Better Call Saul
A Breaking Bad előzménysorozata már a negyedik évadánál jár, és ugyan eddig folyamatosan kerültek elő annak a sorozatnak a majdani szereplői, ez az évad lassít, és csak pár epizódszereplő bukkan fel újonnan. Cserébe még jobban elmélyülhetünk Jimmy McGill Saul Goodmanné (Bob Odenkirk) válásában, és ez az évad bemutatja Gus Fring (Giancarlo Esposito) és a Salamanca-klán furcsa háborúját is, miközben folyamatosan azt érezhetjük, hogy egy nagy kirakós apró részletei állnak össze egésszé. De attól még szerencsére messze vagyunk, hogy mindenre fény derüljön, hiszen lesz majd ötödik évad is, és a negyedik is épp elég fordulattal szolgál.
Vince Gilligan és Peter Gould sorozatának előző évada két tragédiával ért véget: Chuck McGill (Michael McKean) öngyilkosságával, illetve Nacho (Michael Mando) Hector Salamanca (Mark Margolis) elleni gyilkossági kísérletével. Itt veszi fel a fonalat az új évad, mely igazi meglepetésekkel nem szolgál: ugyanaz az alapos karakterábrázolás, a többi sorozathoz képest lassabb tempó, és a drámai, gyakran fekete komédiába illő fordulatok jellemzik, mint a továbbiakat. Egy nagyobb ugrás azért van a cselekményben, amikor ugrunk jó pár hónapot 2004-be (kezdetben 2003-ban járunk), melyet egy elegáns montázzsal érzékeltet a sorozat, Jimmy és Kim kapcsolatának tükrében. Kettejük viszonya egyébként is az évad fókuszába kerül, és az is kiderül, mennyit visel el Kim (Rhea Seehorn), és hol van a határ a Jimmy iránti rajongásában. Rhea Seehorn eddig is a sorozat fő felfedezettje volt, mostanra pedig Kim már tényleg van olyan fontos szereplő, mint Jimmy és Mike (Jonathan Banks), azzal a különbséggel, hogy a többi főszereplővel szemben Kim további sorsa hatalmas kérdőjel, és ezért is jó döntés, hogy ennyire központi figura lett.
Érkezik az évadba szerencsére néhány briliáns új karakter is: így Gus Fring új monumentális vállalkozásához keresnek mérnököket, akik közül a német Werner Ziegler (a remek Rainer Bock játssza) a szívünkhöz is nő, míg a Salamanca-klán újabb embere, a pszichopata Lalo (Tony Dalton) még akár egy fontos karakterré is kinőheti magát. Persze a lényeg így is Jimmy marad, ám ha lehet kritikával is élni, akkor vannak olyan epizódok, amikor az ő ügyvédi vagy egyéb karrierje kevésbé köt le Mike sztorijánál, no meg a Fring-Salamanca kötélhúzásnál. Ettől függetlenül a Better Call Saul továbbra is napjaink egyik legjobb dráma sorozata, melyben előkerülnek ugyan néha a Breaking Badet idéző, brutálisnak is mondható jelenetek, ám ezek egyensúlyban vannak a befelé forduló, jellemábrázolásra törekvő részekkel (akárcsak a tragikus elemek a komikus részekkel), és mára már el tudjuk fogadni, hogy ez a sorozat a saját jogán is élvezhető, nem csak spinoffként. Nem felhőtlen szórakozás, sőt, talán még az eddiginél is sötétebb a Better Call Saul, de messzemenőkig megéri a belefektetett energiát.
