Patient zero, a nulladik beteg – így nevezik a járványos megbetegedések legelső diagnosztizált betegét, átvitt értelemben pedig mindenkit, aki valamely később robbanásszerűen elterjedt jelenséget elsőként tapasztal meg. Monica Lewinsky is egy ilyen zéró páciens: ő volt a legelső ember a történelemben, aki online veszítette el a jóhírét. Személyes reputációján túl Lewinsky majdnem elvesztett minden mást is – és végül mégis visszatért, azóta pedig sorstársainak megsegítésén dolgozik.
Tegye fel a kezét, aki követett már el az életében olyan hibát, amit később megbánt. Oké, és most hagyja fenn a kezét az, akinek a hibáját pontosan ismeri mindenki ebben a teremben. Csak én? A fenébe!
– kezdte beszédét Lewinsky. Az egykori fehérházi gyakornok, a ’90-es évek legnagyobb politikai botrányának főszereplője, azóta sikeres public speaker, aktivista a Brandfestival vendégeként érkezett az országba, mint kiderült, nem először, ám amikor húsz éve legutóbb itt járt, akkor sok minden más volt még – ő például még a Pentagonban dolgozott, és az a forgószél, ami csaknem elpusztította, még nem volt sehol. Azóta sok minden megváltozott.
Már elmúltam negyven, amikor egy alkalommal egy huszonhét éves srác hajtott rám. Gondolhatják, mennyire hízelgő volt. Ott romlott el a dolog, amikor azzal a szöveggel akart felszedni, hogy mellette újra huszonévesnek érezhetném magam. Ám valószínűleg én vagyok az egyetlen negyvenes nő, aki nem akarna újra huszonéves lenni.
Hát persze: Lewinskyre 24 éves korában borult rá a világ egyik napról a másikra. A Bill Clinton elnökhöz fűződő viszonyának híre ekkor került nyilvánosságra, 1998 januárjában. Az időpont nem csak puszta adat: a Clinton-Lewinsky botrány ugyanis azért tudott akkorára nőni, amekkorára, mert rosszkor volt rossz helyen. Ekkorra ugyanis, ha nem is általánosan, de azért éppen elég széles körben elterjedt volt már az internet – a Lewinsky-ügyről szóló riportot pedig először a történelemben online hozták nyilvánosságra.
Ami aztán az internet azóta ismert működésének rendje és módja szerint óriásit robbant, akkorát, amekkorát aligha robbant volna akár csak két-három évvel korábban is, amikor a hírekről való tájékozódás a tévé-rádió-újságok háromszögben történt. Lewinsky úgy tudja, hogy az ügy, amellett, hogy tönkretette az életét, nagyban hozzájárult az internet terjedéséhez is: azon a napon, amikor a hír napvilágot látott, az internet összforgalma megduplázódott egy átlagos naphoz képest. „Ez volt az első pillanat a történelemben, amikor ha nem fértél hozzá az internethez, lemaradhattál a történelemről” – mondta.
A részletekbe felesleges belemenni, aki akar, utána olvas, a lényeg: Monica Lewinsky neve nyilvános megszégyenítés, gúny és közröhej tárgya lett, márkanév és popkulturális jelenség – minthogy e napig már több mint százhúsz rapdal szövegében szerepel a név, jogdíjat azonban nem kap egyikért sem. Egyebek mellett ez a megjegyzés is jelzi, hogy Lewinsky ennyi év távlatából már képes némi öniróniával szemlélni a történteket, ugyanakkor sem letagadni, sem elkenni nem akarja a viszony élét: pontosan tudja, hogy hibát követett el.
22 évesen beleszerettem a főnökömbe, és hamarosan szembesültem mindennek a pusztító következményeivel. Elsodort egy szerelmi viszony, majd egy politikai botrány. És egyetlen éjszaka alatt egy teljesen a nyilvánosság elől visszahúzódó magánemberből közutálatnak „örvendő” híresség lettem. Csőcselék és virtuális megkövezők támadtak rám rosszindulattal, gúnnyal, tettek megvetés, megszégyenítés és vicc tárgyává kommentekkel, karikatúrákkal. Innentől kezdve két Monica létezett: az igazi Monica, és a nyilvánosság szemében létrejött Monica. Azt a Monicát sem a szüleim, sem a barátaim, sem a rokonaim nem ismerték, sőt, én magam sem ismertem.
Lewinsky ma már megérti, hogy mennyire könnyű volt elfelejtenie minden olvasónak, kommentelőnek, viccelődőnek azt, hogy a vitriolos megállapítások és poénok tárgya egy érző, hús-vér élő ember volt. Ma már van arra fogalomtár és szókincs, hogy mi történt vele: cyberbullying, slut-shaming, nyilvános megalázás. De akkor, és még sokáig ez nem volt így.
Meg akarok halni – ez volt a mantrám. Más volt ez a megszégyenülés, mint amikor a tesóm beleolvasott a naplómba. Más volt, mint amikor a fiú, akibe bele voltam zúgva, felolvasta a szerelmes levelet, amit neki írtam. A felfoghatatlan léptékek miatt, a felfoghatatlanul sok megszégyenítő miatt ez a szégyen nem hasonlított semmire.
Bár szülei és barátai tényleg komolyan aggódtak érte, Monica Lewinsky végül nem halt bele a botrányba. Tyler Clementi, egy 19 éves New Jersey-i egyetemista fiú már nem volt ilyen szerencsés. Tyler 2010-ben lett öngyilkos: leugrott a George Washington hídról, miután szobatársa titokban webkamerára vette, majd nyilvánosságra hozta a videót, amelyen egy másik fiúval csókolózik. Lewinskyt ez a tragédia hívta elő az önkéntes száműzetésből, amiben saját botránya óta élt.
Amikor Tylerről olvastam, újra átéltem azt a napot 1998-ban. És tudtam, hogy ő mit élt át, mert annak idején voltak napok, amikor az én szememben is az öngyilkosság tűnt az egyetlen megoldásnak.
Ez a haláleset volt a fordulópont. Lewinsky úgy döntött, vége a remeteéletnek, azóta pedig többször is kiállt a nyilvánosság elé a történetével. Nem azért, hogy sajnáltassa magát vagy bosszút álljon, hanem hogy valami előre mutatóba csatornázza a vele történteket: sorstársai szószólója akar lenni, és főként tenni akar azért, hogy ne legyen olyan sok sorstársa.
Amikor kezdődött, nem tudtuk, hová vezet majd az a dolog, amit internetnek hívunk. És amellett, hogy csodálatos dolgokat tesz lehetővé, családokat köt újra össze, életeket változtat meg, az internet az is, ami a megszégyenítésnek olyan technológiai támogatást ad, aminek nincsenek határai, és ami üzleti érdekké vált, profitszerzési lehetőséggé. Szégyennel kereskedik, emberek szégyenét adja el a pletykalap és a hacker is, a megszégyenítés iparág, a szégyen fizetőeszköz, a szégyenből kattintás lesz, a kattintásból hirdetési árbevétel. Létrehoztuk a megalázás kultúráját. És minél többet kattintunk mások szégyenére és szenvedésére, annál inkább eltompulunk, érzéketlenekké válunk rá, és minél érzéketlenebbek vagyunk, annál többet kattintunk.
Lewinsky szerint ugyanakkor lehetséges a változás, ha a jóindulatot és az empátiát tesszük az internethasználat, és az online jelenlét alapjává. Nem kell nagy dolgokra gondolni: egy szmájli, egy együtt érző komment, egyetlen ember empátiája is életet menthet, ha puszta megfigyelőből, bámészkodóból aktív cselekvővé válunk, aki kiáll a megszégyenített mellett akár egy, a tömeges véleménnyel szembe menő hozzászólással, akár azzal, ha jelenti a megszégyenítő tartalmat. Monica Lewinsky nem csak előadásaival akar tenni egy emberségesebb online szcénáért: tavaly a #clickwithcompassion – kb. #kattintsegyüttérzéssel – kampánnyal, idén, alig pár nappal ezelőtt pedig a #defythename – kb. #dacoljanévvel – kampánnyal igyekszik rávenni az embereket a viselkedésváltoztatásra. Előbbiben igazi emberek valódi online kommentjeiből kreáltak utcai jeleneteket, megmutatva, hogy sokszor mennyivel több mindent megengedünk magunknak kommentekben, mint szemtől szemben – és hogy ami nem oké személyesen, annak online sem kellene beleférnie, utóbbiban hírességek vállalják fel és viselik büszkén egykori csúfneveiket, lásd a videóban.
Sokan kérdezik, hogy miért álltam ki, és csak most? Mert eljött az ideje, hogy ne lábujjhegyen járkáljak a saját múltam körül. Hogy visszavegyem a saját narratívámat, hogy visszavegyem az irányítást a saját történetem felett. És hogy elmondjam: túl lehet élni.
Kiemelt kép: Winkelmeyer/Getty Images/AFP
