Elátkozva Amerikában
Zilahy Lajos nem tudta az összes vagyonát kimenteni Magyarországról. Lakását, bútorait, szobi birtokát elkobozta az állam. De arra még futotta, hogy Rhode Island-en vegyen egy házat és egy kis bérházat New Yorkban, a 82. utca keleti oldalán a 341. szám alatt. Egy pici lakást fenntartott magának, a többit kiadta. Nem volt jó befektetés, inkább vitte a pénzt, mint hozta. Feleségét a kinti magyarok jutatták álláshoz, egy öregek otthonában dolgozott. Egy amerikai kiadó aztán megvette a még itthon elkezdett, de kint befejezett Dukay-trilógiát.
Az itthon letiltott Halálos tavaszt közben bemutatták New Yorkban. Zilahy és Jávor Pál is ott volt a premieren, de nem csak ekkor találkoztak. Gyakran sétáltak együtt a Hudson-folyó partján, beszélgettek. Felidézték a régi szép időket, amikor a Halálos tavasz mindent vitt. Egyszer egy ilyen Hudson-parti sétáról nagyon szomorúan tért haza Jávor. Sokáig csak merengett maga elé. Mi történt? – kérdezte aggódva a felesége. „Tudod, mit mondott Lajos? Az író és a színész sánta kutya lesz, ha elveszti anyanyelvét” – felelte.
A következő év őszén súlyos tragédia érte a Zilahy házaspárt. Egyetlen fiúk, Mihály meghalt. Felvették a Harvard Egyetemre, bekerült a sulis lövészegyletbe is. Egy gyakorlaton a puska szíját akarta megigazítani, amikor váratlanul elsült a fegyver. A homlokába ment a golyó, a kórházban sem tudtak segíteni rajta, 18 éves volt. Zilahyt megbénította a tragédia, évekig nem írt semmit. Leköltöztek Szent-Györgyi Albertékhez New Woods Hole-ba, a keleti partra. Horgásztak, fürödtek a tengerben, napoztak és sokat beszélgettek. Egy évig laktak ott, az író átjutott élete legnagyobb krízisén.
Zilahy Lajost nem csak itthon támadták, az emigráns magyarok közt is voltak ellenségei. Az 1945-ben menekült nyilas, szélsőjobbos újságírók, Fiala Ferenc, Marschalkó Lajos vagy Ráttkay R. Kálmán, akik nem bocsátották meg neki a Krisztus-arcú szovjet katonát és a Magyar-Szovjet Művelődési Társaságot. Fiala 1960-ban egy hosszú vezércikkben ítélte el Szabad Magyarság című lapban az írót, aki támadja nemzetét:
Zilahy Lajos kettéhasadt lelkiismeretének 1945 utáni fele azonban hallgat. Hallgat azért, mert bizonnyal tudja, hogy az általa mélyen elítélt „régi Magyarországon” a haja szála sem görbült meg, sőt annak „elbutult középosztálya” elismerte író voltát, ellenben az általa ajánlott és pártolt 1945 utáni Magyarország örök vándorbotot adott az ő kezébe is.
– zárta le cikkét az újságíró. Az Amerikai Magyar Népszava „kommunistagyanúsnak, hazafelé kacsingatónak” bélyegezte. A kinti nyilasok fel is jelentették az amerikai hatóságoknál, mint kémet és kommunista ügynököt. Évekig folyt vizsgálat ellene, az amerikai kiadók feketelistára tették, az állampolgárságot is csak 1956-ban kapta meg.
1962 őszén megírta ő is a maga „Halotti beszédét”, egy verset az itthon maradt barátja, Illyés Gyula születésnapjára. Nem lett olyan jó, mint a szintén emigráns Márai verse, kevesebben is ismerik, de fontos kordokumentum.
