Az emberiség hosszú évezredek óta dolgozik az öregedés hatásainak gyengítésén, vagy épp az örök fiatalságot hozó gyógyszereken, így számtalan lehetőség adódott arra, hogy az alkimisták, a gazdag kereskedők, illetve az uralkodók óriási zsákutcákba fussanak.
Ezek közül kevés volt azonban olyan halálos, mint a XVI. századi Franciaországban a királyi udvarban, illetve a főnemesek közt jókora méreteket öltött aranyivás szokása, hiszen az a ráncok és a korral járó bőrfoltok eltüntetése helyett inkább fémmérgezést okozott.
Az Atlas Obscura a szokást bemutató írása egy konkrét esetről is megemlékezik – az 1547-1559 között a trónon ülő II. Henrik király elsőszámú szeretője, az ország vezetésére is jókora hatással lévő Diane de Poitiers hercegnőéről.
Az uralkodóval még jóval trónra lépése előtt megismerkedő, vetélytársának elűzése után a trón mögötti aggyá vált, hatvanhét évesen elhunyt de Poitiers a korabeli források szerint nem igazán öregedett, ezt pedig a naponta elfogyasztott dietil-éterrel kevert arany-kloridnak tudta be.
A neves történetíró, Pierre de Bourdeille a hercegnő halála előtt alig hat hónappal, 1566-ban találkozott vele, majd ezt követő feljegyzésében kijelentette: nem igazán tud sokat az iható aranyról, de azt hiszi, hogy ha a nő még száz évet élne, akkor sem öregedne semmit.
Nyilvánvalóan persze nem a fura keverék, hanem a szerencse, a lovaglás, a vadászat, illetve a kastélya melletti folyóban való napi úszás tartotta kitűnő formában a hatvanas éveinek derekán járó főnemest, épp úgy, mint a hasonló célt maguk elé kitűző, más önjelölt szakértők és csodadoktorok tanácsait megfogadó nőket, akik egy fokkal talán jobban jártak, hiszen velük a legtöbbször
Az aranyivás szokása természetesen nem Franciaországban, hanem évezredekkel korábban jelent meg a köztudatban – az egyiptomiak az öregedés ellen, a legismertebb ókori enciklopédista, az idősebb Plinius (23-79) szemölcsök és fekélyek eltüntetéséhez, a II. és III. század fordulóján élt kínai alkimista, Vej Bojang pedig az élet évekkel való meghosszabbításához ajánlotta.
Az ötlet nem volt teljesen alaptalan, hiszen az aranyról minden kultúrában jól tudták, hogy nem korrodálódik, illetve nehezen oldható, ezt a kitűnő ellenállási képességet pedig át akarták menteni az emberekbe is.
Az aranyfogyasztás szokásának Franciaországban való megjelenésekor azt nem csak az öregedés, de csodaszerként bármiféle betegség – így az epilepszia, vagy a különböző pszichológiai kórképek ellen ajánlották, sőt, a receptek bekerültek a középkor legnagyobb kémikusai és tudósai által jegyzett könyvek újabb és újabb kiadásaiba is, kigyomlálhatatlanul megbújva a tényleg értékes és helytálló információk közt.
A mindössze nyolc hónapot Szent Péter trónján töltött XXI. János pápa (1276-1277) rövid uralkodása alatt kiötlött, szembetegségekre, leprára, mindenféle testi bajra és a fiatalság megőrzésére használható keverékét például háromszáz évvel később is nyugodt szívvel ajánlották, pedig
egyáltalán nem hangzik túlzottan gyógyítani képes dolognak.
Diane de Poitiers sírját halála után két évszázaddal, a francia forradalom idején ugyan feldúlták, maradványait pedig tömegsírba temették, azok 2008-as azonosítása után esély nyílt azonban azok, illetve a kastélyban őrzött hajtincse vizsgálatára.
A kutatók ekkor lettek teljesen biztosak abban, hogy a halálát fémmérgezés okozta: az arany szintje ugyanis ötszázszor magasabb volt a normális értékeknél, sőt, a csodakeverék finomítására használt higany jelenléte is tekintélyes volt. A halál okát mindemellett látható jelek is megerősítették, hiszen a hajszálak jóval vékonyabbak és törékenyebbek voltak az átlagosnál, ez pedig a gyenge csontok, fogak és hófehér bőr mellett a krónikus mérgezés klasszikus tünete.
Az arany ma, a XXI. században sem kopott ki teljesen a magunkba döntött ételek és italok kísérőinek listájából, bár a sütemények, húsok, levesek, vagy épp italok díszítésére használt 23, illetve 24 karátos aranyfüst lapocskák, pelyhek és porok pedig teljesen veszélytelenek az egészségre.