Better Call Saul, 2018, 4. évad, 10 rész, Netflix, 9/10. (IB)
Ember a fellegvárban (The Man In The High Castle)
Csaknem két év kihagyás után érkezett meg az Amazon egyik legsikeresebb sorozatának harmadik évada. A Philip K. Dick klasszikus sci-fijét alaposan átértelmező sorozat annak ellenére népszerű, hogy a második évad közben elveszítette alkotóját, Frank Spotnitzot, és showrunner nélkül fejezte be az évadot, ami elég ritka ilyen projektek esetén. Most viszont újra egy kézbe került a kreatív irányítás: Eric Overmyer lett a showrunner, aki korábban íróként még a Drótban is dolgozott, executive producerként pedig a Bosch sorozat volt a legsikeresebb munkája. Az Ember a fellegvárban egy olyan 1962-ben játszódik, melyben a tengelyhatalmak nyerték meg a világháborút, Amerika pedig felerészt náci, felerészt japán megszállás alatt áll, és emiatt az első két évadban inkább a disztópia jelleg domborodott ki, nem pedig a sci-fi, noha a párhuzamos világok közötti átjárás miatt ez az elem is jelen volt.
Az új évadban azonban már jobban előtérbe kerül a sci-fi is, hiszen az immár Himmler vezette náci birodalom komoly lehetőséget lát a párhuzamos világok meghódításában is, noha az sajnos nem derül ki, hogy ez miért is annyira fontos a számukra. Igaz, ebben az évadban kevesebb az utazás, sőt, a valódi 1962-be át se látogatunk most, cserébe az utolsó részben még egy „nácik a Holdon” típusú C-kategóriás filmet is megidéz a sorozat, de szerencsére (vagy sajnos) nem ez azért a jellemző. A sorozat eddigi legnagyobb erénye, a nácik és japánok által megszállt Amerika aprólékosan kidolgozott, vizuális és hangulatbeli ábrázolása ezúttal is megmarad, bár néha érezhetjük mindent elöntő nyomasztásnak, ahogy az elnyomó hatalom mindenre és mindenkire lecsap, és elképesztően sivár a jövőkép. Ezúttal még az előző évadban oly szórakoztató berlini szín is kimarad, kizárólag Amerikában járunk, viszont előkerül még néhány valós történelmi figura, így az amerikai náci pártot alapító George Lincoln Rockwell, aztán az őrült náci tudóssá avanzsáló Josef Mengele, és valamennyi közül a legviccesebb, az FBI ura, J. Edgar Hoover, aki itt az új rendszerben is feltalálja magát.
Az egyre magasabbra emelkedő John Smith (Rufus Sewell) és felesége, Helen (Chelah Horsdal) az évad nagy részében a fiukat, Thomast gyászolják, míg a másik legfontosabb szál Julianna Crain (Alexa Davalos) kálváriáját követi, aki az ellenállás kulcsfigurája lesz, miután az alternatív világról készült filmekkel próbálja felrázni az embereket. Ebben az évadban is kiírnak néhány fontos szereplőt, bár amióta tudjuk, hogy léteznek alternatív valóságok, az ő elvesztésüket sem érezzük feltétlenül véglegesnek. Érkeznek azért új szereplők is, ám egyikük sem igazán erős karakter, néhányuk pedig (mint például a Jack nevű meleg cowboy, aki az amúgy is funkciótlan Ed McCarthy szeretője lesz?!) kifejezetten erőltetettnek tűnik. Így aztán a legjobb alakításokat újra Sewelltől, Horsdaltól, a Tagomi minisztert alakító Cary-Hiroyuki Tagawától, és a címszereplőt megformáló Stephen Roottól láthatjuk. A forgatókönyv néha kicsit megrogy a klisék súlya alatt, és simán lehet olyan érzésünk is, hogy ez az évad inkább csak rákészülés a következőre, ahol aztán igazán elszabadul a pokol. Ha így lesz, akkor simán elnézzük ennek az évadnak a hibáit is.
