Murakami Haruki Gyújtogató című, korai novellája a Köddé vált elefánt kötet többi darabjához hasonlóan rövid, enigmatikus írás. Az elbeszélő megismerkedik egy lánnyal, aki nyilvánvalóan kihasználja őt, aztán lelép Észak-Afrikába. Új barátjával tér vissza, egy sima modorú, piperkőc vállalkozóval, hősünk tehát egy olyan szerelmi háromszögben találja magát, ahol őbelé valójában senki nem szerelmes.
Lee Chang-dong rendező két és fél órás nagyjátékfilmmé növelte Murakami pároldalas novelláját, az adaptációt ugyanakkor mégsem nevezném epikusnak vagy nagyszabásúnak. Ugyanúgy három emberről szól a történet, egymáshoz fűződő kapcsolatukon kívül a filmben sem igen válik fontossá más viszony. Lee arra törekszik, hogy hozzálassítsa nézőjét ahhoz a lelki folyamathoz, ami Jong-suban, a főhősben lejátszódik. Jong-su (Yoo Ah-In) magának való, nehezen kiismerhető férfi, de nem egyértelmű, hogy titokzatossága érzékeny embert vagy egy unalmas tökfejet takargat. Eleinte úgy tűnik, azért kezd találkozgatni Hae-mivel (Jeon Jong-seo), mert nincs jobb dolga, de később világos lesz, hogy Jong-su agresszív apjától és szeretetlen anyjától egyaránt elidegenedett, végtelenül magányos figura, akinek mindent Hae-mi jelent. Úgyhogy nem örül, amikor a nő egy Ben nevű férfival (Steven Yeun) az oldalán tér haza Afrikából.
Jong-su nem a szavak embere, ezért a rendező is kellő időt szán rá, hogy a főhős meg tudja fogalmazni az érzéseit. Ez annál is nehezebb, mert Bent úgy istenigazából utálni sem lehet: önimádó, de kedves fickó, remek társasági ember. Egyre több időt töltenek hármasban, de mire Jong-sunak sikerül kifejeznie az érzéseit, a törékeny viszony felbomlik. Hae-mi egyik napról a másikra mindkét férfi életéből eltűnik, és nyoma vész.
Lee a játékidő második felében is érzékenyen mutatja meg a hétköznapi élethelyzeteket: a főhős elvetélt munkakeresési kísérleteit, ügyetlen próbálkozásait, hogy Bentől szerezzen információt Hae-mi hollétéről. A melodrámai alaphelyzet jóformán észrevétlenül fordul thrillerbe, mert nagyon úgy fest, Hae-mi eltűnése inkább a rendőrségre tartozik, mint Jong-sura. A férfi viszont egyedül próbálja megtalálni a nőt, és Bent gyanúsítja valamivel, de hogy mivel, azt pontosan ő maga sem tudja. A Gyújtogatók elsősorban a főhős karakterrajza, Lee annak megfelelően vált műfajt, ahogy Jong-su romantikus figurából detektívhőssé változik. Valójában viszont szerelmesként és nyomozóként is egyedül marad, mert képtelen kapcsolódni a környezetéhez: nonkonformista figura, aki nagyjából öt percet bír eltölteni bármilyen munkahelyen, ugyanakkor tragikus sorsú szerencsétlen is. Yoo Ah-In nagyra nőtt kisfiút formál a főhősből, hogy meglepetésként érjen minden lépés, amellyel közelebb kerülünk a bamba képű férfi lelkivilágához.
Ben egyszer elmeséli Jong-sunak, hogy néha felgyújt egy üresen álló üvegházat, mert szereti nézni, ahogy égnek. Ettől kezdve Jong-su precízen ellenőrzi minden reggel, nem ütött-e ki tűz a környékbeli kertészetekben.
Ennyiben Lee Chang-dong a film noir örökségéből táplálkozik, de a külvilágban tapasztalható véletlenszerűségeket a főhős belső bizonytalanságából vezeti le, vagyis közelebb áll a modern művészfilm közelítésmódjához. Lee Dél-Korea legelismertebb szerzői rendezőinek egyike, noha a magyar mozikban elvétve láthattuk csak a filmjeit: a Poézis – Mégis szép az életet rendesen forgalmazták, az Oázist egy-egy vetítésen lehetett elcsípni. Rendszerint mélyen szomorú, fájdalmas filmeket rendez, amelyekhez képest az idei cannes-i versenyprogramban bemutatott Gyújtogatók közelebb áll a felismerhető műfaji mintákhoz.
A játékidő első harmadában felvázolt szerelmi háromszög melodrámát ígér, a műfajra jellemző intenzív, felfokozott érzelmi pillanatokkal viszont Lee takarékosan bánik. Gyengíti a szerepüket azáltal, hogy hosszúra nyújtott, számos banálisnak tűnő epizóddal tarkított cselekménybe ágyazza őket, amikor pedig mégis erős érzelmi töltésű jelenet következik, nem egyértelmű, hogy az a szerelmi viszonyhoz kapcsolódik-e. A meztelen Hae-mi tánca egyszerre lehet a két, érte epekedő férfit megvadító műsor és a lány szabadságvágyát jelképező, későbbi eltűnését megelőlegező önkifejezés.
Amikor a thrillerszál felfüggesztése után Lee virtuóz módon visszakanyarodik a melodrámai történetszövéshez, valójában már nem melodrámát és nem is thrillert rendez, csak egy magányos, kétségbeesett ember sorsát egyengeti el. A Gyújtogatók hosszú ideig fogva tart, ahogy Jong-su sem hajlandó elengedni Hae-mit. A ráérős tempó viszont ezúttal indokolt, mert ennyi ideig tart, amíg a felvillantott és megkezdett műfaji szálak elvarrása után megértjük Jong-sut. A Murakami-novellától elrugaszkodó finálé végzetes eseményei logikusan következnek az előzményekből, a film mégis egységesebb lenne, ha a rendező hamarabb elengedte volna Jong-su kezét, még nagyobb bizonytalanságban hagyva hőst és nézőt egyaránt.
Ám az ellentmondásos zárlatig lírai szépségű, egyszerűségükben is megkapó jelenetek során át jutunk el a főhős lelkivilágának mélyére, és nem leszünk vidámabbak attól, amit ott találunk. Lee Chang-dong a szomorúság költője: az emberről adott látlelete kijózanítóan keserű, de művészi teljesítménye felvillanyozó.
Gyújtogatók (Burning), 2018, 148 perc. 9/10
