Kultúra

Kilencévesen vált embercsempésszé gyilkos apja mellett a fiú

„Megragadtam a mentőövet, és kirántottam a kezéből. Ő csak nézett rám, aztán nyúlt a mentőövért, de én ellöktem, a torkánál fogva.” Török regényből matinézunk.

Ha az apám nem lett volna gyilkos, én meg sem születtem volna…

– Két évvel a születésed előtt történt… Volt egy hajó, a neve Swing Köpo, soha nem fogom elfelejteni. Egy Rahim nevű rohadék hajója. Na, szóval fölpakoltuk az árut, legalább negyven embert. Az egyik beteg volt. Láttad volna, hogy köhögött! Totál kivolt a fickó! Ki tudja, hány éves lehetett, talán hetven, de az is lehet, hogy nyolcvan…

Ha az apám nem lett volna gyilkos, én meg sem lettem volna…

– Még mondtam is neki: „Mi szükséged van erre, komám? Kivándorolni, menekülni valahova? Mit vársz attól, hogy elmész oda, ahová akarsz? Azért élsz át annyi gyötrelmet, hogy végül majd ott haljál meg?” Na mindegy. Szóval, Rahim szólt, gyere te is, visszafelé kicsit dumálunk. Nekem meg akkoriban más dolgom nem volt, a teherkocsit még nem vettem meg…

Ha az apám nem lett volna gyilkos, anyám sem halt volna meg szülés közben…

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

– Néha segítettem a menekültek szállításában. A munkát is megtanultam, meg egy kis pénzt is kerestem… Mondtam, rendben. Beszálltunk a hajóba, és kimentünk a nyílt tengerre. Röviddel azelőtt, hogy Khiosz szigetére értünk volna, kitört a vihar. A Swing Köpo amúgy is egy rozoga hajó volt már. Mielőtt felfogtam volna, mi történik, már el is süllyedtünk…

Fotó: DARRIN ZAMMIT LUPI/MOAS.EU/dpa /AFP

Ha az apám nem lett volna gyilkos, soha nem értem volna meg a kilencedik évemet, és nem ültem volna le ahhoz az asztalhoz vele…

– Körülnéztem, és láttam az embereket, ahogy mindenfelé szétszóródva sikoltoznak és ordítanak. Ezek mind a sivatagból jönnek, hogy is tudnának úszni! Az egyik pillanatban még látod őket, aztán meg már sehol sincsenek. Elmerülnek, mint a kövek. Megfulladnak. Egy pillanatra Rahimot is láttam, véres volt a homloka. Beüthette a fejét valahova a hajón. Láttad volna azokat a hullámokat, mint valami hatalmas falak! El akartak nyelni minket, úgy jöttek felénk! Aztán már Rahimot sem láttam…

Ha az apám nem lett volna gyilkos, ezt a történetet se tudta volna elmondani nekem, és én sem tudtam volna meghallgatni őt…

– El kellett kezdenem úszni, de fogalmam sem volt, hogy merre. Sötét éjszaka volt. Próbáltam küzdeni, de nem, még a fejemet sem tudtam a víz felett tartani. Hol elmerültem, hol a felszínre dobott a víz, le-fel… Na, mondtam magamnak, Ahad, ennyi volt az élet! Kész, vége… Aztán hirtelen, két hullám között, megláttam azt a fehér valamit, felette meg egy sötét árnyékot…

Ha az apám nem lett volna gyilkos, soha nem tudtam volna meg, hogy ő tulajdonképpen egy gyilkos…

– Egyszer csak látom, hogy az a beteg pasas az. Tudod, az az öreg szivar, akiről beszéltem. Talált egy mentőövet, és felkapaszkodott rá. Már nem emlékszem, hogyan, de sikerült odaúsznom mellé. Megragadtam a mentőövet, és kirántottam a kezéből. Ő csak nézett rám, aztán nyúlt a mentőövért, de én ellöktem, a torkánál fogva… Aztán jött egy hullám, és elvitte őt…

De apám egy gyilkos, és mindez megtörtént…

Fotó: Nicolas Economou/NurPhoto/AFP

Azon az éjszakán apám olyan lassan mesélte a történetet, hogy az ajkai közül kicsúszó szavak feloldódtak a körülöttünk lévő csendben. Nem szöget ütöttek, hanem becsavarozódtak az emlékezetembe. Forogva, betekeredve ágyazódtak az agyamba. Vagyis abba, ami még megmaradt belőle… Arra gondolok, hogy ha az apám nem lett volna gyilkos, akkor az apám sem lett volna. Mert az én apám csak egy gyilkos lehetett. Ez idővel be is bizonyosodott…

Soha nem beszélt többet a gyilkosságáról. Nem is volt rá szükség. Hányszor vallhatja be az ember ugyanazt a bűnt ugyanannak a személynek? Ezt elég egyszer hallani. Elég ahhoz, hogy lassan felkelj az asztaltól, az ágyadhoz menj, lefeküdj, majd üres tekintettel bámuld a plafont…

