Volt idő, amikor a holdutazás science-fictionnek számított, és az amerikai filmipar egyre-másra termelte ki az égitest sikeres meghódításáról szóló, vágybeteljesítő produkciókat. Sok volt közöttük az olcsó, de szórakoztató B-film, például a Destination Moon, de készültek komolyabb produkciók is – közülük a Robert Altman rendezte Visszaszámlálás igazán pacifista gondolattal a szovjet–amerikai összefogás közös eredményeként mutatta be a holdra szállást.
Mert az űr meghódítása természetesen nemcsak a tudomány fejlődését szolgálta, hanem az oroszok legyőzésének is az egyik terepe volt a hidegháborúban. Az űrversenyben, amit hosszú ideig a Szovjetunió vezetett, végül az Apollo-11 sikeres holdra szállásával győzedelmeskedett visszavonhatatlanul az Egyesült Államok. 1969. július 21. óta a holdutazás, pontosabban a holdra szállás már nem sci-fi volt, hanem valóság. Ez a történelmi jelentőségű esemény az Apollo-11 parancsnokáról, a Holdra elsőként kilépő Neil Armstrongról szóló életrajzi film zárlata – erre akár már a film megtekintése előtt mérget vettünk volna. Ami pedig odáig vezet, az egy messzemenően tisztességesen kivitelezett, a téli díjszezonra optimalizált, az amerikai innovációt és kitartást pajzsra emelő nagy-hollywoodi film. Ennél nem kevesebb, de nem is sokkal több.
Az első ember executive producere Steven Spielberg, és ez alapján pontosan be is lőhetjük, mire számítsunk ettől a filmtől. A kilencvenes években még bizonyára Robert Zemeckis vagy Ron Howard rendezte volna a filmet – utóbbi készítette a hasonló témájú és ambíciójú Apollo 13-at –, 2018-ban viszont Damien Chazelle-re, a Whiplash és a Kaliforniai álom rendezőjére bízták ezt a több szempontból is komoly presztízsértékű produkciót. Chazelle csak első pillantásra tűnhet meglepő választásnak a rendezői posztra: noha a közönség alapvetően zenés filmekhez köti a nevét, valójában azt is bizonyította, hogy karaktervezérelt, személyes drámai történettel (Whiplash) és nosztalgiára hangolt, látványos csinnadrattával (Kaliforniai álom) sem lehet zavarba hozni, ráadásul ezt a két korábbi filmjét imádta az Oscar-díjakról döntő Amerikai Filmakadémia. Márpedig Az első ember minden beállítása olyan, hogy abból 30 másodpercet találomra be lehessen vágni a díjkiosztókon, mikor felsorolják a jelölteket.
Chazelle azért zenei érzékenységét is fontosnak tartotta bizonyítani. Állandó alkotótársa, Justin Hurwitz klasszikus hollywoodi hagyományokat követő szimfonikus zenéje kellő méltóságot kölcsönöz az űr fenségét megmutató részeknek, Armstrongról pedig megtudjuk, kamaszkorában milyen fontos szerepet játszott a zene az életében. Van egy intim otthoni táncjelenete is a feleségével, egyikeként a kevés olyan pillanatnak, amikor az űrhajós nem a szent cél, a Hold meghódítása érdekében dolgozik.
Neil Armstrong legfontosabb tulajdonsága ugyanis a kételyt és félelmet nem ismerő szakmai elhivatottsága. Az első ember olyan hősnek mutatja be az űrhajóst, aki a létező legalkalmasabb ember volt a holdutazás feladatára, mert mindent képes volt alárendelni ennek a célnak. Szinte autisztikusan elhivatott: mikor megkérdezik, milyen személyes holmit vinne magával a Holdra, azt feleli, még több üzemanyagot. Az Apollo-programhoz vezető úton folyamatosak a halálos balesetek, Armstrong egymás után veszíti el kollégáit és barátait, de egyszer sem gondolkodik el rajta, nem fizetnek-e túl drága árat a nagy álomért. Vagy ha el is bizonytalanodik, nem beszél róla senkivel, még a feleségével sem, mert magának való, konok férfi.
