Otthon utáltam minden férfit, de itt már voltam szerelmes

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek – bár Karinthyról általában nem elsősorban költészete miatt beszélünk, azért az Előszó ismétlődő nyitósorával megfogalmazta minden zárkózott, ám közlésvágyó ember örök érvényű igazságát, márpedig örök érvényű igazságok megfogalmazását, ha nem is vallja be, azért minden költő ambícionálja. Ez a sor rezeg bennem, amióta Zurbó Dorottya első önálló dokumentumfilmjét, a Könnyű leckéket megnéztem: a film ugyanis vallomás, a szeretet, az emlékezés, az önvád és a rettegés vallomása, évek titkolózása – hazugsága? – után, olyan feloldásként, ami talán soha nem fog eljutni a címzettjéhez.

Amikor először találkozunk vele, Kafia épp magyarból vesz leckét. Már egészen jól megy neki, még ha, persze, bele is gabalyodik a ragozásba, de kifejezi magát, érzéseket fogalmaz meg, gondolkodik a nyelvről, viszonyul hozzá érzelmileg – egynémely anyanyelvi magyar honfitársamról nemigen tudnám ugyanezt elmondani, de olcsó lenne ezen poénkodni. Mindenesetre ismerve a magyar nyelvet, egyből szimpátia ébred a nézőben a csillogó szemmel a kedvenc magyar szavairól beszélő kamaszlány iránt – aki aztán azért kérésre elénekli hazája himnuszát is. Kafia Szomáliából jött, pontosabban menekült, ha nem is bombázások vagy üldöztetés elől, de azért épp elég komoly veszélyből: apja kislányként eladta egy idősebb férfinek feleségül. A Könnyű leckék kezdetén Kafia tizenöt éves, és bár nem ismerjük a pontos idővonalat, azért a film előre haladtával mégis összeáll a sokkoló kép: ha ennyire jól tudja a nyelvet, akkor már itt van egy ideje, miután egy évig volt úton, ami azt jelenti, hogy nagyon, nagyon gyerek volt még, amikor ki akarták házasítani. Innen nézve nem csoda, hogy a férfi sokáig a pokolfajzat szinonimája volt a fejében. Csak édesanyjának köszönheti, hogy lehetősége volt megtapasztalni mást is.

Az édesanya a film címzettje, még akkor is, ha a fél világ hamarabb látja majd a filmet, mint ő: Kafia ugyanis bár neki mesél, egyelőre még nem áll készen arra, hogy meg is mutassa neki a kész alkotást. A Könnyű leckék ugyanis csak első ránézésre szól arról, hogy hogyan jut el egy menekültstátuszú tini az érettségiig számos nyelvi nehézségen, valamint a magyar oktatási és gyermekellátási rendszer kanyargós útjain keresztül, sőt még arról is csak érintőlegesen szól, hogy mik a sztereotípiák a menekültekkel szemben, és mennyi köze van mindennek a valósághoz. Ez a doku ugyanis valójában egy identitásváltás és –válság története, elsősorban pedig felnövés-történet. Ami, ugye, örök kedvenc filmes téma, csak éppen ez a sztori nem fikció. Zurbó Dorottya rendező mégis eléri, hogy a filmélmény egy jól megírt játékfilmre emlékeztetően kerek legyen: bár icipici jelenetdarabokat látunk csupán, mégis egyértelműen összeáll az események fonala.

Mindezt nagyban segíti a jelenetek szuperközeli intimitása, elsősorban mégis a főszereplő személye teszi feledhetetlenné a filmet. Kafia szoborszerűen szép, ezt nem lehet nem megemlíteni, de ennél fontosabb, hogy egészen elragadó személyiség a gyerek- és a felnőttlét határán, őrizve a naivitásból, a rácsodálkozásból, a lelkesedésből, miközben olyan megkérdőjelezhetetlen szorgalommal és kitartással, olyan komolyan dolgozik a céljaiért, mint egy felnőtt. A kettő között pedig ott a kamasz, a múlt és a jövő között vívódva, aki megfelelni, elfogadva, szeretve lenni vágyik, aki épp arról dönt, milyen ember akar lenni, hogyan akar élni, miközben folyamatosan attól fél, hogy ha a vágyait követi, azzal megbántja édesanyját, akinek duplán is az életét köszönheti, vagy, ami még ijesztőbb, Isten ellen cselekszik. Így ijedt, de reménykedő ima is a film megbocsátásért és a majdani üdvözülésért, bármennyire is furcsa, hogy egy tini hol istenhez, hol anyjához beszél, könyörög hazája duruzsoló nyelvén pokolról, istenről és szeretetről.

Mindeközben az események azért jóval kevésbé magasröptűek, sőt. Kafiának az identitásválság mellett közben azért a magyarral küzdve kellene megértenie olyan, anyanyelven is nehezen követhető témákat, mint a szögfüggvények vagy az Osztrák-Magyar Monarchia asszimilációs politikája – utóbbi egészen áthallásos pillanat egy éppen asszimilációjával vívódó főhőssel, a szót talán nem ismeri, de a fogalmat épp megéli. Kafia egy gyerekotthonban él, mint minden kísérő nélküli kiskorú menedékkérő. Kettős helyzet ez, magányos is, zsúfolt is. Magányos, mert bár egész csapattal indult el otthonról, a többiek továbbmentek Nyugat-Európába, ő viszont, mint mondja, „elfáradt”, nem bírt tovább menni, így azonos nyelvű, származású, múltú társasága nincs. Pedig egész gyereksereg veszi körül az otthonban, és ez is nehézség, egy fél házi feladatot nem tudnak úgy megnézni a nevelővel, hogy ne szóljon közbe valaki valamiért, folyamatos a zaj, tucatnyi, nagy többségében problémás kamaszlány összeeresztve már csak ilyen, ki újszülött gyerekét dajkálja, ki öngyilkossági kísérleteiről beszél, néha felbukkan pár rendőr.

De Kafi csak koncentrál, csinálja, türelmesen, a leglehetetlenebb helyeken is tanul, olvas, gyakorol, és közben iskola mellett hoszteszkedik, modellkarrierbe kezd: vagány, modern, nyugati kamaszlány-életet él. És hogy közben mekkorákat ütközik benne mindez a gyerekkorában tanultakkal, azt sosem tudnánk meg, ha nem mondaná el divatvideónak is beillő, gyönyörű monológokban, melyek az életképekkel váltakozva összetett, lebilincselő elegyet alkotnak. És nem mellesleg megmutatják: rég nem arról szól már a dokumentumfilmes műfaj, hogy fehér lepedő előtt beszélnek fáradt arcú emberek szemcsés, szürke képeken.  Vagy hát szólhat, de minek, amikor így is lehet: sűrű, esszenciális, általános érvényű emberi történetté párolva a személyeset és egyénit.

A Könnyű leckék világpremierje Locarnóban volt, majd bemutatkozott a Szarajevói Nemzetközi Filmfesztiválon, jelenleg fesztiválkörútját tölti, hazai moziforgalmazásba az Elf Pictures jóvoltából ez év októberében kerül. Értékelés: 10/10