Kultúra
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Nem a tanárnak van igaza, hanem annak, aki a legjobb ötletet mondja

Jankovics Márton
Jankovics Márton

újságíró. 2018. 07. 31. 18:00

Mi lenne, ha az iskola nemcsak a vizsgákra, de esetleg az életre is próbálna felkészíteni? A DemoLab táborában erre keresik a választ diákok, tanárok és kortárs művészek közösen. Kicsiben teremtik meg az egyenlőség tereit, remélve, hogy egyszer beférkőzik az osztálytermekbe is.

Mert, ahogy annyi mindent, a demokráciát is tanulni kell. Tudom, nem érettségi tantárgy, és osztályozni is képtelenség, talán mégse lenne tragédia, ha a gimnáziumból kilépve nemcsak a koszinusztételt és az augsburgi csata évszámát ismernénk, de lenne némi fogalmunk arról, hogyan kell vitatkozni, véleményt formálni, célokat kitűzni, ahhoz tervet készíteni, majd másokkal közösen végre is hajtani. A mai magyar közoktatás finoman szólva sem brillírozik ezen a téren, így érdemes odafigyelni minden olyan kezdeményezésre, ami ebbe az irányba mutat. Ellátogattunk az ENSZ Demokrácia Alapja által támogatott DemoLab-projekt táborába, amely a párbeszéd és a kreatív csapatmunka élményét igyekszik megadni minél több gimnazistáknak.

Laboratórium, kémcső nélkül

Itt minden túl nagy, kéne ide valami kicsi!

– virít a graffitiszerű üzenet a ponyván, amit a srácok épp lelkesen feszítenek ki az általuk eszkábált sátorszerkezetre. A helyszín a festői Hollókő, ahol így eső után még a szokásosnál is szebb a panoráma. De most nem a látvány miatt vagyunk itt: a jobbomon egy maroknyi, jövőből idepottyant tinédzser latolgatja, mihez kezdjen magával ebben az elmaradott korban, egy másik csapat művészeti fesztiválja programját tervezgeti, kicsit odébb zajlik a kézműves hippisátor felállítása, bent pedig már vadul nyomtatják a diákok által szerkesztett kiadványokat, hogy mindenki elkészüljön a pénteki bemutatóra, ahol majd előadják egymásnak az elmúlt félévi munka eredményeit.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Az ember nem egészen így képzel el egy laboratóriumot. Pedig ez is az, ahogy a név is hangsúlyozza. Csak itt nem intelligens űrrakétát vagy sakkozni, zenélni és porszívózni egyszerre képes robotokat fejlesztenek, hanem a jövő demokráciáját. Az ugyanis nem magától terem, egyedül akkor, ha egy társadalom újra és újra kineveli magának demokratikusan gondolkodó állampolgárait. Ehhez a kísérlethez pedig még csak kémcsőre, mikroszkópra és részecskegyorsítóra sincs szükség, egy nyitottabb szemléletre viszont igen.

Becsöngetés és gyomorgörcs

Az éveleje óta futó DemoLab projektben egyelőre három budapesti iskola és egy salgótarjáni fiatalokat tömörítő csoport vesz részt, de következő tanévtől újabb négy iskola száll majd be a kezdeményezésbe, köztük több vidéki is. A nyári alkotótábor a betetőzése egy hosszabb folyamatnak, hiszen a diákok már fél éve dolgoznak az általuk választott projekteken, amelynek keretében társadalmi problémákat vitatnak meg és tesznek láthatóvá művészeti eszközökkel.

A célkitűzés az volt, hogy adjuk meg a srácoknak a lehetőséget, hogy olyan módon alkossanak és tanuljanak, ahogy az iskolában nincs lehetőség, pedig kellene, hogy legyen

– mondja Galambos Rita, a projektet szervező Demokratikus Ifjúságért Alapítvány igazgatója.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

A most futó kezdeményezés előzménye egy 2016-os pedagógiai kísérlet volt, ami egy budapesti gimnáziumban valósított meg olyasmit, amit most négy, majd nyolc iskola bevonásával csinálnak. A diákok közös kis szerkesztőséget alkottak, egy teljes tanévre és kortárs művészek segítségével készítettek egy egyedi grafikájú kiadványt, a Tanközlönyt, amiben keresetlen őszinteséggel írták le, hogy élik meg az oktatási rendszer hétköznapjait. Csak egy-két példa az érzékletes beszámolókból:

Miért nem érzem magam tininek? Nem mintha azt merném mondani, hogy felnőtt vagyok. Elismerem, fogalmam sincs, hogy kell befizetni egy számlát, nem felgyújtani egy házat főzés közben, de azt igenis tudom, hogy mi az a felelősség és a stressz az egyik legjobb barátom. Az a fajta legjobb barát, aki mindig ott leselkedik a sötétben és mikor úgy érzem, hogy boldog lennék, akkor gyomron vág, hogy „nesze, tudtam, hogy hiányolsz!”. Mikor ért véget a gyerekkorom? Talán mikor beléptem a középiskolába és tudtam, hogy a végén le kell tennem az angol vizsgát.

