Ha van olyan zenei életút, amiről érdemes filmet készíteni, akkor az Quincy Jonesszé. Egyfelől minden megvan benne, ami egy megható hollywoodi sorstörténethez kell:
Kitanulta a jazzt, a klasszikus zenét és a popot is, majd hihetetlen munkabírással fényes karriert csinált magának, és szinte mindenkivel dolgozott együtt, aki a zeneipar elmúlt 60 évében számít. És most nem annyira Radics Gigire gondolunk, akivel nyári budapesti koncertjén is közösen lépett fel, és még csak nem is Király Viktorra, aki a producer szülinapi tortájából is kapott egy szeletet. Hanem az olyanokra, mint Ray Charles, Frank Sinatra, Dinah Washington, Miles Davis, Herbie Hancock, és természetesen Michael Jackson.
A Netflix dokumentumfilmje becsületesen végigpörgeti ezt a hihetetlen pályafutást, ügyesen felskiccelve a fő szakaszokat és jó alaposan dokumentálva azt a felé áradó, mérhetetlen tiszteletet, amit mára – teljesen megérdemelten – felhalmozott. A játékidő számottevő részében azt figyelhetjük, ahogy Lady Gagától Bonón keresztül Tom Hanksig türelmesen sorban állnak a giga-megasztárok, hogy pár szót válthassanak a mesterrel, vagy kapjanak egy-egy baráti/atyai ölelést. Tanulságos például nézni, hogy a Sziget idei headlinere, Kendrick Lamar alig jut szóhoz a megilletődöttségtől, amikor egy közös fotózáson vesznek részt. Korunk legmenőbb rappere csillogó szemmel hallgatja, ahogy Jones gyerekkoráról, a 30-as, 40-es évek rasszista Amerikájáról mesél neki, és elmagyarázza, hogy a rap nem Bronxból jött, hanem egyenesen Afrikából. És Quincy Jones jelentőségét tényleg nehéz lenne túlértékelni.
Rendkívüli pályafutása minden szakaszában első volt. Mindenki más előtt lépett be azon a bizonyos ajtón, hatalmas önbizalmat adva a mögötte érkezőknek. És mindezt méltósággal tette
– mondta róla egy díjátadón Barack Obama, aki állítólag még azt is fontolgatta, hogy tovább bővíti a listát, és az Egyesült Államok történetének első kulturális miniszterévé teszi meg a producert. És Obama nem túlzott, Jones tényleg kulturális ikon, élő legenda, aki képes volt átjárni a jazz, a klasszikus- és a popzene között, és annyira ellenállhatatlanul tehetséges volt, hogy első feketeként sikerült betörnie a hollywoodi filmzeneszerzők közé, több Oscar-jelölést is begyűjtve. Mindezt egy olyan kilátástalan társadalmi közegből elindulva hajtotta végre, ahol megeshetett, hogy 11 éves koráig nem találkozik fehér emberrel, és azért akar bűnöző lenni, mert az az egyetlen működő szakma, amit gyerekként látott maga körül.
A filmben Jones fel is idéz számtalan sztorit a hősi időkből, például olyanokat, hogy szemelte ki őt magának fiatalon a már rég befutott Frank Sinatra, akinek aztán ő hangszerelte, rázta gatyába és vezényelte a legnagyobb slágereit. Hamar össze is barátkoztak, a sztárénekes pedig még ki is verte érte a balhét, amikor egy Las Vegas-i fellépésük alkalmával a szervezők nem voltak hajlandóak közösen elszállásolni a fehér és a fekete zenészeket. Aztán kiderül, hogy először csak azért vágott bele a popbizniszbe, hogy vissza tudja fizetni az adósságot, amit egy kudarcba fulladt big band-turnéval halmozott fel. Rájött, hogy ez nem is olyan könnyű, mint gondolta, mert rengeteg borzasztó dalt kell nap, mint nap meghallgatni. Aztán persze belejött a dologba, és ebben is csúcsra ér, amikor kézbe vette a fiatal és szégyenlős Michael Jacksont. Nemcsak a zenetörténet legsikeresebb albumát és videoklipjét csinálták meg közösen (Thriller), de Jones egyfajta apafigura is lett Jackson számára.
