mert rövid az élet ahhoz, hogy beleragadjunk abba, ami nem tesz minket boldoggá, vagy már nem tudunk vele tartósan azonosulni.
Ehhez viszont az is kell, hogy az embert ne a félelmei irányítsák.
Pontosan, és szerintem ezt mindenkinek fontos lenne belátni. Különben azzal telik el az egész életünk, hogy félünk. Annak pedig mi értelme?
Kiemelt kép: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