„Csimbrikné írja virágoznak, nőnek, a bombaverte fák az Áfonya utcában…. Szomszédok voltunk valaha, Budán a dombon. És talán más dombokon is…. Neked Ozora most is megmaradt, de nekem Szalonta már rég Salonta Mare lett. S mióta sorsom és Stalin Budán a dombról elvert, azóta itt New York külvárosában élek, ahol e néhány utcát Little Hungarynak hívják…. Emlékszel, mikor 43 őszén, Kállay a várban a fülembe súgta: „Kossuth filmet írjatok. Nagyot! Fizetek. Mutassuk meg a németeknek, ki volt Kossuth”…. Fogadd hát Misszisz Zii nevében is (könnyebb kiejtés csinált Zii-t a Zii-la-háj-ból… Emelj kalapot helyettem is az öreg Gülbabának, Ha sírjából kilép, s a Rózsadombon sétál.” – és így tovább.
Hazatérése a közeljövőben nem valószínű
A magyar belügy is figyelemmel kísérte amerikai életét. Vizsgálták, haza lehetne-e hívni, mint Páger Antalt és ez mennyi hasznot hozna. „Rendelkezésre álló adatok szerint igen erős honvágya van, s reménykedik abban, hogy Magyarországra visszatérhet. Hazatérése igen nagy hatással lenne úgy a kinti, mint a hazai írókra, ezért javasoljuk, hogy személyével önkéntes hazatérésre való bírás céljával foglalkozzunk” – írták egy 1962 március 23-i II/3-B alosztály jelentésben.
Zilahyt az emigrációban elátkozott embernek tartják. Politikai hovatartozásában beállott változások – nagypolgárság írója, népieskedő, fasizmussal szembenálló, MSZBT elnök, arisztokráciát leleplező könyvei – nem önérdekkel magyarázhatók, hanem az ő nagyot akaró természetével, valamint azzal, hogy magát reformernek vagy talán egy kissé apostolnak véli… Politikailag csupán 1957 tavaszán kompromittálta magát…. Eddigi hazatérésének ügyével nem kellő súllyal foglalkoztunk, holott lehetőség lett volna arra, hogy nevezettet önkéntes hazatérésre bírjuk, se ezzel bizonyos fokú bomlasztást idézzünk elő az irodalmi emigrációban.
Tárgyalások, tapogatózások folytak, de nem vezettek eredményre. „Zilahy feltételei hazatérést illetően túlzottan ideálisak és abban feltehetőleg a State Departmenttel fennálló kapcsolatai is befolyásolják, ezért e kérdés sürgetése részünkről nem lenne időszerű. … Előbb-utóbb haza akar térni, azonban egyelőre attól fél, hogy hazatérésével egyben hűségnyilatkozatot is kell tennie a kommunizmus mellett, ami az ő nyugati hírnevét erősen csökkentené. … Jelenlegi anyagi helyzete kielégítő, könyvei a legtöbb nyugati országban megjelennek” – szólt egy másik jelentés.
„Zilahy hazatérése a közeljövőben nem valószínű. Fél egy esetleges hazalátogatás amerikai visszhangjától, a hazai helyzetet nem tartja megfelelőnek. Nagymértékben befolyásolhatja őt az FBI-vel fennálló kapcsolata, s feltehető, hogy elsősorban ezek ellenzik hazatérését” – így egy harmadik.
Nem megyek már magyarok közé
A Kádár-korszakban elindult egy óvatos rehabilitációs folyamat is. 1957-ben a Petőfi Színház bemutatta Zilahy egykori sikerdarabját, A szűz és a gödölyét, 1964-ben pedig a szegedi Nemzeti Színház tűzte volna műsorra Tizenkettedik óra című drámáját. A premierből végül nem lett semmi, az író nem járult hozzá a színpadra állításhoz. Könyveit viszont továbbra sem adták ki és a filmjeit sem lehetett látni.
Halász Péter újságíró 1966 őszén látogatta meg az írót New Yorkban. Beszámolója szerint – ami akkoriban természetesen nem jelent meg a magyar sajtóban – az író egy szerény kis lakásban lakott New York-i bérházában, szobája falán csak két dísz volt: egy közös fénykép Illyés Gyulával és Déry Tiborral, meg egy másik fotó, amin halott fia, Mihály volt látható. Zilahy Lajos sokat panaszkodott:
„Írták nekem, hogy bontják a Blaha Lujza téren a Nemzetit. Olyan, mintha engem bontanának… Húsz darabomat játszották ott. Tudod, hogy még mindig igazgatósági tagja vagyok az Akadémiának? S tudod mit ír rólam az Akadémia kiadásában megjelent lexikon? Tizenöt sort. Néhány művet megemlít. És a végén: Jelenleg Amerikában él, ahol a Magyar Népköztársaság ellen fejt ki ellenséges tevékenységet. Azt hiszed, nem fáj? De igen. Fájnak a támadások, itt is, ott is.