Michael Jackson azonban már csaknem tíz éve halott, ahogy meghalt Sinatra, Duke Ellington, Aretha Franklin és Ray Charles is. Ha belegondolunk, élő legendának lenni nem csupa csillogás. Sőt, igazából rohadt egy dolog lehet, hiszen végig kell nézni, ahogy az ember barátai, kollégái, riválisai és pályatársai sorra távoznak az élők sorából. A Quincyből szerencsére az ikonlétnek ez az oldala sem marad ki.
Minden nap meghal egy barát. Őrület, mert a számuk ott van a telefonodban, de tudod, hogy hiába hívnád, többé senki sem válaszol
– mondja Jones, akinek egyedül akkor akad el a szava a filmben, amikor az afroamerikai kultúrát bemutató Smithsonian’s Múzeumban sétálgatva rádöbben: a saját élete már a történelemmé vált. A lemezek, hangszerek és csillogó zakók, amik számukra lüktető valóságot jelentették, ma vitrinben kiállított, múzeumi tárgyak. A Quincy nagy hangsúlyt fektet Jones 90-es években lezajlott politikai ébredésére, amitől kezdve már nemcsak a zene érdekelte, de hatalmas jótékonysági és polgárjogi projekteket indított útjára.
Ezek a személyes, érzelmi megnyilvánulások a film legerősebb pillanatai, és ez részben annak köszönhető, hogy Jones egyik lánya (Rashida Jones), és egy hozzá szintén közel álló filmes (Alan Hicks) készítette. A családi érintettségnek vannak előnyei és hátrányai. E nélkül például aligha forgathatott volna bárki a kórteremben, amikor Jones felébred második szívrohama után, és egyből fanyar poénnal válaszol az orvos kérdésére. Az ilyen jelenetek sokat érnek, de az érzelmi közelség nem mindig jó. Születésnap ide vagy oda, a film kissé túl tisztelettudóra sikeredett.
„Van bármi, amiben kudarcot vallott?” – kérdezi a tévériporter, mire Jones egy darabig gondolkodik, majd kaján mosollyal kiböki: „A házasság.”
És ez így van, de ez csak egy önironikus poén. A Quincy ugyan nem huny teljesen szemet Jones híresen viharos magánélete fölött (három feleség és hét gyerek öt nőtől), de azért tapintatosan galoppozik át a témán, és nem ás mélyre igazán azokban a kérdésekbe, hogy milyen pszichológiai örökség tette nyughatatlanná Jonest a párkapcsolataiban. Ahogy az alkoholizmus szó sem hangzik el, amikor lányai arról próbálják meggyőzni, ne igyon annyi vodkát. Az egyik őstrauma nyilvánvalóan anyja mentális betegsége volt, akit a gyerek Jones szeme láttára cipeltek el a diliházba. Megrendítő jelenet, amikor a már befutott producer fél évszázad után először látogat vissza a szülői házba, és hirtelen megrohanják az emlékek a hálószobában állva. Azt az ágyat bámulja, amin anyja küszködött csaknem 60 évvel azelőtt, mikor ráhúzták a kényszerzubbonyt. De mielőtt lenne időnk ezen elmerengeni, máris ugrunk tovább a következő csillogó sikerszériára, gálaestre vagy Jones előtt hajbókoló sztárra.
A másik gyanús elem, hogy a filmben látott tisztes öregurat nehéz összeegyeztetni azzal a szabad szájú dumagéppel, aki minden idők legszórakoztatóbb interjúit adta az év elején. Megvan szemében a csibészes csillogás, és vannak jó beszólásai, de azért ez elég távol áll attól a fékezhetetlen botrányhőstől, aki azzal hencegett az újságíróknak, hogy
- 84 évesen is 22 barátnője van világszerte, egyik sem idősebb 42-nél,
- járt Ivanka Trumppal is, akinek a lábait imádta, de a „crazy motherfucker” apját nem tudta elviselni.
- hogy Michael Jackson lopott, a Beatles tagjai pedig nem tudtak zenélni,
- és persze azt is meg tudta mondani, ki felel a Kennedy-gyilkosságért.
Ezt a Jonest épp a lányai tették helyre és kötelezték nyilvános bocsánatkérésre a botrányos (és zseniális) interjúk után, így nem meglepő, hogy a filmben csak a moderált, emelkedett, méltóságteli hasonmását látjuk. Szó se róla, Quincy Jones még így is bőven elég vagány.
Quincy, Netflix, 124 perc, 7/10
