Az úszó színház már önmagában elég vagány dolog, de az Esperantos fedélzetén nemcsak művészeti tevékenység zajlik: a folyó vízminőségét is mérik országról-országra, majd az eredményeket közzéteszik interneten. És hogy mégis mi köze a Duna-szennyezettség monitorozásának az összeurópai zenés varietéhez? Hogy jön össze ez a kettő? Hát úgy, ahogy szinte minden szokatlan kezdeményezés az életben: emberi kapcsolatokon és baráti beszélgetéseken keresztül.
Dorothea és Carsten ugyanabban a német városkában nőttek fel, gyerekkoruk óta ismerik egymást, ám az érdeklődésük más irányba hajtotta őket: egyikükből színházi rendező lett, míg a másik biomérnöknek tanult a Berlini Műszaki Egyetemen. A barátság azonban megmaradt, és egy közös sörözés alkalmával merült fel bennük a Fekete-tengerig tartó folyami turné ötlete is. „Oké, te mérnök vagy, én meg rendező, de miért ne csinálhatnánk közös projektet? Rájöttünk, hogy beszűkít, ha mindig csak a saját területünkön belül maradunk, hiszen a legizgalmasabb dolgok épp a párbeszédből és a határok átlépéséből születnek” – meséli Dorothea az ötlet születését, miközben a többiek dolgoznak körülöttünk: ki a vacsorát készíti, ki a hajót festi.
Carsten ugyanis régóta kacérkodott a hajóépítés gondolatával. Kisebb bárkát csinált is már, de az igazi álma egy tíz méter hosszú katamarán elkészítése volt, amely alkalmas lenne folyami és nyílt tengeri hajózásra is. Sokáig halogatta tanulmányai befejezését, nem rohant a vizsgákkal, sokszor inkább hosszabb időre elvonult, hogy teljes erővel belevethesse magát a hajótervezésbe.
Végül 2001-ben, több évnyi tervezgetés után vágott bele az építésbe, amihez persze szüksége volt társakra is. Ebben jött kapóra az épp akkoriban felvirágzó sharing economy. Egy Németországban utazgató francia stoppos hívta fel a figyelmét a HelpX és a Workaway nevű közösségi oldalakra, ahol ingyen szállásért és ellátásért cserébe találhatunk lelkes munkaerőt meghatározott futamidejű projektekre. A tipp eléggé bejött: három év alatt több mint 90-en érkeztek a világ minden részéről, hogy segítsenek Carstennek a hajóépítésben. A hatékonyságon túl pedig van egy másik nagy előnye az ilyen típusú munkaszervezésnek: a kapcsolatépítés.
„Rengeteg értékes embert ismertem meg a közös munka során, jó részükkel azóta is tartom a kapcsolatot. Ha egyszer gazdálkodásra adom a fejem, egész biztos így fogok munkaerőt toborozni hozzá” – mondja Carsten, akinek lenne is hol belevágnia a mezőgazdaságba. Családjának ugyanis van egy elhanyagolt farmja, amit több generáció óta nem modernizált senki.
Ő bevezette az elektromosságot és elkezdte belakni az épületeket, azonban nem teljesen az eredeti rendeltetésük szerint: a csűrben például nem takarmányt halmozott fel, hanem ott állt neki a megálmodott katamarán összeszerelésének, amelyet Esperantosnak neveztek el. A farmon utoljára gazdálkodást folytató nagypapa biztos vakarta volna a fejét, ha az aratásból hazaérve egyszer benyit, és megpillantja a hajótestet nagy elánnal csiszoló nemzetközi bagázst.
Jó munkát végeztek, mert az Esperantos gond nélkül vette első nagyobb útját, amire végül idén nyáron került sor. Két hónap leforgása alatt Berlinből egészen Budapestig hajóztak vele, közben több tucat helyen kikötve, hogy előadják a Dorothea által írt darabot, vagy épp spontán művészeti estet szervezzenek a helyieknek. A berlini premier különleges volt, oda a közönség is hajóval érkezett, de a nézőtér általában a szárazföldre szorul: az emberek padokról, kerti-, és horgász-székekről, pokrócról vagy egyszerűen a földre ülve nézik az ingyenes előadást.
Dorotheában már régóta érlelődött a gondolat, hogy a színházat nem szabad bezárni a kellemes, aranystukkótól roskadozó termekbe, inkább ki kell vinni a való világba, az emberek közé, hogy valódi párbeszéd indulhasson. „Ki kell pukkasztani a véleménybuborékokat. A színházba sokszor eleve olyanok jönnek el, akik eleve egyetértenek a darab üzenetével. Ha ott maradunk, hogy érjük el azokat, akik másképp gondolkodnak?” Ebben a küldetéstudatban csak megerősítette a 2015-ben berobbanó menekültválság, és az annak nyomán fellángoló szélsőséges indulatok. Aggódva figyelte, mekkora sikereket aratnak az elzárkózást hirdető populisták Európa-szerte, és hogyan hódítanak a radikális szólamok.
Pár éve már rendezett egy különleges előadást a témában, ami az emberek közti kommunikációképtelenségről szólt, és az összes szereplője Németországba frissen érkezett érkező szíriai menekült volt. A színházterem helyett egy német város régi vásárcsarnokában adták elő, és akkora sikere lett, hogy utána több helyi nyitott a menekültek felé, a legkülönfélébb projektekbe hívva meg őket. Dorothea szerint ez is mutatja, hogy a színháznak nem szabad óvatoskodnia, bele kell állnia a társadalmi és politikai kérdésekbe, ahogy az Shakespeare-ék korában is természetes volt, manapság gyakran belefullad a roppant kifinomult művészi megoldásokba.