Elutaztam Frankfurtba a PEN-kongresszusra, hogy a magyar PEN visszavétele mellett szavazzak… Bölöni Gyurkával futottam össze, megbeszéltünk másnap egy találkozót. Két férfi jött vele. Azt mondja az egyik: – Író úr jöjjön haza….. – Nem megyek. – Miért? Fél? – Félek. – Mitől? Letartóztatják? – Nem. Attól félek, hogy kezet kell fogjak egynémely emberrel…
Ez a 82. utca a magyar utca. Itt van a magyar templom. A Hungarian Reformated Church. De nem megyek magyarok közé. Megbántottak. És haza? Nem megyek többet haza. Mindenki el van temetve. Minden el van temetve. Honvágy? Hidak, utcák, terek után. Azok hozzád tartoznak. Az emberek? Az anyanyelv, az igen. Az nagy erő.
Azért persze ment magyarok közé, voltak barátai, látogatói. Jávor Pál ugyan hazament meghalni 1957-ben, de Karády Katalinnal és Polgár-Nagykovácsi házaspárral tartotta a kapcsolatot. Molnár Ferenccel is koktélozott Gábor Zsazsa partiján, még a negyvenes évek végén. Illyés Gyula és felesége nála lakott, amikor New Yorkban jártak, az Amerikába disszidált Dunai Ferenc drámaíró állást is kapott tőle. Házmesterként alkalmazta és új darabjai magyarra fordításért fizetett neki.
És az sem volt igaz, hogy nem akart hazamenni. A hatvanas évek végétől egyre foglalkoztatta ez a gondolat. Sőt, néha még fel is tűnt Budapesten. Újvidékről vezetett az útja a magyar fővárosba.
Új élet Újvidéken
„Elmondta, hogy az USA-ban írásból nem lehet megélni, olyan alacsony a kultúrigény és ő főleg európai tantiemekből él. Főleg Jugoszláviával és Svédországgal van kapcsolata. Rendkívül dicsérte a jugoszláv viszonyokat” – ment egy jelentés 1962-ben a Belügynek. Az ügynökök jó nyomon voltak. Zilahyt valóban vonzotta Jugoszlávia. Ott továbbra is népszerű író volt, Tito rendszerének pedig nem volt baja vele. Zilahy az ötvenes évek közepétől kezdve egyre több időt töltött a Vajdaságban – főleg Szabadkára ment, ahol a Hotel Parkban lakott. Szegényesen élt, ételre-italra, ruhára szinte semmit sem költött, de húsz-harmincezer forintokat áldozott telefonokra, levelekre, vonatjegyekre.
A szabadkai Népszínház több darabját is bemutatta, a jegyeket hetekkel a bemutató előtt szétkapkodták. Irodalmi esteket is tartott és műveinek helyi kiadását intézte. Élvezte, hogy sikere van. Az újvidéki Fórum kiadó egymás után jelentette meg könyveit, szerb, horvát és magyar nyelven is. Zilahyt nem adták ki Magyarországon, de magyar nyelvű könyveiből több ezer példány átkerült Szegedre, a feketepiacon lehetett hozzájutni, jó drágán. Itthon azt beszélték, Zilahy Amerikából visszajár a magyar határhoz. Kibuszozik Röszkéhez naponta, nézi a sorompón túli magyar tájat, egykori hazáját. Ki tudja, akár így is lehetett.
