A Kossuth-díjas erdélyi magyar költő 89 éves volt, szerdára virradó hajnalban hunyt el.
Kányádi Sándor 1929. május 10-én született Hargita megyében, Nagygalambfalván. A gimnáziumot székelyudvarhelyen, majd a Római Katolikus Főgimnáziumban és a fémipari középiskolában végezte el. Ezt követően színművészetet tanult, de a diplomáját Kolozsváron, a Bolyai Tudományegyetemen szerezte meg a nyelv- és irodalomtudományi karon. Kányádiban először a szintén erdélyi költő, Páskándi Géza látta meg a tehetséget, és egy bukaresti lapban az Ifjúmunkásban jelent meg az első publikációja 1950-ben.
Összesen tizenkilenc verseskötete jelent meg, műveit angol, észt, finn, francia, német, norvég, orosz, portugál, román és svéd nyelvekre is lefordították, utolsó könyvét 2002-ben adták ki Felemás őszi versek címmel. A költőt rengetegszer elismerték, 1993-ban Kossuth-díjjal tüntették ki, 2014-ben A Nemzet Művésze lett, 2017-ben pedig megkapta a Prima Primissimát.
„Ez szubjektív dolog, de számomra ő volt a legnagyobb mai költő. Nem volt olyan Kaláka-koncert, hogy ne játszottuk volna dalait” – mondta a 24.hu-nak Gryllus Dániel, aki májusban még koccintott Kányádival a 89. a költő születésnapján. A Kaláka a 80-as éve elején kezdett megzenésíteni Kányádi-verseket, ekkor volt az első erdélyi turnéjuk, amelynek során elkapta őket az ottani lelkület. Ekkoriban találkoztak először a kolozsvári költővel is, aki aztán rendszeres vendéggé vált a fellépéseiken.
Mindig azt mondta, hogy majd ha meghalok, akkor lehet megmondani rólam is, hogy valóban költő voltam-e, és olvassák-e még a verseimet. Most már tudjuk, hogy fönt fognak maradni a munkái, stabil helye van a magyar irodalomban
– mondta Gryllus, aki szerint Kányádi valóban lezárt életpályát hagyott maga után, hiszen pár éve befejezte a versírást.
„Írt egy záróverset, amiről kimondta, hogy ez az utolsó. Onnantól nem akart verset írni, de attól még nagyon jó kedélyű volt, nagyon sokat beszélgettünk, utaztunk is ide-oda az utóbbi években, Moszkvába, Svédországba, Erdélybe. Az utóbbi időben már nem nagyon mozdult ki otthonról. Utoljára akkor láttam színpadon, amikor a Prima Primissima-díjat átvette decemberben.”
Kányádi a versről:
Ezt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója sugallta kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers, ijedtemben – mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot -, ijedtemben visszadobtam:
– Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers?
– A vers az – kapaszkodott tekintetembe bátorításért -, amit mondani kell.
Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.
Ő egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki. Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen.
A vers az, amit mondani kell.
Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg.
Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét.
Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna.
Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk.
A vers az, amit mondani kell.
Kányádi verseit sokan a Kaláka megzenésítésében ismertük meg.
Itt egy négy évvel ezelőtti, interjús közös fellépésük.
Itt pedig a tán legismertebb Kaláka-feldolgozás, benne a rendszerváltás, benne minden, „utólag minden kiderül”; kuplé a vörös villamosról.
És persze a szerelem, „vagyunk ketten két szép nyárfa”.
„Volt egy fakatona, fából volt a lova.”
Kiemelt kép: Czimbal Gyula/MTI