Miért pont most mondta el. Emlékszem, hogy ezen gondolkodtam azon az éjszakán. Miért most mesélte el? Vajon önmagának vagy nekem szólt a vallomása? Lehet, hogy ez volt az egyetlen történet az életéből, amit elég értékesnek talált ahhoz, hogy kilencéves fiának át akarja adni? Az egyetlen létfontosságú információ. Az egyetlen feladatod az életben, hogy életben maradj! Emlékszem, milyen következtetést vontam le a történetből: Senkinek ne mondd el, hogyan maradtál életben! Senki ne beszéljen arról, honnan jöttél! Emlékszem, hogy sírtam. Senki ne beszéljen arról, hogy kitől loptad el azt a levegőt, amit most belélegzel! Kilencéves voltam. Még nem tudhattam, hogy ahhoz, hogy el tudd mondani, hogyan maradtál életben, először is életben kell maradnod. Azután emlékszem, egy pillanatra elképzeltem, ahogyan az apám torkon ragadja azt az öregembert, és eltaszítja. Arra gondoltam, hogy biztosan olyan ádámcsutkája volt, amilyen apámnak is van, és azt kérdeztem magamtól, hogy vajon érezte-e azt a dudort a markában? Vajon hagyott nyomot az öregember ádámcsutkája az apám tenyerében? Amikor megsimogatja az arcom, én is érezni fogom? Aztán elaludtam. Emlékszem, hogy felébredtem, emlékszem a reggelire, amit nekem készített, emlékszem a pofonra, és emlékszem a parancsra is.

Egy szelet kenyér…

– Mit értettél meg abból, amit tegnap meséltem neked?

– Vagy te halsz meg akkor, vagy az a férfi.

Két darab sajt…

– Jól van. Na, akkor azt mondd meg, te mit csináltál volna a helyemben.

– Lehet, hogy az a mentőöv mindkettőtöknek elég…

Egy pofon…

– Na, egyél már, ne nézz úgy rám! Töröld le a könnyeidet!

– Jól van, apa.

Fotó: AFP

Egy tojás…

– Ha én nem vagyok, te sem vagy, értesz engem?

– Igen, apa.

Három olajbogyó…

– Jól van. Ezt soha ne felejtsd el! Most még egyszer mondd el: ha a helyemben lettél volna, mit csináltál volna?

– Ugyanazt, amit te, apa.

Egy kis vaj…

– Amit ebben az életben tettem, azt mind temiattad csináltam.

– Köszönöm, apa.

Egy parancs…

– Most, hogy már tudod, hogy ez a munka harc a túlélésért, te is velem jössz!

– Rendben, apa.

Valójában egy segéd kellett neki. Valaki, akinek a húsával, a csontjaival, de még a csontvelőjével is ő rendelkezik. Inkább a cinkosává tette a saját fiát, mint hogy a nyereségét megossza egy idegennel.

– Velem jössz! – mondta, és én mentem. Azon a nyáron, amint megkaptam a bizonyítványomat, embercsempész lettem. Kilencévesen. Bár a változás tulajdonképpen nem is volt olyan nagy ahhoz képest, mintha még mindig csak a fia lettem volna egy embercsempésznek.

Talán részeg volt, amikor azt a történetet elmesélte nekem. Aztán mikor ráeszmélt, hogy talán mégsem kellett volna elmondania, már késő volt. Lehet, hogy apám nyomorék bűntudata egyszerűen csak felülkerekedett a gonoszságán, ennyi az egész. Lehet, hogy az apja miatt lett ilyen. Az meg az ő apja miatt. Ő megint az apja miatt, és ő is az apja miatt… Végül is, mindannyian az életben maradottak gyerekei vagyunk, nem? Háborúkban, földrengésekben, szárazságban, mészárlásokban, járványokban, megszállások alatt, harcokban és katasztrófákban életben maradottak gyerekei. Csalók, tolvajok, gyilkosok, hazugok, besúgók, árulók, a süllyedő hajóról elsőnek menekülők és mások kezéből a mentőövet kiragadók gyerekei. Mindazok gyerekei, akik tudták, hogyan kell életben maradni. Azokéi, akik megtettek mindent, de mindent, hogy életben maradjanak… Hogy ma életben vagyunk, azt jelenti, hogy a családfánkról valamikor valakik azt mondták: Vagy ő, vagy én! Nem így van? Lehet, hogy még csak nem is a gonoszság túlsúlyát jelentette ez. Lehet, hogy egyszerűen ez volt a természetes. Talán csak nekünk tűnik csúnyának. De a természetben nem létezik a csúnya fogalma, sem a szépségé. A szivárvány csak egy szivárvány, és semmilyen természettudományi könyvben nincs arról szó, hogy át lehet-e menni alatta.

Végül is, ebbe az életbe engem két halott hozott: az egyik az élni, a másik az életet adni vágyásával… Az egyik az apám, a másik az anyám vágya volt… És így lettem én… Volt más választásom? Biztosan… De ki tudja, lehet, hogy az élet fizikája így működik, és valahol így van megírva:

Az élet fizikája

Minden születés legalább két halállal egyenlő. Az egyik az élni vágyáshoz, a másik az életet adás vágyához kapcsolódik; két halál.

Viszont a megszületőnek, életben maradása érdekében, élete folyamán semmit sem szabad tudnia arról, hogy halottak révén lélegzik.

Különben egész életében marcangolja önmagát, amibe nap mint nap, újra és újra belehal.

Igen, lehet, hogy a nevem Gazâ…

De soha nem gondoltam arra, hogy öngyilkos legyek.

Kivéve egyszer… Egyszer gondoltam rá.

Hakan-Günday: Még

Joshua Könyvek, 2017

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik