Mi ez az egész, amit Magyarországnak nevezünk?

A dolog egyáltalán nem művészeti projektnek indult, csak menet közben alakult azzá: Dóra egyszerűen élhető lakóhelyet akart keresni magának, egy ponton ugyanis rádöbbent, hogy a zajos és zaklatott fővárost nem neki találták ki. Még 2014-ben, a Képzőművészeti Egyetem diákjaként került ki Krakkóba egy Erasmusos félévre, majd innen hazatérve kezdett el új szemmel nézni Budapestre.

Nem is értettem, korábban hogy tudtam itt élni. Úgy gondoltam, biztos találok egy olyan helyet Magyarországon, ahol jobban érzem magam.

Elkezdte tehát bejárni az országot, és hamar magával ragadta a vidéki települések sokszínűsége, ami szerinte még egy ilyen kicsi és viszonylag homogén országban is lenyűgöző, mint a miénk. Ahogy ő fogalmaz: kíváncsi lett, mi is ez az egész, amit Magyarországnak nevezünk. Az országjárás során szép lassan kikristályosodott előtte, mik azok az elemek, amelyek meghatározzák egy-egy hely identitását, és ezeket módszeresen elkezdte fotózni. Ebből született meg pár év alatt a Mindenhol jó, de című kiállítás anyaga.

A képek nem épp akciódúsak és emberek is csak elvétve szerepelnek rajtuk. Turistalátványosságokra végképp ne számítsunk. Inkább hétköznapi terekre és jelentéktelennek tűnő részletekre, amik mellett általában elrohanunk, pedig rengeteget elárulnak rólunk. Mint például a Magyarország alakú islerek a helyi Sparban, vagy a műanyagvödör, ami akkora karriert futott be, hogy a festék helyett már szenteltvizet tárolnak benne. És akkor a garázsra festett parlamentről vagy a vendéglátóiparban forradalmian új műfajt teremtő siklósi „Sportromkocsmáról” még nem is beszéltünk, ami helyből leinnoválja a budapesti bulinegyedet.

Mi ez az egész, amit Magyarországnak nevezünk? 1 — Gráf Dóra, Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Lenyűgöz az a kreativitás, amellyel az ember minden körülmények között törekszik a szépre; arra, hogy a környezetét a saját ízlése szerint formálja, és büszkén mutassa meg másoknak

– mondja Dóra, aki mindenhova szigorúan vonattal vagy busszal érkezett. Egyrészt azért, mert – akármilyen furcsán hangzik – szeret tömegközlekedni. Másrészt egy ilyen út szerinte eleve sokat hozzáad egy hely megismeréséhez. Nem véletlen, hogy a fotókon a pályaudvarok is rendre felbukkannak, akárcsak a hétköznapok olyan rituális színterei, mint a kocsma, a templom, a temető, a bolt, a pláza, a lakótelep vagy a park.

Ezek gyakran többet elárulnak egy településről, mint a képeslapokon felbukkanó helyi látványossságok. Dóra ezért készített a fotókból egy alternatív képeslapsorozatot, amin nem kastélyok, barokk városházák vagy takaros főterek, hanem ezek a jelentéktelennek tűnő részletek szerepelnek. A Mindenhol jó, de kiállítás eddig az Ördögkatlan fesztiválon volt látható, de Dóra szeretné Budapesten is bemutatni. Még egy vándorkiállítás ötlete is felmerült, amit, stílszerűen, vidéki vasútállomásokon rendezne meg. És hogy mégis miről szólnak ezek a képek, ha egyszer az égvilágon semmi nem történik rajtuk? Erre a kiállítás leírása adja a legfrappánsabb választ:

Ha ismerkedős helyzetbe kerülök, többnyire a „honnan vagy?” kérdéssel szoktam kezdeni. A válaszra adott reakcióm – miszerint szívesen felkeresném az adott helyet – általában szabadkozással vegyes értetlenkedést vált ki: minek mennél oda, hisz nincsen ott semmi. Jelen kiállítás leginkább ezt a semmit igyekszik körüljárni.