A hatvanas évek vége felé aztán már Budapesten is feltűnt párszor. A körúti Palace Hotelben találkozott ismerőseivel, rokonaival. Nemeskürty Istvánnal is kapcsolatban volt, egyszer még Aczél György is fogadta. Siklós János, a Népszava főszerkesztője egy újvidéki látogatása során ismerte meg az írót. 1972 és 74 között sokat találkoztak, beszélgettek, Zilahy utolsó éveinek részleteit tőle tudjuk.
Az idős Zilahyt több terv is foglalkoztatta. 1971-ben a csehszlovákok megcsinálták az 1941-es Zilahy-film, a Valamit visz a víz remake-jét. Jan Kadar, a magyar származású, Oscar-díjas filmrendező, a csehszlovák új hullám sztárja volt a rendező. Karády egykori szerepét az amerikai Paula Pritchett formálta meg, aki persze jóval többet mutatott, mint elődje 30 évvel korábban. Még Darvas Ivánnak is jutott benne egy kisebb szerep. A film jó kritikákat kapott és viszonylag sikeres is volt. Olaszországból is megkeresték, hogy megfilmesítenék a Két fogoly című regényét. Zilahy többször Rómába repült a filmtervekről tárgyalni, itthoni ismerőseitől Jancsó Miklós felől érdeklődött, őt szerette volna rendezőnek.
Többször eljátszott a hazatelepülés gondolatával is, de nagyon sok aggálya volt. „Én már nem tudnék itt élni. Naponta kijárni a temetőbe, virágot vinni azoknak a sírjára, akikkel valamikor együtt éltem, együtt dolgoztam, ezt nem bírnám el” – mondta Siklós Jánosnak. Egyszer Budára, az Áfonya utca környékére is elmentek, az író kérésére, megnézi egykor villája helyét. „Valamilyen szerény életfeltételeket idehaza is biztosítani akarunk magunknak, de én elsősorban nem kérni, hanem adni akarok” – mondta egyszer Siklósnak.
1973 októberében már konkrétan meg is fogalmazta hazatérésének feltételeit egy kormányhoz intézett beadványban. Szeretné visszakapni magyar állampolgárságát, amiről sosem mondott le. Ugyanakkor meg akarja tartani az amerikait is, a nyugdíj miatt. Lakhatási jogot kért élete végéig az Áfonya utcai telken lévő épületre. Összes szerzői jogát a Magyar Államra ruházza, de úgy, hogy azt egy testület kezelje, és így tovább.
Az utolsó szerep
És közben hozzáfogott, hogy megvalósítsa utolsó projektjét. Mivel főleg Jugoszláviából és Spanyolországból kapott jogdíjakat, úgy döntött, spanyol-jugoszláv-amerikai koprodukcióban készíti el a Halálos tavasz remake-jét (ebből az amerikai, a Primaveral Enterprises Inc. Zilahy cége volt). Barcelonába utazott, hogy tárgyaljon a dologról. Hamarosan a forgatás is elkezdődött, Zilahy sok pénzt tett a produkcióba, még a Kanadában élő Polgár Tibort is megnyerte, hangszerelje újra az eredeti filmslágert.
A filmnek két rendezője volt, a spanyol Miguel Iglesias és a jugoszláv Stevan Petrovic. Mindkettő leforgatta a maga részét a saját elképzelése szerint, Spanyolországban és Jugoszláviában. Tulajdonképpen két filmet csináltak, amit csak a férfi főszereplő tartott össze, míg Zilahy kéréseit senki nem vette figyelembe. Anyagi problémák is felmerültek, többször leállt a forgatás, óriási káosz lett az egész. A két főszereplő, az amerikai Bruce Pecheur és a szerb Milena Dravic korántsem volt olyan páros, mint Jávor és Karády. Az áthangszerelt filmsláger, a Samrtno prolece is messze volt az eredeti betétdaltól. És egyáltalán, már nem 1939-et írtunk. A film azelőtt megbukott, hogy bemutatták volna.
Zilahy próbálta megmenteni a filmet. A jugoszlávoktól vágóasztalt kért, és megkísérelte kockánként újravágni, hogy valamit kihozzon belőle. A Neoplanta először segítette Zilahyt, megkapta, amit kért, de egy idő után elegük lett a pepecseléséből és kitették a szűrét. Zilahy áthozta Budapestre a tekercset. Kért egy vágót és egy kisvetítőt, kivett egy kis IBUSZ lakást a filmgyár mellett és folytatta a munkát.
Időközben az is kiderült, az olaszok sem fognak filmet csinálni a Két fogolyból.
A hivatalos szervek közben foglalkoztak hazatérési kérelmével. Szokás szerint lassan, vontatottan ment az ügyintézés – de úgy tűnt, Zilahy sem nagyon erőlteti a dolgokat. Az ígéret ellenére sem bízott benne, hogy megtarthatja az amerikai állampolgárságát. Új feltételeket is támasztott: Siklósnak már arról beszélt, hogy alapítványt szeretne létesíteni, meg hogy az Áfonya utcába keleti és nyugati tudósok költözzenek, kutató ösztöndíjasként. Aztán Zilahy egyszer csak eltűnt, nem jelentkezett senkinél.
Halálos ősz
Az idős író teljesen összeomlott. Nem kereste a barátait, nem ment vissza Amerikába a feleségéhez. Szegényen, elesetten élt kis hotelszobájában. Nem tudott már fizetni sem, húsz év után kirakták a Park Hotelből, és a lepukkant Vojvodina szállóba költözött át. Egy szerb kiadó próbált segíteni nyomorán, jelképes szerződést kötöttek vele, így tudtak neki némi dinárt utalni. Amikor már járni sem tudott, a szálló alkalmazottai széken hordták le a portára telefonálni. Állapota egyre rosszabbodott, bevitték a kamanci tüdőklinikára, és ott is tartották, akarata ellenére. A kórházban megkérdezték tőle, beleegyezne-e egy bronchoszkópos vizsgálatba. „Mennyibe kerül?” – kérdezte az író. „Kétszáz dinár” – mondta az orvos. „Drága, nem kell” – volt a válasz. Utolsó napjaiban állítólag könyörgött, hogy vigyék haza meghalni.
„Minden reménye az új filmjében volt, a Halálos tavaszban. Ezzel akart még egyszer és utoljára a világ érdeklődésének középpontjába kerülni, és öregségére újra a régi Zilahy lenni. Minden pénzét erre áldozta, és ez a kísérlete csúfos bukással végződött” − emlékezett rá Siklós János.
Ő úgy akart hazatelepülni, hogy senki előtt se legyen vitatható: az a Zilahy tért haza, aki huszonöt évvel ezelőtt elment, és nem bocsánatot kér – mert nincs miért –, hanem egy kisebb vagyont hoz; megvalósítja, amit 1942-ben akart, alapítványt teremt. „Én nem kérni, hanem adni jöttem” – hajtogatta ezt a fölfogását, amit csak most, halála után értettem meg. És tüskés mondatai is ott kaptak értelmet. Nem bírta elviselni, hogy megalázottan, üres marokkal érkezzék haza, bűnbocsánatért hajlongva lépje át a szülőföld határát. Terve, számítása összeomlott. Szinte minden energiáját, tudását erre a számára oly fontos filmre áldozta….. Aztán kiderült, hogy a Halálos tavasz nem film, a Két fogoly nem lesz film. Nincs már szervezni, intézkedni valója, a hazatérés teátrális lehetősége, amire számított, kútba esett. Ezek után van-e értelme egyáltalán a földi életnek?
– festette le az összeomlott író lelkiállapotát Siklós.
„Írónak sosem volt igazán jelentős…. Nem alkotott maradandót, korszakos érvényűt” – igyekezett megnyugtatni a lelkiismereteket a Népszabadság, a Feltámadás kérdőjelekkel – Jegyzetek a Zilahy-jelenségről című cikkében 1976 szeptemberében. „Adósságunk, törleszteni valónk nincs vele szemben, életének, tevékenységének sincs olyan súlya, érdeme, amely valami rehabilitációt tenne szükségessé” – jelentette ki még a lap. És ebből már lehetett is tudni, hogy azért valami adósságfélénk mégiscsak lehet vele szemben.
A nagy Karády-robbanás
Zilahy halálával még távolról sem volt vége a történetnek. 1977 átlagosan mozgalmas év volt Magyarországon és a világban. Jimmy Carter lett az USA elnöke, Brezsnyev pedig a szovjetek államfője. Kádár Jánost fogadják a Vatikánban. A mozikban már megy a Csillagok háborúja, az Annie Hall, a Szombat esti láz és a Harmadik típusú találkozások. Meghal Elvis Presley és Marc Bolan. Niki Lauda nyeri a Forma 1-et, Magyarország Nyilasival, Törőcsikkel, Váradyval kijut az argentínai VB-re. Angliában a Sex Pistols és a punkok borzolják a kedélyeket, az Abbától a Dancing Queen, az Eaglestől a Hotel California a nagy sláger. Nálunk a Beatrice még diszkót játszik. Elkezdődnek az egyeztetések az USA-val a Szent Korona hazahozatala ügyében, ami 1978 januárjában meg is történik. És valami poros raktár mélyéről, közel 30 év után, a Halálos tavasz is előkerül.
Igaz akkor még csak a TIT-ben, a Balázs Béla filmklub keretében vetítették le, egy régi filmekről szóló előadás során. De a szellem már kiszabadult a palackból. 1978 novemberében aztán a pesti Filmmúzeum tűzte műsorára a filmet. És kitört a Halálos tavasz– és a Karády-hisztéria.
A kritika persze lehúzta a filmet. Földes Anna újságíró a Nők Lapjában különösen lesújtó cikket publikált róla, Ez lett/maradt a vesztünk címen. Valósághamisító, szentimentális és unalmas történetnek nevezte, elavult színészi játékkal („Karády arca üres, mint egy bábué … Jávor Pál színészi fogásai túlhangsúlyozottak” stb.) A rajongók ezt nem hagyták annyiban. Levelekkel, telefonokkal árasztották el a szerkesztőséget, az újságírót még a lakásán is megtalálták. „Nem kell a közönségnek a Jancsó-féle ízléstelen meztelenkedős film, a trágárság… a nép szórakozni akar, nem pedig kioktatott mozinéző lenni” – írta valaki név nélkül Budapestről. „Hiába akarja bárki a magyar dolgozó gyomrába beleerőszakolni az osztrigát és kaviárt, mikor az a szalonnát és töltöttkáposztát szereti, mert attól van ereje a munkához” – reklamált egy miskolci néző. „Még mindig inkább százszor ez, mint a fehérterror, a szegényparaszti mozgalmak, a partizánok…” – így P.L.-né Dombóvárról.
Aki e sorokat írja, az is hiába álmodozik például autókról, külföldi utazásokról, mivel csak egyszerű fizikai dolgozó vagyok, 12 forintos órabéremből mindez nem telik. Bezzeg a főnökömnek telik! A lakbéremet is utólag fizettem ki. Egyszóval, ma sem mindenkinek rózsás az élete, szükség volna a rózsaszín filmekre is. Legalább álmodjunk.
– vetette papírra K.V., egy régi vénkisasszony. „Ha a Halálos tavasszal akar a mai filmgyártás konkurálni, úgy gyártson valódi emberi érzéseket kifejező szerelmi történeteket is” – vonta le a konklúziót egy vidéki jogtanácsos. Volt, aki csak azzal jött, hogy Jávor Pali egy pillantásra sem méltatta volna ezt a ronda újságírónőt, biztos ez a baja.
A polémia aztán az Élet és Irodalom hasábjain folytatódott, ahol Eörsi István írt cikket a filmről és a Karády-jelenségről. A lap megszólaltatta Erdős Pétert és még Karádyval is közölt egy telefoninterjút. Foglalkozott a színésznővel a 168 óra és a História is. Jobba Gabi a Várszínházban önálló estet állított össze Karády-dalokból, korabeli versekből, Nosztalgia címen. Az amerikai magyar lapok is hírt adtak az itthoni Karády-reneszánszról.
