Kultúra filmkritika

Csak semmi vadulás, ez itt egy tisztességes pártállami rockkoncert

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

újságíró. 2018. 07. 28. 18:00

Azért mégis csak szovjet rockernek kellett volna lenni a 80-as években: Kirill Szerebrennyikov Nyár című filmje egy olyan világot fest fel, ami majdnem olyan vonzó, mint amennyire borzasztó. Kritika.
Korábban a témában:

Hogyan érezhetek nosztalgiát olyasmi iránt, amit sohasem éltem át? – ez az egyik személyes kedvencem a céltalan filozofálgatás lehetséges témái közül, amit egész sor, többnyire bivalyerős hangulatú film képes gondolat-érzelmi alapanyaggal ellátni. Így például a héten mozikba került Nyár is, Kirill Szerebrennyikov, a Putyin-rendszer ügyeletes ellensége Cannes-ban debütált filmje is: bár én a magyar beatkorszakot is csak mesékből és olvasmányokból ismerem, ez a film elérte, hogy szívesen utaznék vissza az időben és térben, mondjuk, a nyolcvanas évek Leningrádjába, csak hogy saját bőrömön tapasztalhassak meg, mondjuk, egy Kommunista Párt által engedélyezett rockkoncertet a párt hivatalos rockklubjában.

Pedig ha valahol még szorosabban fogott az állam zenészt és hallgatót, mint nálunk ugyanekkortájt, az valószínűleg a Szovjetunió maga. Ha valahol nehezebb, méltatlanabb volt élni a hétköznapokban, a kilúgozott agyú pártkatonák és kisemberek között, a konstans nincsben, mint nálunk, az a Szovjetunió maga. De talán épp ezért a kiszabadulás, a csakazértis rockandroll is elemibb erővel hatott a kicsinyke szellemi szabadságukat féltve őrző fiatalokra – és ezt megélni egészen elementárisan igazabb, jobb lenne, mint a jelenkor mondvacsinált szabadságát, már ha az szabadság, hogy olyan képtelen gyökérségekkel ütnek el értelmes emberek értékes perceket a napjaikból, mint, mondjuk az insta-sztorijaik töltögetése. Na de, azért ennyire ne vágyakozzál a 80-as évek kommunista valóságára, szól tudatosabb énem, nem vagyunk messze a kézivezérelt kultúrpolitikától mi sem, ma sem.

Fotó: Mozinet

De vissza a témához: miről mesél a Nyár? Hát, erről megoszlanak a vélemények, a hivatalos szinopszis szerint egy szerelmi háromszögről, ám, ha bárki engem kérdez, akkor sokkal inkább a zenéről mint hajtóerőről, gátlás- és görcsoldó szerről, annak rejtélyes, kínlódó megszületéséről, a tábortűz melletti gitárszó öröméről, az ökörségekről, amelyek elkövetésére kizárólag a fiatalság és szabadság jogosított fel, a beteljesülésnél sokkal izgalmasabb vágyakozásról és szerelemről. Most mondanám, hogy nagyjából az élet értelméről, de úgy tudom, ilyen nagy szavakat használni a modern újságírásban nem divat. Közben persze, valóban, valami szerelmi háromszögfélét látunk, de az olyan hajszálvékony lepelként borul erre az örvénylő világra, hogy alig venni észre: a leningrádi rockélet fenegyereke, Mike zenekarával, haverjaival és nejével épp valami vízparton piál, zenél és éjszakai fürdőzik, amikor a társaság életében felbukkan Viktor, a nevetségesen fiatal, és váratlanul tehetséges zenész kétszemélyes zenekarával. Mike, akire Viktor nagyjából úgy néz, mint az Istenre, meglátja a lehetőséget a fiúban, segíteni kezd neki ötletekkel, protekcióval, azzal együtt is, hogy egyértelmű számára is, hogy felesége és Viktor az első pillanattól fogva tetszenek egymásnak.

De a történet, hangsúlyozom, azzal együtt is, hogy megtörtént eseményekről mesél, tényleg csak a mondvacsinált apropó, hogy Szerebrennyikov mesélhessen érzésekről, hangulatokról, emlékekről, és, amint a film végi ajánlásban is áll, azokról, akiket szerettünk. Fergeteg figurák haladnak – mit haladnak, dervisként pörögnek – át a színen, olyanok, akikhez hasonlót mindenki ismert, akinek volt valami értelmezhető kamaszkora, színes, hangos, őrült, megátalkodottan non-konform figurák, akikből aztán a kamaszkori alkoholizmus végével csendes, rendes, öltönyös honpolgárok lettek, és talán, ha sikerült, szellemükben őriztek meg valamit abból a szabadságból, ami egykor úgy ordított róluk. És persze, áthaladnak lényegesen földhözragadtabb figurák, elemek is, a kommunista éra groteszk, szomorú, vagy éppen tragikomikus valóságának tárgyi-személyi megjelenítői. A pártbizottsági főnéni, aki az ideológiai nevelést kéri számon a rockdalok szövegében, a rémes dada és társbérlő, a felügyelő, aki arra vigyáz, hogy a rockklub közönsége semmilyen extrém húzásra ne vetemedjen, extrém alatt értve bármit, ami túlmegy az engedélyezett visszafogott fejingatáson és a dalok végi udvarias tapson.

Fotó: Mozinet

Épp azért, mert elsősorban hangulatokat mesél el, nem egy alkalommal fordul át egészen kitekert, már-már pszichedelikus klipszerű képekbe a film, rajzok, szövegek, képinzertek, álom, képzelet és valóság elmosódott határvonalai, hogy aztán olykor átvonuljon a képen egy kizökkentő alak, és közölje: ez valójában nem történt meg. Közben végig szól a punk, a rock, és még száz szubzsáner ezer dala, külön egzotikum orosz rockszövegeket hallgatni – miközben szinte vallásos áhítattal beszélnek folyamatosan a külföldi nagyokról David Bowie-tól a Blondie-ig, fonetikusan kiírt szövegeket silabizálnak, némi angolt próbálnak magukra szedni minden tiltás ellenére is, hogy aztán, ha már dalaikat nem játszhatják, legalább a hangulatokat valahogy belecsempésszék a saját dalokba.

Míg nem nézünk oda, lassan normává lesz az elmebaj
És az elenyésző kisebbség, aki megőrzi józan eszét, az lesz az abnormális, a számkivetett. Dühös minikritika egy fontos filmről, amit alig fognak megnézni.

A rendező Kirill Szerebrennyikov legutóbb egy nagyon is mai, embertelenül kemény filmet hozott ki a kortárs Oroszországról egy, a céltalanság elől a vallási mániába tekeredett tinédzserről, és bár ez a filmje vidámabb is, nosztalgikus is, mégis, mintha itt is ugyanúgy a jelenről mondana általa egyet s mást: hát persze, hiszen a honnan jutottunk el oda, ahol most vagyunk kényelmetlen, de érvényes kérdés. Pláne, ha hozzátesszük a tényt, hogy Szerebrennyikov jelenleg az orosz – nemcsak kulturális – diktatúra egyik plakátarca lehetne, hiszen hivatalosan sikkasztásért, ám támogatói szerint sokkal inkább a Kremllel szembeni kritikus megnyilvánulásaiért házi őrizetben van, filmje cannes-i bemutatójára sem mehetett el, pedig versenyben volt az Arany Pálmáért. Ugyanakkor Szerebrennyikov filmje messze túlmutat az aktuálpolitikán, és épp ez teszi naggyá: beszél, persze, kultúrdiktatúráról és a mindennapok nyomoráról, de ez eltörpül, ahogy hőseink életében is a megállíthatatlan alkotókedv és belső szabadság mellett. Ami, ha megvan, talán a diktatúra is könnyebb kicsit.

Nyár (Leto) – orosz, zenés életrajzi film, 126 perc – 8/10

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

A anti-Brexit demonstrator dressed in a Union Flag suit and waving an EU flag stands on the road outside the Houses of Parliament in central London on March 29, 2018. - The one-year countdown to Britain's exit from the European Union began on March 29, 2018 with Prime Minister Theresa May touring the UK shore up support for the government's Brexit strategy. (Photo by Daniel LEAL-OLIVAS / AFP)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.