The Man In The High Castle, 3. évad, 10 rész, 2018, Amazon. Értékelés: 7/10. (IB)
Éles tárgyak
Annyira ígéretesen indult: Gillian Flynn, a Ben Affleckkel filmre is vitt Holtodiglan szerzője írta az eredeti könyvet, a készítők között ott volt a Tűnj el! producere, Jason Blum és a Hatalmas kis hazugságok, a Vadon és a Mielőtt meghaltam rendezője, Jean-Marc Vallée. A színészgárda szintén plusz egy pontot hozzáad bármilyen skálához, Amy Adams áll a középpontban, de semmit nem érne az egész, ha nem lenne mögötte az anya szerepében az Oscarra jelölt Patricia Clarkson. Az alap tökéletes, a sztori is izgalmas elsőre, de valahogy itt megállt a tudomány. Képileg ezerszer érdekesebb a sorozat, mint összességében a történettel. Kiszámítható, vontatott, de szép jelenetekkel és jó zenékkel dolgozik, és ennyi.
A sorozat tempója nem túl gyors, sőt, az akciófilmeken nevelkedetteknek szinte vontatottan lassúnak tűnhet, ugyanakkor a horrorisztikus részleteket olyan kiszámíthatatlanul adagolják az alkotók, hogy hatásuk néhol simán várfagyasztóbb, mint egy klasszikus horrorfilmes jumpscare-é.
– ezt még az első részek alapján írtuk a kritikánkban, de azért mindennek van határa. Egy részig, egy film erejéig még belefér a csigatempó, de egy egész évadnál megnehezíti a dolgunkat. Mindennek ellenére persze még mindig megéri belekezdeni az Éles tárgyakba, bármennyire is béna a címe.
Egy durva thrillert forgatott le az HBO egy gyerekgyilkosságról, illetve sorozatgyilkosságról. Camille Preaker (Amy Adams) egy tehetséges, de szétcsúszott és sérült újságíró, aki egy különös haláleset miatt tér vissza a szülőfalujába. Az álmos, tipikus amerikai kisvárosnak mindenhol van füle, és nem is látja az összes régi ismerős szívesen Camille-t, aki vodkával a zsebében próbálja kinyomozni, ki a tettes, ki ölt meg két fiatal lányt városban, és verte ki az összes fogukat. A sorozatban folyamatosan megértjük Camille stílusát, hogy miért fedik karcolások, hegek és szavak a testét, és miért olyan furcsán hideg az anyja, a köztiszteletben álló Adora (Patricia Clarkson). Aztán ott van Camille angyalbőrbe bújt, de velejéig romlott féltestvére, Amma (Eliza Scanlen). A tökéletes komponálás és a Led Zeppelin nem tart ki nyolc részen át, akkor sem, ha a minden összetevő ígéretes. A könyv hozza pont azt, amire számítunk, egy strandra való thriller, amit kivégzünk két nap alatt akkor is, ha tudjuk a végét, de egy HBO-s minisorozatra már nem elég az alapanyag.
Éles tárgyak (Sharp Objects), 2018, minisorozat, 8 rész, HBO, 7/10 (JV)
Ozark
A tavalyi év egyik legjobb meglepetése volt a netflixes Ozark a békés pénzmosók világáról. Ráadásul végre kiderült, hogy Jason Bateman nem egy egydimenziós vígjátékszínész, hanem komoly drámasorozatokra is képes, sőt, az alkotói stábban is részt vett rendezőként. Az Ozark már túl van a második évadon, és bejelentették a folytatást is. A sorozat nagy erőssége, hogy sikerült szuper karaktereket kiválasztani a vadregényes Missourihoz, a hillbillyk és a redneckek világához. Az augusztus végén kijött részek ugyanolyan természetességgel tudták bemutatni a mexikói drogkartellek durvaságát, mint a kezdeteknél. Tovább élesedett a helyzet, Marty Byrde (Jason Bateman) hülye azt hiszi, hogy valaha is megszabadulhat a sötét alakoktól, és tisztességesen keresheti a pénzét.