A hajóval turnéztatott darab is ennek szellemében íródott. Mert ne tévesszen meg senkit, hogy cirkuszi és bábszínházas elemekkel átszőtt, zenés varietéről van szó, a Transitopia nagyon is aktuális kérdéseket feszeget. Főhőse egy távolról érkezett idegen, aki elvesztette otthonát, egyedül a zene maradt számára az életben. A képzeletbeli ország, Transitopia népe pedig mérsékelten lelkesedik a gondolatért, hogy befogadja őt, így kérdés, hogy hősünk letelepedhet-e még valaha, hogy új otthont találjon magának.
Némi súlyt ad a sztorinak, hogy az egyik főszereplő ezúttal is egy szír színész, aki menekültként érkezett, és már az előző darabban is játszott. Rajta kívül van német, holland, francia és svéd tagja is a társulatnak, így már önmagukban képviselik azt a sokszínűséget, aminek értékéről Dorothea szerint nem szabadna megfeledkeznünk. Akkor sem, ha most épp a határon húzódó szögesdrót és a kulturális homogenitás a szexi.
A folyóban épp az a jó, hogy pofátlanul átszeli az országhatárokat, összeköti az embereket, és mindenki részévé válhat a sodrásnak. Ezért is tetszett meg Dorotheának az úszó színház ötlete. Azt is szimbolikusnak érezte, hogy a balkáni migrációs útvonalon hajóznak végig, csak épp fordított irányban: ők a milliók által áhított Németországból indulnak és csorognak a Fekete-tenger felé. A jövőre folytatódó turné összesen 3600 kilométert ölel majd fel, és csaknem száz kikötőben állnak meg. A békés együttélés lehetőségére már az is bizonyíték lehetne, hogy kétszer tíz napot töltöttek teljes létszámban az Esperantoson, ami azt jelenti, hogy hetekig 12 fő osztozott egymással a hatalmasnak épp nem nevezhető kabinon. És eközben senkit sem öltek meg, pofoztak fel, dobtak ki a hajóból, nem gyűlölték meg egymást, és még csak komolyabb konfliktusok sem voltak.
Az előadásokat előre meghirdetik a honlapjukon, mind ingyenesek, és a végén bárki maradhat beszélgetni. Más estéken pedig nyílt színpaddá alakul az Esperantos: ilyenkor bárki felléphet a finoman ringó fedélzetre, hogy az összeverődött közönségnek elszavaljon egy verset vagy elénekeljen egy dalt. Az egyetlen tiltás a gyűlölködő hangnemre vonatkozik.
Idén Budapestig jutottak el, ahol tartanak egy hosszabb szünetet. Innen indulnak tovább tavasszal Szerbia felé, hogy folytassák a folyami turnét. Az előadás eddig is több nyelven folyt (angol-német-francia), de jövőre igyekeznek a balkáni nyelveken is megszólalni, ami komoly kihívás elé állítja a színészeket. Később vissza is akarnak térni több Duna-menti városba workshopokkal, hogy megkezdjék egy nemzetközi művészhálózat kiépítését. Hisz ők is pontosan tudják, hogy bármekkora élmény, de az egyszeri áthajózás önmagában nem sokat ér.
Budapesten is vannak barátaik, akik segítenek, volt olyan, aki még a katamarán építésében is részt vett a farmon. Mikor hosszas bolyongás után megtaláljuk Carstenéket a Népsziget egyik ipari kikötőjében, már nagyban készítik elő a hajót a hosszú szünetre, de azért elvisznek minket egy körre. És hogy teljes legyen az élmény, még egy kiadós nyári zivatart is átvészelhetünk, öten szorulva össze a stégen kifeszített kis ponyva alatt. A társulat nagy részével már nem találkozunk, szétröppentek minden irányba, így a Transitopiát csak jövőre láthatjuk Budapesten.
A dráma azonban így sem marad el: Dorotheáék egyik magyar barátjának kutyája ugyanis túlzott önbizalommal akar átszökellni a fedélzetre – mi már csak a jókora csobbanást és a vakkantást halljuk, majd tehetetlenül figyeljük, ahogy a riadt Böbe próbál kivergődni a lábára gabalyodott hajókötélből. A mentőakció nem várat sokáig magára, Carsten, kapitányi rangjelzéséhez méltó határozottsággal veti magát az Esperantos farához kötött kajakba, és pillanatok alatt kiszabadítja Böbét. A végösszeg: apró izgalom, gyors katarzis és egy bőrig ázott lutya, aki soha többé nem fog hajó közelébe merészkedni. Bárcsak minden happy end ilyen könnyen jönne.
Az Esperantos jó darabig vissza sem tér Németoszágba. A terv az, hogy a mérnökök a Fekete-tengerről áthajóznak a Földközi-tengerre, majd Egyiptom felé veszik az irányt, hogy a Nílus és a többi folyó vízminőségét mérjék. A hangszerek, díszletek, bábok és bohóckosztümök mellett ugyanis van egy kompakt műszer is, amelyikkel elég jól monitorozható a szennyezettség. Ezt persze már itt, Európában is használják, és közzé is teszik az adatokat a neten a Duna különböző szakaszairól. Ebben sem a tutit akarják megmondani, inkább a párbeszéd beindítása a cél, és ennek egyik fontos eleme a demokratikusabb hozzáférés a közérthető információhoz. Fontos, hogy az emberek sajátjuknak érezzék a folyót és törődjenek vele. A központi üzenet olyasmi, hogy ne tekintsük adottnak a tisztaságot és a minőséget, hanem tudatosan tegyünk érte – akár a vizeinkről, akár a közéletünkről van szó.
