Hogyan érezhetek nosztalgiát olyasmi iránt, amit sohasem éltem át? – ez az egyik személyes kedvencem a céltalan filozofálgatás lehetséges témái közül, amit egész sor, többnyire bivalyerős hangulatú film képes gondolat-érzelmi alapanyaggal ellátni. Így például a héten mozikba került Nyár is, Kirill Szerebrennyikov, a Putyin-rendszer ügyeletes ellensége Cannes-ban debütált filmje is: bár én a magyar beatkorszakot is csak mesékből és olvasmányokból ismerem, ez a film elérte, hogy szívesen utaznék vissza az időben és térben, mondjuk, a nyolcvanas évek Leningrádjába, csak hogy saját bőrömön tapasztalhassak meg, mondjuk, egy Kommunista Párt által engedélyezett rockkoncertet a párt hivatalos rockklubjában.
Pedig ha valahol még szorosabban fogott az állam zenészt és hallgatót, mint nálunk ugyanekkortájt, az valószínűleg a Szovjetunió maga. Ha valahol nehezebb, méltatlanabb volt élni a hétköznapokban, a kilúgozott agyú pártkatonák és kisemberek között, a konstans nincsben, mint nálunk, az a Szovjetunió maga. De talán épp ezért – és ezt megélni egészen elementárisan igazabb, jobb lenne, mint a jelenkor mondvacsinált szabadságát, már ha az szabadság, hogy olyan képtelen gyökérségekkel ütnek el értelmes emberek értékes perceket a napjaikból, mint, mondjuk az insta-sztorijaik töltögetése. Na de, azért ennyire ne vágyakozzál a 80-as évek kommunista valóságára, szól tudatosabb énem, nem vagyunk messze a kézivezérelt kultúrpolitikától mi sem, ma sem.
De vissza a témához: miről mesél a Nyár? Hát, erről megoszlanak a vélemények, a hivatalos szinopszis szerint egy szerelmi háromszögről, ám, ha bárki engem kérdez, akkor sokkal inkább a zenéről mint hajtóerőről, gátlás- és görcsoldó szerről, annak rejtélyes, kínlódó megszületéséről, a tábortűz melletti gitárszó öröméről, az ökörségekről, amelyek elkövetésére kizárólag a fiatalság és szabadság jogosított fel, a beteljesülésnél sokkal izgalmasabb vágyakozásról és szerelemről. Most mondanám, hogy nagyjából az élet értelméről, de úgy tudom, ilyen nagy szavakat használni a modern újságírásban nem divat. Közben persze, valóban, valami szerelmi háromszögfélét látunk, de az olyan hajszálvékony lepelként borul erre az örvénylő világra, hogy alig venni észre: a leningrádi rockélet fenegyereke, Mike zenekarával, haverjaival és nejével épp valami vízparton piál, zenél és éjszakai fürdőzik, amikor a társaság életében felbukkan Viktor, a nevetségesen fiatal, és váratlanul tehetséges zenész kétszemélyes zenekarával. Mike, akire Viktor nagyjából úgy néz, mint az Istenre, meglátja a lehetőséget a fiúban, segíteni kezd neki ötletekkel, protekcióval, azzal együtt is, hogy egyértelmű számára is, hogy felesége és Viktor az első pillanattól fogva tetszenek egymásnak.
De a történet, hangsúlyozom, azzal együtt is, hogy megtörtént eseményekről mesél, tényleg csak a mondvacsinált apropó, hogy Szerebrennyikov mesélhessen érzésekről, hangulatokról, emlékekről, és, amint a film végi ajánlásban is áll, azokról, akiket szerettünk. Fergeteg figurák haladnak – mit haladnak, dervisként pörögnek – át a színen, olyanok, akikhez hasonlót mindenki ismert, akinek volt valami értelmezhető kamaszkora, színes, hangos, őrült, megátalkodottan non-konform figurák, és talán, ha sikerült, szellemükben őriztek meg valamit abból a szabadságból, ami egykor úgy ordított róluk. És persze, áthaladnak lényegesen földhözragadtabb figurák, elemek is, a kommunista éra groteszk, szomorú, vagy éppen tragikomikus valóságának tárgyi-személyi megjelenítői. A pártbizottsági főnéni, aki az ideológiai nevelést kéri számon a rockdalok szövegében, a rémes dada és társbérlő, a felügyelő, aki arra vigyáz, hogy a rockklub közönsége semmilyen extrém húzásra ne vetemedjen, extrém alatt értve bármit, ami túlmegy az engedélyezett visszafogott fejingatáson és a dalok végi udvarias tapson.
Épp azért, mert elsősorban hangulatokat mesél el, nem egy alkalommal fordul át egészen kitekert, már-már pszichedelikus klipszerű képekbe a film, rajzok, szövegek, képinzertek, álom, képzelet és valóság elmosódott határvonalai, hogy aztán olykor átvonuljon a képen egy kizökkentő alak, és közölje: ez valójában nem történt meg. Közben végig szól a punk, a rock, és még száz szubzsáner ezer dala, külön egzotikum orosz rockszövegeket hallgatni – miközben szinte vallásos áhítattal beszélnek folyamatosan a külföldi nagyokról David Bowie-tól a Blondie-ig, fonetikusan kiírt szövegeket silabizálnak, némi angolt próbálnak magukra szedni minden tiltás ellenére is, hogy aztán, ha már dalaikat nem játszhatják, legalább a hangulatokat valahogy belecsempésszék a saját dalokba.
A rendező Kirill Szerebrennyikov legutóbb egy nagyon is mai, embertelenül kemény filmet hozott ki a kortárs Oroszországról egy, a céltalanság elől a vallási mániába tekeredett tinédzserről, és bár ez a filmje vidámabb is, nosztalgikus is, mégis, mintha itt is ugyanúgy a jelenről mondana általa egyet s mást: hát persze, hiszen a honnan jutottunk el oda, ahol most vagyunk kényelmetlen, de érvényes kérdés. Pláne, ha hozzátesszük a tényt, hogy Szerebrennyikov jelenleg az orosz – nemcsak kulturális – diktatúra egyik plakátarca lehetne, hiszen hivatalosan sikkasztásért, ám támogatói szerint sokkal inkább a Kremllel szembeni kritikus megnyilvánulásaiért házi őrizetben van, filmje cannes-i bemutatójára sem mehetett el, pedig versenyben volt az Arany Pálmáért. Ugyanakkor Szerebrennyikov filmje messze túlmutat az aktuálpolitikán, és épp ez teszi naggyá: beszél, persze, kultúrdiktatúráról és a mindennapok nyomoráról, de ez eltörpül, ahogy hőseink életében is a megállíthatatlan alkotókedv és belső szabadság mellett. Ami, ha megvan, talán a diktatúra is könnyebb kicsit.
Nyár (Leto) – orosz, zenés életrajzi film, 126 perc – 8/10