Vagy:

Egy, a világra nyitott, tudásvágyban bővelkedő budapesti gimnazista vagyok. Ennek ellenére gyomorgörcsöt kapok, valahányszor az iskolára gondolok, és ez így szerintem nincs rendjén. Az iskola leginkább abból áll, hogy reggel bemegyek fáradtan, a tanárok is fáradtak, a többiek is fáradtak, és akkor mi, együtt, fáradtan próbálunk valamit csinálni, amiből általában semmi jó nem sül ki. Miért is lenne máshogy…

Innen nézve érthetőbb, miért olyan felszabadító élmény, amikor a diákok saját tudásvágyuktól ösztönözve kutathatnak, tanulhatnak, majd hozhatnak létre közös alkotásokat. Ebben mentorként tanárok és kortárs művészek is segítenek nekik, de a cél nem művészek tömeges kinevelése, inkább a kreativitás és az önkifejezés kibontakoztatása. A művészet pedig egy nagyon fontos eszköz az efelé vezető úton.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Nincsenek hozzászokva a szabadsághoz

Az egész szemlélet mögött felsejlenek Célestin Freinet, a 20. század első felében élt reformpedagógus nézetei, aki abból az egyszerű tételből indult ki, hogy a gyerek nyitott, érdeklődő, meg akarja ismerni a világot, és nekünk az a dolgunk, hogy ebben segítsük minden lehetséges módszerrel. Freinet szerint a tanulási folyamat része az állandó önkifejezés is, hiszen a gyerekben mindig ég a vágy, hogy valamiként kimutassa kérdéseit és válaszait a környezetének. Az iskola tehát jó esetben egy demokratikus szerkesztőség formáját öltheti, ahol sok egyéb tapasztalati tanulás mellett a diákok belekóstolhatnak a kreatív csapatmunkába, és az ezzel járó nehézségekbe, örömökbe, konfliktusokba, eredményekbe és kudarcokba is.

„A demokráciát próbáljuk modellezni. Tanár és diák itt egy szinten van, mindenki véleménye számít” – mondja Csertő Veronika, a projekt vezetője, aki szerint így lehet igazán fejleszteni a 21. században felértékelődő készségeket, mint az együttműködés, a kommunikáció, a kreativitás, a kritikus szemléletmód, vagy az önálló kutatás képessége.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

A szabadság persze nem a keretek hiányát jelenti. Sőt, kifejezetten fontos, hogy a szabályok világosak legyenek, és be is tartsák őket, csak az a nagy különbség, hogy ezeket nem készen kapják fentről, hanem együtt fektetik le őket. A tábor ugyanis egy nagygyűléssel indul, ahol közösen megállapodnak bennük. Ha pedig valamiről menet közben kiderül, hogy mégsem működik, továbbra is bárki javasolhat változtatást, csak meg kell tudni győzni a többieket, hogy miért lesz úgy jobb mindnyájuknak. Hollókőre érkezve ebből rögtön kaptunk is egy kis ízelítőt, ugyanis épp a reggeli közgyűlésbe csöppentünk, ahol egy nagy körben ülve vitatták meg a felmerülő kérdéseket, problémákat és az aznapi teendőket. Persze ez nem megy mindig könnyen, az első napokban például így fakadt ki valamelyik diák, mikor a felnőttek az aktívabb részvételt szorgalmazták:

De értsék meg, hogy mi nem vagyunk ahhoz szokva, hogy beleszóljunk a minket érintő dolgokba!

Galambos Rita szerint ezt hallani mindig torokszorító, még akkor, ha pontosan tudják, hogy mi a helyzet a közoktatásban. „Tök jó, hogy itt végre megélhetik, milyen az egyenlőség, de azt nem állítom, hogy könnyű nekik”. Sokféle hátterű csoportnak szervezett már hasonló táborokat, és tapasztalatai szerint szinte mindegy, ki honnan jött, a megfelelő módszerekkel két nap után mindenkinél hatni kezd a demokratikus nevelés. A gyerekek ugyanis megérzik, ha komolyan veszik őket, és felelősebben kezdenek viselkedni, ha látják, hogy az együtt meghozott szabályok diákra és tanárra ugyanúgy vonatkoznak. Az persze kérdés, meddig tart ki ez az élmény, mikor az első becsöngetés után visszaülnek majd az iskolapadba. Persze akadnak bőven tanárok, akik fogékonyak erre, és az osztályban is próbálják megvalósítani – a DemoLabban is minden csoportot egy tanár fog össze –, de erre az iskolai keretek ritkán nyújtanak lehetőséget.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

A legjobb nagykövet

Nekem tök új volt, hogy vannak itt felnőttek, akik szervezik a tábort, mégis mindenről közösen döntünk. Hatalmas élmény volt megtapasztalni, hogy lehet ezt így is, hogy nem az a lényeg, hogy ki az idősebb, vagy ki milyen pozíciót tölt be, hanem, hogy kinek van a legjobb ötlete. Most még nem tudom, hogyan, de szeretném ezt a suliban is viszontlátni

– összegzi tábori élményeit az egyik lány, miközben társaival épp sajtó alá rendezgetik környezetvédelmi projektjük kiadványát.

Mikor megkérdezem, el tudják-e képzelni, hogy egy normál tanóra is ilyen demokratikusan működjön, többen kórusban vágják rá, hogy nem. Aztán persze egyből beindul a vita, hogy végülis lehetséges, csak ez nagyon függ a tantárgytól, a tanártól, az osztálylétszámtól, és a diákok hozzáállásától is, ugyanis vannak, akik visszaélnek a bizalommal.

A kutatások mindenesetre azt mutatják, hogy sok mindent lehet tanítani, de csak az épül be tartósan a fiatalok viselkedésébe, amire sok pozitív visszajelzést kapnak, és tudják gyakorolni a hétköznapokban. „Mondjuk itt megtanulják, hogy egy gyűlésen meg lehet szólalni, aztán visszamennek az iskolába, és azonnal rájuk pirítanak. Elég, ha háromszor megtörténik, és máris visszaállnak a régi reflexek” – összegzi a problémát Galambos.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

De a magok azért elszóródnak, ezek a fiatalok szerinte már mindenképp magukkal viszik ezt a szemléletet. Amúgy is ők a legjobb nagykövetei az egész kezdeményezésnek, amire épít is a program: kötelező előírás, hogy minden csapatnak legalább három helyen be kell mutatnia a maga projektjét a következő hónapokban, és ebből csak egy lehet a saját iskolája. Ezzel is két legyet ütnek egy csapásra, hiszen egyfelől viszik a kezdeményezés hírét, másfelől fejlesztik a prezentációs készségeiket.

Műanyag-apokalipszis és kísértethotel

A projektek közös témája az Utópia, de ezt mindegyik csoport máshogy ragadta meg. Van olyan, amelyik a Földünket elárasztó műanyagszemét ellen hirdetett harcot. Nemcsak alapos cikkekben járták körbe a témát a táborban készült magazinjukban, de figyelemfelhívó flashmobot tartottak a Lehel téri piacon, ahol a nejlonzacskó fölösleges használatáról próbálták lebeszélni az embereket, és még az iskolaigazgatót is győzködni kezdték, hogy kerüljön több szelektív kuka a gimnázium folyosóira. Egy másik csapat fesztivált és futurisztikus divatbemutatót szervez, egy elképzelt jövőből tekintve vissza a jelenre.

Fotó: Fortepan/Kádas Tibor

A salgótarjániak pedig a városuk főtéren magasodó szocialista luxushotelt, a csaknem másfél évtizede üresen álló Karancs Szállót akarják életre kelteni, amely a pezsgő társasági élet helyett mára a közösségi leépülés és kilátástalanság monumentális szimbóluma lett. Ha máshogy nem megy, legalább egy árnyjátékkal támasztják majd fel egyetlen napra az épületet, hogy rámutassanak a mostani állapot tarthatatlanságára.

A valós változást az önkormányzat meg az ország tudja meghozni. Nekünk kicsi a ráhatásunk azokra a dolgokra, amik tényleg fellendíthetik a várost, de azért próbáljuk felhívni ezekre a figyelmet

– mondja egyikük, és kérdésemre többen is azt felelik, hogy a suli után is ott, Salgótarjánban képzelik el a jövőjüket. Olyan várost szeretnének, ahol ez nem puszta vágy marad, hanem valós életlehetőség.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Az ENSZ által támogatott projekt 2020 januárjában véget ér, de a szervezők szeretnék, ha addigra kialakulna a DemoLab-műhelyek laza, országos hálózata, és továbbgyűrűzne a szellemiség. „Nyitottság”, „Sokszínűség”, „Empátia”, „Elfogadás”, „Egymás kölcsönös tisztelete” – olvasgatom a falra nagy betűkkel kiplakátolt tábori alapértékeket, amik 2018 közéletéből nézve már önmagukban kissé utópisztikus világot festenek. Jó, hogy léteznek még olyan helyek, ahol ezek a színes filccel felírt egyszerű szavak nem veszedelmes bomlasztásnak, hanem természetes és követendő normának számítanak.

Borítókép: Fülöp Dániel Mátyás/24.hu

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Italian composer Ennio Morricone poses during an interview in Rome on July 3, 2017. (Photo by TIZIANA FABI / AFP)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.