Kultúra

Nemes Jeles László: Ok nélkül választottuk a civilizációs önmegsemmisítést

Jankovics Márton
Jankovics Márton

újságíró. 2018. 08. 08. 15:00

Budapest ma a világ legszebb városa lehetne, ha nem sebzik meg a 20. századi háborúk – véli Nemes Jeles László, akiben él nosztalgia a századelő iránt. A hamarosan a Velencei Filmfesztiválon debütáló Napszállta azt a kérdést feszegeti, hogy zuhanhatott Európa a zenitről pillanatok alatt a legsötétebb éjszakába. Interjú az Oscar-díjas rendezővel, akinek Almodóvar tanácsolta, hogy legyen túl minél hamarabb a második filmjén, ha nem akarja, hogy agyonnyomják az elvárások.

A 2016-os Oscar-gálán mondta a köszönőbeszédében: a Saul fia arról a reményről szól, hogy létezik egy belső hang, ami az emberiség legsötétebb óráiban is lehetővé teszi, hogy emberek maradjunk. Van hasonlóan frappáns összegzése a Napszálltának is?

Amikor a rendező elkísér egy filmet az útján, az egy hosszú folyamat, ennek a bemutató csak az első lépése. Ezalatt van ideje elgondolkozni, hogy miről is szól valójában a film, amit készített. Az Oscar ennek a folyamatnak a fináléja volt, az egyik utolsó díj, amit kaptunk. Bennem akkorra értek meg igazán ezek a gondolatok.

De nyilván akkor is gondol valamit a filmről, amikor eldönti, hogy leforgatja, vagy amikor azt mondja: kész, jöhetnek a nézők!

Igen, de ezek inkább sejtések, amiknek idő kell a kikristályosodáshoz. A Saul fiánál is így volt, és szerintem most is így lesz. Az biztos, hogy mindkét filmnél nagyon foglalkoztatott, hogy miként jutott el a civilizációnk az ipari népirtásig. A Napszállta esetében a szofisztikált Európából és annak kifinomult kultúrájából, vagyis a zenitről zuhantunk egyenesen a legsötétebb éjszakába szinte pillanatok alatt. Hogy történhetett ez? És vajon hogy függ össze a civilizációs önpusztítás az emberi lélek bonyolult működésével? Ez a kérdés régóta foglalkoztat.

Akkor bizonyos értelemben a Napszállta szerves folytatása, vagy inkább előzményfilmje a Saul fiának?

Talán így is lehet nézni. Az biztos, hogy összefügg a kettő.

A Napszállta fontos korszakhatáron, az első világháború előestéjén játszódik. De érzékeljük-e egyáltalán a nagy, történelmi pillanatokat, mikor benne élünk, vagy ezek csak utólag értékelődnek fel?

A helyzeteket sokszor egészen másnak éljük meg, mint amilyenek valójában. A filmben is felmerül a kérdés, hogy egy adott pillanat történelmi súlya vajon mennyire oldódik fel az örökös hétköznapiságban. Talán a várakozást észleljük, mintha megéreznénk, hogy valami történni fog. Ez a várakozás megvan most is, és megvolt az előző század elején is. A különböző korokat persze sosem lehet megfeleltetni, nincsenek receptek, vagy kész diagnózisok, amik néhány tünet alapján kimutatnák, mi a betegségünk. Minden helyzet új, de az emberi lelket és a civilizáció lelkét mozgató erőknél mégis megfigyelhető valamiféle mintázat. Ezért is lehet fontos ezek feltárása, hogy egy picit jobban megértsük magunkat.

Ez a film is erről szól, saját magunk és a világunk megismeréséről.

Hiába torkollt véres világháborúba, mégis hatalmas nosztalgia övezi a századforduló korszakát, és sokan párhuzamot is vonnak a mai közhangulattal. Céljai között szerepelt, hogy a Napszálltával lebontsa a romantikus képet, vagy legalább mögé pillantson? 

