Hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy az, hogy a Humansról relatíve kevesen hallottak – a szerkesztőséghez például annak ellenére sem jutott el sokáig, hogy a szórakoztatóipar híreivel kelünk-fekszünk – nem olyan meglepő: egy brit gyártásban készült sorozat eleve kisebb médiahadsereggel indul útnak, mint tetszőleges amerikai társa, főleg, ha a szereposztás nincs tele nemzetközi A-listásokkal. Márpedig a Humans a brit Channel 4 gyermeke, egy svéd filmből írták át minisorzattá, még ha az AMC viszonylag hamar csatlakozott is a produkcióhoz, és a felvonultatott, egyébként elsőrangú színészek is inkább csak a szigetországban ismertek. Ez alól az érdemi kivételt a csak mellékszereplőként látható egykori Trinity, Carrie-Ann Moss és Gemma Chan jelenti, aki az Egy call-girl titkos naplójában már bekerült a köztudatba, az idei gigasikerű, ám nálunk nem játszott Crazy Rich Asiansszel pedig csillaga még fényesebben ragyog, amit csak fokoz majd, hogy hamarosan a Marvel Kapitányban is feltűnik majd. Ha pedig egy sorozatot nem lehet X. Y. gigasztárral eladni, akkor bármilyen a minősége, világhírre aligha számíthat – persze kultstátuszra még igen. Ami akár még össze is jöhet a Humansnek. De miben más ez a sorozat?
Sci-fi, ami nem sci-fi
Bár a Humans a mesterséges intelligenciáról beszél, mégsem mondható igazi sci-finek, legalábbis látványvilágát, kereteit, hangsúlyait tekintve nem. A felfestett világ ugyanis pont olyan, mint a mienk, annyi az érdemi különbség, hogy a mesterséges intelligencia fejlesztése lényegesen jobban áll, olyannyira, hogy már minden valamirevaló háztartásban van egy úgynevezett synthetic, vagy synth, ami a háztartási humanoid robotoknak a neve. A synthek abszolút emberszerűek, sőt, egy kicsit szebbek is, mint az átlagember, mert hát essen már jól ránézni, miközben otthon dolgozgat, ránézésre csak a mozgásukból lehet megmondani, hogy gépek, hangjuk, viselkedésük kellemes, de diszkrét, és alkalmazkodva a felhasználói igényekhez még olyan absztrakt képességeik is vannak, mint a meseolvasás, vagy a viccmesélés – még ha nem is megy mindig minden tökéletesen. A syntheknek egyetlen funkciója a felhasználóik életét könnyebbé ás élvezetesebbé tenni, ha a tápláló és finom reggelivel, akkor azzal, ha a „felnőtt funkciók” lehívásával, amiről az olvasó sejtheti, mit jelent, akkor azzal.
A sztori tehát a synthek viselt dolgairól, az emberekkel történő együttélésükről mesél, ám a synthek funkciójából fakadóan a keret nagyon életszagú, nem minimalista laborokban, fémes fényű űrterekben vagyunk, hanem az idő nagy részében egyszerű családi otthonokban, amelyek, minthogy Európában vagyunk, még közelibbek is a mi világunkhoz, mint mondjuk egy amerikai kertvárosi keret. Ebből fakadóan a világ nagyon hihető, mai és ismerős, az alaphelyzet nem elemelt, egy teljesen középosztálybeli családdal indulnak az események, akik például abban is emberközeliek, hogy ismerik az anyagi gondokat, és még amikor beindulnak az események, is kiszakadunk ebből az elsődleges közegből, akkor is megmaradnak a bemutatott a terek, a szituációk egészen hihetőnek, tényleg könnyedén lehetne ez a mi világunk. Mindez nem csak a keretekre igaz: a sorozat műfaját tekintve sem igazából sci-fi – hibái is ebből fakadnak: akad némi következetlenség a technológiai kérdésekben –, inkább emberi-családi drámának mondható sci-fi elemekkel.