Aki csak most kapcsolódik be, annak fontos lehet, hogy a sztori a Byrde családról szól: unalmas látszó életet élnek, két gyerek, egy elhidegült házasság, unalmas könyvelői állás. Ez viszont csak a felszín, Marty Byrde ugyanis rengeteg pénzt most a drogkartelleknek, és mindezt Ozark tavai mellett teszi, ahol nem nagyon megy fel a lakók vérnyomása, meg úgy nem történik az égvilágon semmi. Mindenki álmosan éli az életét, nyáron sok a vendég, de amúgy a legnagyobb látványosság a sarki sztriptízbár. Ez a hely annyira nincs a térképen, hogy Marty tökéletesen alkalmasnak látja, hogy minél több pénzt folyasson át az ürességtől kongó kocsmán. Mindeközben a család a szárnyai alá vesz egy redneck lányt. A Ruth Langmore-t alakító Julia Garner az egyik legjobb dolog, ami a sorozattal történhetett, annyira hiteles az akcentusa, és a karaktere, hogy csak hillbilly heroingyáros házaspár (Lisa Emery, Peter Mullan) tudják felülmúlni.
Az Ozark folyamatosan feszültséget teremt, Byrde-éknek nincs egy nyugodt percük, minden nap történik valami, jön egy olyan gond, ami az életüket kockáztatja, mégsem idegesítő az állandó stressz nézőként. Szinte megszoktuk, hogy ilyen az élet a maffia világában, megtanulsz Martyval közösen együtt élni a halálfélelemmel. Nagyon okosan csavarja a már éppen laposodni látszó szálakat a nyomozó (Jason Butler Harner), a Martyék feje fölött nemcsak a kartell könyörtelensége lebeg, hanem az FBI is, bármikor börtönbe mehetnek. Jason Bateman nem ugyanaz az ember, mint az első részekben, együtt fejlődött és erősödött a sorozattal. Annyi borzalom és stressz érte, hogy már nem az a nyugodt családapa, aki az elején volt, hanem egy hidegfejű megoldóember, aki nem fogja összecsinálni magát, ha kínoznak valakit mellette, hanem tudomásuk veszi, hogy ezzel jár a melója. A felesége (Laura Linney) szintén egy szó nélkül alkalmazkodott az új életformához, szinte az adrenalin és a falakba rejtett milliók tartják össze a házasságukat. Az egyetlen gyenge láncszem a beépített helyit játszó Jordana Spiro. Na az ő szenvedése és drogproblémája nélkül bőven meglenne a sorozat.
Ozark, 2018, 2. évad, 10 rész, Netflix. 8/10 (JV)
Bodyguard
Az évtized legnagyobb brit sorozatszenzációjáról a sorozat felének ismeretében számoltunk be a múlt hónapban: az ott említett felfokozott figyelem később sem hagyott alább, hiszen az utolsó epizódot is tízmilliónál többen nézték a BBC-n (ez hatalmas szám, ennyien a focivébét leszámítva semmit nem néztek a brit nézők az idén), a hatrészes sorozatra pedig lecsapott a Netflix is. Jed Mercurio legújabb sorozata tehát még az alkotója korábbi sikereit is felülmúlta, bár tény, hogy a Bodyguard lezárása már annyira nem aratott osztatlan sikert, mint az első részek.
Mercurio ugyan a maradék három részben is elképesztő iramban bogozza a cselekményszálakat, és nem restelli eltenni láb alól az egyik főszereplőt sem, mégis, valóban lehet némi hiányérzetünk a lezárás ismeretében. Valahogy az addig egymást érő meglepetések elfogynak, előkerül olyan szereplő szinte a semmiből, akinek nem sok funkciója volt korábban, de hirtelen rá lehet fogni egy csomó mindent, és egyre több az ellentmondás a cselekményben. Továbbá az egy dolog, hogy egy ilyen sorozathoz kell számos túlzás, de itt a végén már annyi, a sztori kedvéért ide-oda hajlítgatott valósággal és logikátlan fordulattal találkozunk, hogy a lezárást már csak egy vállrándítással vesszük tudomásul. Mindazonáltal tény, hogy a Bodyguard szórakozásnak így is páratlan, Mercurio tudja, hogyan kell egy egész országot a képernyő elé szegezni, de az első részek ígéretét csak részben tudta valóra váltani a sorozat.