Ez nem egy klasszikus történelmi film, és nem a politikáról szól. Egész más, mélyebben húzódó folyamatokat próbál feltárni. Az biztos, hogy száz évvel ezelőtt Budapest egy virágzó kis metropolisz volt. Ha megmaradt volna abban az állapotában, szerintem ma a világ legszebb városa lenne. Ehelyett sajnos egy megsebzett város, amelyik az egész 20. századot magában hordozza, annak minden tombolásával és borzalmával együtt. Nagyon mozgatott, hogy milyen sokat veszítettünk el abból a gazdagságból, ami visszanézve szinte egy letűnt aranykornak tűnik.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

Mintha önt is magával rántotta volna kissé a nosztalgia.

Bennem biztosan él nosztalgia. Ez a sokszínű, sokkultúrájú, soknemzetiségű, nagyon szépen felépített város mondott valamit arról az ígéretről, amivé Közép-Európa és Európa is válhatott volna a 20. században. Ehelyett inkább választottuk a civilizációs önmegsemmisítést, igazi ok nélkül. Szerintem ezért is vonzza annyira az embereket ez a hihetetlenül pezsgő korszak.

A film pár órára visszarepíthet a boldog békeidőbe?

Igen, és az út varázsát az adja, hogy ez nem egy messzi, elérhetetlen hely, nem egy másik bolygóra kell elrepülnünk. A 20. század eleje nem volt olyan régen. Dédszüleink még benne éltek, így mi is kapcsolódunk hozzá, még ha ezt sokszor nem is tudatosítjuk. A Napszálltában is megelevenedő világ jeleit, nyomait még ma is megtalálhatjuk a városban sétálgatva. De azért az szimptomatikus a 20. század őrületére nézve, hogy ma már ötven méter sincs meg az akkori Budapestből.

A főszereplő megtalálása nem ment könnyen. Sok száz meghallgatás után esett Jakab Julira a választás, aki már a Saul fiában is szerepelt. Mi döntött végül épp mellette?

Talán az, hogy rájöttünk: bizonyos szempontból ő maga a központi karakter. Írisz egy titokzatos lány a filmben, akit minél mélyebben próbálunk feltárni, annál több rétege kerül felszínre. Az elhúzódó castingolási folyamat egy-másfél éve alatt Jakab Juliról is kiderült, hogy pontosan ilyen. Hordoz magában valamit a századforduló atmoszférájából. Mintha abból a korból lépett volna elő, nem pedig a mából. Azt hiszem, ez volt a legfontosabb.

A főszereplő meglett, a film elkészült, hamarosan be is mutatják Velencében. Hogy érzi? Már túl van a nehezén, vagy az még csak most jön a vörös szőnyeggel, felhajtással és minden egyébbel?

A legnehezebb része biztosan mögöttünk van, mert ez egy hosszú és nehéz születés volt. Az összes energiámat beleadtam, de mindig eljön a pillanat, amikor el kell engedni a filmet, mert már nem lehet tovább alakítani. Nagyon várjuk persze a közönség visszajelzéseit, de azt hiszem, számomra most az a legfontosabb, hogy meg tudtam csinálni.

A Saul fia debütálása egészen álomszerű volt, ami egyfelől rengeteg kaput megnyit, de közben hatalmas elvárásokat is generál a második film iránt. Ezek mennyire nyomasztóak?

A Saul sikere pozitív trauma volt, ezt fel kellett dolgozni. Elsőfilmesként ilyen szintű figyelem központjába kerülni, mindenhova elkísérni a filmet, és a társadalom szempontjából is megtalálni a pontos jelentését – ehhez a feladathoz fel kellett nőnöm; nem volt könnyű. És persze rárakódik a nyomás, hogy rengetegen várják a következő filmet, ez akár bénítóan is hathat.

Almodóvar mondta nekem két évvel ezelőtt, mikor a cannes-i zsűriben voltam: csak csináld meg a másodikat, legyél túl rajta!

Megfogadta a tanácsot, egész gyorsan elkészült a Napszálltával.

Igen, persze a legkevésbé sem így álltunk hozzá, miközben csináltuk. Nem túl akartunk esni a forgatáson, hanem minden idegszálunkkal azon voltunk, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki minden felvételből. De az biztos, hogy egy ilyen bemutatkozás után muszáj továbblépni, ami nem kis feladat. Minél többet várok, annál nehezebb belekezdeni egy új filmbe, aztán belecsúszhatok egy olyan spirálba, hogy tíz évig nem forgatok semmit.

A Napszállta filmterve megvolt már a Saul fia diadalmenete előtt is, vagy utána született?