Ryan Gosling az egyik legmegnyerőbb sztár Hollywoodban, emiatt éppen őrá volt szükség Chazelle ambíciójához, hogy hőst faragjon Armstrongból. De ugyanilyen könnyen el tudnék képzelni egy másik életrajzi filmet, amely szeretetlen, szorongásokkal teli, elviselhetetlen emberként mutatja be a főhőst. Noha Az első emberben is utalnak rá, hogy kislánya halála végérvényesen megroppantott valamit az űrhajósban, és bekerült a filmbe egy-két olyan jelenet, amely rávilágít Armstrong nehéz természetére, mégis a film hibájának éreztem, hogy egyoldalú képet fest hőséről. De legalább végre adhatnak egy Oscar-díjat Ryan Goslingnak – ez pontosan az a szerep, amiért ilyesmit szoktak osztogatni.
Armstrong egyetlen róla szóló életrajzot hagyott jóvá. A könyv jogait már a 2005-ös megjelenés előtt megvásárolta Clint Eastwood, és sokáig ő akart filmet rendezni az űrhajósról. Végül elhalasztotta a tervet, amely Armstrong 2012-es halála után lett ismét aktuális, de Eastwoodnak akkor már nem fért bele a film. Végül Chazelle-nél landolt Az első ember, ami 2018-ban máshogy lehet fontos, mint a kétezres évek közepén lett volna. Azután, hogy bizonyítást nyert Oroszország beavatkozása az amerikai elnökválasztásba, Elnök úr pedig egyik Twitter-üzenetről a másikra rombolja az ország tekintélyét, megint szimbolikus jelentőséggel bír egy hidegháborús történet. Persze ezt a sztorit Hollywoodban minden körülmények között nacionalista felhangokkal mesélték volna el, ma viszont nemcsak megerősítheti, hanem kicsit ápolhatja is az amerikaiak nemzeti öntudatát.
Ez persze a magyar nézőknek nem annyira érdekes, az viszont a nemzetközi közönséget is érdekelheti, van-e olyan megoldás a filmben, ami kifejezetten az itt és mosthoz horgonyozza a filmet. Nem sok ilyet találunk, Az első ember meglehetősen időtlen, klasszikus hollywoodi értékeket képviselő produkció. Leginkább Armstrong feleségének a karaktere tűnik napjaink társadalmi ügyeire rezonáló figurának. Janet autonóm, karakán nő, aki egyrészt jól beolvas a fontoskodó NASA-főnököknek, hogy nem egyebek egy csapatnyi kisfiúnál, akik makettekkel szórakoznak, másrészt nem hajlandó némán belenyugodni az űrhajósfeleségek sorsába, ami kimerül abban, hogy bevásároljanak, gyereket neveljenek, és lehetőleg ne csináljanak túl nagy balhét, mikor a hivatal közli velük a férjük halálhírét. A tévésorozatokból mozifilmekre átnyergelt, hamarosan az új tetovált lányként is látható Claire Foy képes erős és megjegyezhető személyiséget formálni Janetből a válogatott férfitársaságban is – munkáját nyilván majd a legjobb női mellékszereplő Oscar-jelölésével ismerik el.
Az első ember minden szempontból magas színvonalú, gyönyörű kiállítású hollywoodi szuperprodukció. Vizuálisan is átgondoltan építkezik: már a Földön is imbolygó kézikamerás felvételekkel operál, mert szereplőinek az összes gondolata, egész élete az űrutazás, a súlytalanság, az instabil fizikai viszonyok körül forog. Csak akkor nyugszanak meg ők és nyugszik meg a kamera, amikor stabilizálják a járművüket az űrben. Akkor gondolnak csak bele, hova jutottak, és mit áldoztak fel ezért. Legjobb pillanataiban Az első ember eléri, hogy félretegyük a díjszezonra időzített életrajzi filmekkel szemben táplált előítéleteinket, és az emberi civilizáció egyik legnagyobb diadalának tetőpontján beleborzongjunk a fenséges, hideg űr nyugalmába.
Az első ember (First Man), 2018, 141 perc. 7/10
Kiemelt kép: UIP-Duna Film
