Április 19-én Bill O’Reillyt, a Fox műsorvezetőjét, A lépés a hálózatnál folyó tisztogatás folytatása volt, amely kilenc hónappal korábban, Roger Ailes kirúgásával kezdődött. A Fox Donald Trump megválasztásával politikai befolyása csúcsára jutott, most mégis úgy tűnt, hogy a hálózat jövője a konzervatív apa és liberális fiai közötti furcsa helyzeten múlik.
Néhány órával az O’Reillyre vonatkozó bejelentést követően Ailes Palm Beach-i új tengerparti otthonából – a Foxszal a távozásakor kötött megegyezése tizennyolc hónapra eleve eltiltotta attól, hogy bármiféle versenyhelyzetbe kerüljön a csatornával – elküldte egy megbízottját a nyugati szárnyba, Steve Bannonhoz: O’Reilly és Hannity benne vannak, és te? Ailes titokban egy új konzervatív hálózattal tervezte a visszatérését. Bannon – a következő Ailes –, aki éppen belső száműzetésben volt a Fehér Házban, csupa fül volt.
Nem csupán ambiciózus férfiak összeesküvéséről volt szó, a lehetőségek és a bosszú kereséséről; az új hálózat ötletét emellett az a sürgető megérzés szülte, hogy a Trump-jelenség, csakúgy, mint bármi más, a jobboldali médiáról szól. Aztán abban a pillanatban, amikor sok liberális – köztük Rupert Murdoch fiai, akik egyre inkább ellenőrzésük alá vonták apjuk cégét – kezdték azt hinni, hogy a Fox közönsége a melegházasság-ellenes, abortuszellenes és bevándorlóellenes társadalmi üzenetével, amely a fiatalabb republikánusok számára túlságosan elavultnak tűnt, kezd kiöregedni, megjelent a Breitbart News. A Breitbart nemcsak egy sokkal fiatalabb jobboldali közönséghez beszélt – Bannon úgy érezte, hogy ugyanannyira összhangban van ezzel a közönséggel, ahogy Ailes az övével –, de ebből a közönségből hatalmas digitális aktivista-hadsereget kovácsolt (vagyis szociális médiatrollokat).
Amilyen masszívan összeállt a jobboldali média Trump körül – könnyedén elnézett neki mindent, ami szembement a hagyományos konzervatív ethosszal –, olyan masszívan ellenálló lett a mainstream sajtó. A félreállított Ailes alig várta, hogy visszaszállhasson a játékba. Ez volt az ő természetes pályája: 1. Trump választása bizonyította egy jelentősen kisebb, de elkötelezettebb választási bázis erejét – televíziós megfogalmazásban: egy kisebb, de kemény bázis értékesebb, mint egy nagyobb, ám kevésbé elkötelezett; 2. ez szenvedélyes ellenfelek egy hasonlóan kis körének fordított irányú eltántoríthatatlanságát jelentette; 3. ezért vér folyhatott.
Ha Bannonnak annyira elege volt, amennyire azt a Fehér Házban mutatta, akkor ez az ő számára is egyfajta lehetőséget jelentett. Az internetcentrikus Breitbart Newsnál Bannon évi 1,5 millió dollárjával az volt a probléma, hogy ezt az összeget nem lehetett valódi pénzre váltani vagy fialtatni. O’Reillyvel és Hannityvel azonban vagyonok kerülhetnek a rendszerbe, amelyek egy előre látható jobboldali szenvedély és hegemónia Trump által ihletett korszakát segíthetik.
Ailes üzenete leendő védence számára egyértelmű volt:
Válaszul Bannon tudatta Ailesszel, hogy egyelőre megpróbálja tartani a pozícióját a Fehér Házban. De igen, a lehetőség nyilvánvaló.
Miközben Murdochék O’Reilly sorsán vitáztak, Trump, felfogva O’Reilly hatalmát, és tudva, hogy O’Reilly célközönsége és a saját bázisa milyen mértékben azonos, hangot adott annak, hogy nemcsak egyetért, de támogatja is O’Reallyt.
– Nem hiszem, hogy Bill bármi rosszat tett… Rendes ember – mondta a New York Timesnak.
Valójában a konzervatív média új erejének paradoxonja maga Trump volt. A kampány ideje alatt, amikor úgy tetszett neki, a Foxot kapcsolta be. Ha voltak más médialehetőségei, inkább azokat választotta. (A közelmúltban a republikánusok, különösen az első időszakban, körültekintő tisztelettel viseltettek a Fox irányában, más médiumok rovására.) Trump ragaszkodott ahhoz, hogy ő sokkal több annál, mint hogy csupán a konzervatív médiában jelenjen meg.
– Azok a férfiak, akik a legnagyobb lojalitást követelik, általában a legkevésbé hűséges pöcsök – jegyezte meg cinikusan Ailes (aki maga is nagy lojalitást várt el).
A dilemma az volt, hogy az összes médium felmagasztalt és értékes termékének, amely egyre nagyobb jelentőséggel bír. Ez a személyiség kultusza volt, és ő volt a személyiség. A világ leghíresebb embere. Mindenki szereti – vagy mindenkinek szeretnie kellene őt.