Bodyguard, 2018, minisorozat, 6 rész, BBC. A sorozat október 24-től a Netflixen is látható. 7/10 (IB)
Big Mouth
Az első évadról nem írtunk, pedig legalább akkora figyelmet ér a Big Mouth, mint a szintén netflixes Bojack Horseman. Sőt! Akkora humorral és érzékenységgel mutatja be a felnőtté válás legborzasztóbb és legszuperebb pillanatait, hogy soha, de soha ne vágyunk vissza az első kudarchoz vagy menstruációhoz, a kellemetlen tornatermi élményekhez, a megalázó iskolai jelenetekhez vagy ahhoz a pillanathoz, amikor nem ír vissza a kiszemeltünk. Az animációs sorozat alkotói Nick Kroll, Jennifer Flackett, Mark Levin és Andrew Goldberg a Family Guy egyik volt írója egyszerűen tökéletes munkát végeztek az első évaddal, és most is. Mindent átélhetünk újra, és lehet, hogy csak a lelkesedés beszél belőlem, de ezt kéne mutogatni a kamaszoknak felvilágosítás gyanánt.
A részek megállnak a saját lábukon, van némi csatlakozás közöttük, de belekaphatunk egy-egy epizódba (azért lineárisan az igazi). Több főszereplő van, hogy megismerjük a lányok és a fiúk szemszögét, hogy élték át azokat a borzasztó gimis éveket. Ott van a már férfiasodó Andrew, akivel beszél a fanszőrzete és idejében meglátogatta a Hormon Szörny (Hormone Monster). Ebben rejlik a Big Mouth humora, hogy a kitekintő belső vívódásokat a képzeletbeli, külön életet élő hormonrendszerek személyesítik meg: a fiúknál ugye Hormon Szörny pénisz alakot öltve, a lányoknál pedig Hormon Szörnyella (Hormone Monstress). Ők adják a lovat a tinik alá, miért nem ciki folyamatosan a szexre gondolni, maszturbálni, és miért lehet folyamatosan hisztizni, teljesen kiszámíthatatlanul viselkedni, toporzékolni bármikor. Drukkolnak a szexnek, és annak az énünknek, amit szerettünk volna 13-14 évesen a szobánk legmélyére rejteni. Ott van például, mikor a lányoknak nő valami a mellük helyén, és mennyire borzasztóan érzi magát az iskolában az, aki a többiektől lemaradva, vagy előresietve érik.
A második évadban megjelenik a szégyenérzetért felelős szörny is, aki azonnal betoppan, ha attól félünk, hogy egy osztály röhög majd rajtunk. A családi drámák, a válás, a túlságosan enyelgő szülők, a féltékeny barátnők és a versengő barátok mind szerephez jutnak, miközben néha kotonok ugrálnak a biztonságos szex reményében a képernyőn. Mindez a zseniális szinkron nélkül semmit sem érne. Az Indiewire összeszedte sorra, hogy ki hány hang mögött rejlik, főleg standuposok és vígjátékszínészek tűnnek fel. Az írói gárdából például Nick Kroll színész, standupos és író adja Andrew későn érő barátjának a karakterét (Nick), a Hormon Szörnyét, és a fura tornatanárét. A Saturday Night Live-os és ezernyi vígjáték szereplője, Maya Rudolph (Koszorúslányok, Nagyfiúk) a Hormon Szörnyella és Nick anyja. Soha senki nem mondta még ki olyan jól, hogy bubble bath (habfürdő), mint Rudolph.
Big Mouth, 2017-, 2. évad, 10 rész, Netflix. 10/10 (JV)