Túl a Terminátoron
Ebből a műfaji másságból fakad egy sor következmény az üzenetek szintjén is, kiszakadunk a Terminátor és társaik primer kérdésköréből, melyben attól rettegünk, hogy akkor most tulajdonképpen az emberiség veszélybe sodorja-e magát a mesterséges intelligenciával, lehet-e gépek lázadása, saját hóhérainkat kreáltuk-e meg ezekkel a folyton fejlődő robotokkal. Itt a synthek nem, vagy nem elsősorban támadásra, leigázásra rendezkedtek be, épp ellenkezőleg, gyakorlatilag házi kényelmi rabszolgák, és az események előrehaladtával, amikor a synthek helyzete megváltozik, sem egy háborús helyzetté fejlődik a történet, sokkal inkább az együttéléssel kapcsolatos kérdések merülnek fel.
Ebből fakad az az elgondolkodtató, néhol már-már filozofikus jelleg, ami a sorozatot jellemzi, és ami miatt az említett kultikus státusz egyáltalán nem olyan esélytelen, a sorozat ugyanis, mint annak idején a Mátrix, felvet néhány olyan gondolatot, amiről eddig egészen keveset beszéltünk a mesterséges intelligencia kapcsán. Így amellett, hogy a Humans megáll eseménydús, fordulatos, izgalmas sztoriként is, még egy sor gondolkodni valót is ad. A synthek gyakorlatilag az elnyomott, használt és kihasznált, jogérvényesítésre sok esetben nem képes kisebbségek szimbólumaként jelennek meg egyfelől, a társadalom ismert rendjét és működését megingató tényezőként másodszor, háborús összeesküvés-elméletek szereplőiként harmadszor, de felmerülnek olyan kérdések is, hogy lehetséges-e békés együttélés ember és robot között.
Hogy hat például egy családra, ha van egy tüchtig háziszolga, megtanulják-e például a gyerekek a házimunkát, vagy úgy általában bármilyen feladatuk ellátását, ha fiú, ha lány, vagy éppen egy családapára, hogyan hat a mainstreamre és a szubkultúrákra. Mi van az emberi szabadsággal, mondjuk, időskorban, ha a kormány által kiutalt robot azt is megmondja, beülhetek-e a kocsimba, és ha valamit koromnál és/vagy egészségi állapotomnál fogva aggályosnak minősít, akkor jóformán szobafogságra ítél.
Az a nem elhanyagolható kérdés is elő-előbukkan, hogy tulajdonképpen mi is teszi emberré az embert, vagy mik azok a tényezők, amiken valójában nem múlik semmi igazán fontos. Hol ér véget a gép, és hol kezdődik az ember, mi a tudat, mi az érzés, hogy néz ki, hogy viselkedik és mit eredményez? Elmerenghetünk olyan témákon, hogy például És főleg: mihez kezdünk majd, ha ezek a gépek minden elképzelhető feladatot jobb hatásfokkal, gyorsabban, pontosabban, kevesebb hibával és képesek elvégezni, mint az emberek, ráadásul fáradhatatlanul? Hogy akkor mi lesz az ember dolga, ha már nem kell több könyvelő, masszőr, orvos, tanító, bányász? Mit kezdünk a szabadidőnkkel ekkor, és hogyan fogjuk működtetni a gazdaságot, mi lesz akkor az ember funkciója, ha már nem a káosz megfékezése – amivel most az időnk 90%-át töltjük, tessék csak belegondolni.
Mindehhez jön a tényleg érdekes, izgalmas és sokrétű sztori, a mély karakterábrázolás, hihetetlen erős színjátszás komoly színpadokon és kamerák előtt edződött színészektől, és a szokatlan mélységeket feloldandó komoly adag, fergeteges fekete humor. A téma zászlóshajója, a Westworld, egy erotikával és erőszakkal átszőtt, rejtelmes, sötét történetet mesél csillivilli díszletekkel, támadhatatlan átgondoltsággal, hatalmas nevekkel és reflektorfényben – a Humans egy másik utat jár. De azt kár lenne tagadni, hogy amiről beszél, arról – nemekről és szerepekről, rasszokról, emberről és emberségről – nem árt elkezdeni beszélni. Akár a nyakunkon robot-apokalipszis, akár nem.
A Humans harmadik évada az AMC-n látható hétfő esténként. 2018, 8 rész, 8/10.
Kiemelt kép: AMC