Trump részéről ez kétségtelenül nagy félreértés volt. Talán ebből is kitűnt, hogy nincs igazából tisztában a konzervatív média természetével. A Bannon által ösztönzött Trump folytatta azokat a dolgokat, amelyek örömet szereztek a konzervatív médiának, és felkeltették a liberális média haragját. Ez volt a program. Minél jobban szeretnek a szurkolóid, annál jobban gyűlölnek az ellenfeleid. Ennek így kellett működnie. És ez így is működött.
Fotó: Tiziana Fabi / AFP
De magát Trumpot szörnyen sértette az, ahogy a mainstream médiában kezelték. A hangulata minden egyes ismétléssel rosszabbodott (ugyanis mindig újrajátszotta a videót). Az elnök napi társalgásának nagy része annak ismétlődő áttekintése volt, hogy a különböző műsorvezetők mit mondtak róla. És nemcsak akkor lett dühös, amikor őt támadták, hanem akkor is, amikor a körülötte levő embereket. Ám nem értékelte a hűségüket, illetve nem magában vagy a liberális média természetében kereste a hibát amiatt, hogy a munkatársait megaláztatások érik; őket hibáztatta, és azt, hogy képtelenek jó sajtót biztosítani.
A mainstream média önelégültsége és Trump iránti megvetése hatalmas mennyiségű kattintást eredményezett a jobboldali médiában. De a gyakran dühöngő, önsajnáló, meggyötört elnök nem kapta meg ezt a feljegyzést, vagy csak nem értette meg. Azt akarta, hogy minden médiumban szeressék. Ebben a helyzetben Trump egész komolyan képtelen volt különbséget tenni a politikai előny és a személyes szükségletei között – gondolatait az érzelmei irányították, nem a stratégia.
Nem így van? De zavarba ejtő módon Trump nagyrészt annak a – tudatos vagy ösztönös – tehetségének köszönhetően lett elnök, amellyel elidegenítette a médiát. Azt a fórumot, amely aztán a média által gyalázott figurává tette őt. Ez nem egy dialektikus tér volt, amely kényelmes lehetne egy bizonytalan ember számára.
– Trump számára – jegyezte meg Ailes – a média sokkal inkább hatalom, mint politika, és ő a média legnagyobb hatalmú embereinek figyelmét és tiszteletét akarja. Donald és én tényleg nagyon jó barátok voltunk több mint huszonöt éven keresztül, de ő inkább Murdochhal akart barátkozni, aki pedig ostobának tartotta őt – legalábbis addig, amíg elnök nem lett belőle.
* * *
A fehér házi tudósítók vacsoráját április 29-ére, a Trumpadminisztráció századik napjára tűzték ki. Az éves vacsora – mivel bennfentes eseménynek számított – lehetőséget teremtett a médiaszervezeteknek, hogy olyan hírességekkel népszerűsítsék magukat, akik többségének semmi köze nincs az újságíráshoz és a politikához.
Nem sokkal azután, hogy Trump csapata megérkezett a Fehér Házba, elkezdtek aggódni a tudósítók vacsorája miatt. Egy téli délutánon Kellyanne Conway emeleti irodájában ő és Hope Hicks fájdalmas vitát folytatott arról, hogy mit is tegyenek.
A fő problémát az jelentette, hogy az elnök nem volt hajlandó sem önmagából viccet csinálni, sem ő maga nem volt különösebben vicces, legalábbis – ahogy Conway mondta – nem humoros módon adta elő magát.
George W. Bushról az a hír járta, hogy ellene volt a tudósítók vacsorájának, és hatalmas szenvedést jelentett számára, de mindenre kiterjedően felkészítették, és minden évben elfogadható előadással rukkolt elő. Ám egyik nő sem hitt abban – vallották meg az újságírónak, akivel éppen beszélgettek, és akit szimpatikusan találtak –, hogy Trumpnak reális esélye lenne a vacsorát akár csak minimális mértékben is sikeressé tenni.
– Nem értékeli a könyörtelen humort – mondta Conway.
– Az ő stílusa konzervatívabb – magyarázta Hicks.
Mindkét nő megoldhatatlan problémának aposztrofálta a tudósítók vacsoráját, az eseményt tisztességtelennek tartották, és általánosságban így jellemezték a média Trumpról alkotott véleményét is.
– Igazságtalanul ábrázolják. – Vele szemben nem adnak helyet a kételynek. – Egyszerűen nem úgy kezelik, ahogyan más elnököket.
Conway-nek és a Hicksnek nehéz volt megértenie, hogy az elnök a média tiszteletének hiányát nem a politikai megosztottságnak tulajdonította, annak, hogy egy bizonyos oldalon állt. Ehelyett súlyos személyes támadásként élte meg: teljességgel tisztességtelen és személyes okok miatt a média egyszerűen nem szereti őt. Nevetségessé teszi. Kegyetlenül. Miért?
Az újságíró, hogy megnyugtassa a nőket, elmesélt egy pletykát, amely szerint Graydon Cartert, a Vanity Fair szerkesztőjét – aki a tudósítók vacsorájának hétvégéjén tartandó egyik legfontosabb parti házigazdája lesz, és aki évtizedekig a legkegyetlenebbül bánt Trumppal a médiában – rövidesen kiteszik a magazin szerkesztőségéből.
– Tényleg? – kérdezte Hicks, miközben felugrott. – Ó, Istenem, elmondhatom neki? Erről tudni akar. – És gyorsan elindult lefelé az Ovális Irodába.
Michael Wolff: Tűz és düh – Trump a Fehér Házban
Athenaeum, 2018
Kiemelt kép: Carlos Barria / REUTERS