Bizonyos értelemben megvolt, de kezdetlegesebb formában. Régóta terveztem egy ekkoriban játszódó történetet. Megragadott a gondolat, hogy egy fiatal nő hozza el a 20. századot.

Az előbb már szóba került Almodóvar, de a Saul fiáról sokan áradoztak Steven Spielbergtől Cate Blanchettig. Van, akinek a véleményére különösen kíváncsi a Napszálltával kapcsolatban?

Erre nem tudok mit mondani, soha nem így merül fel bennem a fogadtatás kérdése.

De azért Guillermo del Toro véleményére csak kíváncsi, aki a Velencei Filmfesztivál zsűrielnöke lesz idén.

A Napszállta útja erre vezet, de minden film útja más. Természetesen fontos meghallgatni a véleményeket. Mindig azt kell kivenni belőlük, amiből tanulhat az ember. Azt hiszem, még a film szempontjából is van jelentősége, hogyan beszélünk róla, és miként juttatjuk el a nézőkhöz. Sokszor épp a közönségtalálkozókon születik egy értékes gondolat, vagy valamelyik szakmabeli kolléga mond olyat, ami új megvilágításba helyez egy részletet. Ezek segíthetnek új színt vinni abba, ahogy a közönséghez eljuttatjuk a filmet.

Az idei filmes fesztiválszezon egyik fő kérdése, hogy tényleg fenyegeti-e a mozit a technológiai átalakulás. Ennek szimbólumává vált a Netflixhez való viszony, Cannes-ból kitiltották, míg Velencében a versenyprogramban mutatják be a filmjeit. Van álláspontja ebben a kérdésben?   

Van, de ez elég messzire vezet. A Napszállta egyik inspirációja épp Murnau Virradat című filmje volt, ez a hangosfilm hajnalán készült bátor, formabontó, nagyon furcsa szuperprodukció, amit pont a magyar származású Fox rendelt meg a német rendezőtől. Amerikáról és Európáról, a civilizációk találkozásáról szól, és az egészet mélységes optimizmus hatja át. Akkoriban egy új korszak indult a hangosfilmmel, most viszont szerintem épp a filmkészítés alkonyát éljük. A televízió és az onnan vett narratívák egyre inkább átveszik agyunk irányítását, napról-napra rövidül a figyelmünk lehetséges időtartama.

A film mágiája tehát elköszönőben van, de ez keveseket ráz meg.

Alig vagyunk, akik ebben a nosztalgiában élünk, és visszavágyunk abba a korba, mikor még a film nagy volt és kissé elérhetetlen. A kép értéke eltűnőben van, pont azért, mert túl sok van belőle. Az internet pedig mindent megtesz, hogy tovább butítson minket, mert általában nem használjuk okosan. Hosszan tudnék még erről beszélni. Nem azért, mert én vagyok a dekadencia nagy prófétája, hanem mert nap mint nap látom, hogy hihetetlen tempóban zajlik a sztenderdizálódás.

De nem pont olyan ez, mint a korábbi nagy technikai átállások? Azt is apokaliptikus jóslatok kísérték, amikor a hangosfilm leváltotta a némafilmet, mégis születtek remekművek továbbra is.

Akkor benne volt egy ígéret a filmművészetben, ami a képpel és a hanggal be is teljesült. Rengeteg változata volt, hogy lehet filmet csinálni, és ez csak gazdagodott az utána következő ötven évben. Most viszont érzékelhetően szűkül le a filmes nyelvtan, szinte egyformák a beállítások és az elbeszélői sémák, a számítógépek térnyerésével pedig egyenes arányban szűkül az emberi kreativitás csillogása. És persze ott a celluloid halála, mert ma valójában már a moziban is tévét nézünk. Nincs kémiai folyamat, csak digitális pixelek, és a retinánkat bombázó állandó fényinformáció. Eltűnt a hipnotikus folyamat, a képeket elválasztó pillanatnyi sötétség, ami a mozi varázsát adta, annak ellenére, hogy tudatosan nem is érzékeltük. Paradox állítás, de szerintem ez az igazság: minél jobb a technológia, annál alacsonyabb a nézői élmény színvonala.

Kiemelt kép: Mohos Márton/24.hu

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.