Közben kijött két új magyar film, a Szabadíts meg a gonosztól és a Bizalom, mindkettőben volt Karády-dal. Cseh Tamás 1979-es Fehér babák takarodója című lemezére pedig felkerült egy Tábori lap Karády Katalinnak című szám, ami finoman cikizi a háborús Karády-kultuszt. A műsor 1980-ban is folytatódott, az Örökség című filmben Hernádi Judit énekelt egy Karády-stílusú dalt, Sohase mondd volt a címe. Irgalmatlan nagy sláger lett, két év múlva lemezen is megjelent, az album kívül-belül a Karády-nosztalgiát lovagolta meg.
Karády lenyomja az újhullámot
De az őrület akkor kezdődött el igazán, amikor lemezgyár is lépett, és piacra dobott egy Karády-válogatást. 1979 nyarán jött ki a lemez, rajta volt az Ez lett a vesztünk is, persze. Megint jött a sorban állás, a boltok arról panaszkodtak, hogy már az előjegyzéseket sem bírják felvenni, annyi az érdeklődő. Volt, aki 15 lemezt vett, mert az egész brigád kért. Karády Katalin egy ideig még az újhullám-punk-csöves jelenséget is a háttérbe szorította.
És újra jó alkalom nyílt, hogy boldog-boldogtalan elmondja a véleményét az újságok hasábjain. „Az ABBA nagylemez 130 ezer példányban jelent meg, Karádyt 200 ezer példányban nyomjuk. Hogy igény van a Karády dalokra, eddig is sejtettük. A feketepiacon 150-200 forintért keltek a régi, két számot tartalmazó lemezei. A spontán legendák mindig hamvasabbak, mint a reklámfőnökök által kiagyaltak” – nyilatkozta Dr. Erdős Péter, foglalkozását tekintve popcézár. „Hát tudod, ha már választani kell a csipketerítős, kertitörpés konformizmus vagy a füvön hempergő, koncerteken technokolt szipákoló punkok között… mert az előbbi velejárója a Karády-szirup, de az utóbbié meg az, hogy ül az énekes a színpad szélén és azt nyekergi a mikrofonba, hogy „de jó nekem, már egy éve csöves vagyok” – háborgott egy egyetemista. „Giccsesek a dalai? Na jó, lehet. De kérdem, miért jobb, ha a színpadon rángatózik egy derékig dekoltált leányzó és közben azt üvölti, hogy „szédült napraforgó.” A Karády szövegek sem sokkal értelmesebbek, de ő legalább egyéniség volt… És egyébként is, miért giccsesebbek, mint az opera szövegkönyvei” – vallotta Dr. Marton Gyula ügyvéd. „Vájtfülű kritikusaink nyilván tajtékzó kirohanásokat rendeznek majd a Karády-dalok ellen. Figyeld meg mi lesz itt, valóságos giccsírtó kampány…” – így egy másik egyetemista. „Több lemezt vettem, mert a fonodából is kértek. Nincs nekem arról mit mondani. Tetszik és kész!” – zárta rövidre a témát egy lemezvásárló asszony.
A Karády-kultusz a rendszerváltásig már nem is csengett le. 1982-ben és 1986-ban is jelent meg Karády-lemez, 1983-ban újra kiadták a Halálos tavaszt könyvben, Koós János pedig Karády Katalinnak öltözött be a SZÚR-on. 1986-ban a MOKÉP felújította a Halálos tavaszt, és a mexikói VB idején kezdték vetíteni, hogy a háziasszonyoknak is legyen egy kis szórakozás, no meg a meccsek alatt se álljanak üresen a mozik. Újra sikere volt, és a kritikusok is újra fanyalogtak. És a közönség újra kivont karddal védte a filmet. 1987 végén Vitray Tamást már egyszerre hat Karády-imitátor (többek közt Tordai Teri és Hernádi Judit) abajgatta a szilveszteri tévéműsorban. Szegény kicsi ember hiába próbál menekülni, ide-oda dobálják, agyonnyomják a Karádyk. „A hangom elől futni úgyse tudsz” – búgja a fülébe Hernádi. 1989-ben három különböző könyv is megjelent a színésznőről. Valamikor az évtized közepén még egy olyan pletyka is szárnyra kapott, hogy Karády Katalin titokban, inkognitóban Magyarországon járt, a Balatonnál töltött pár napot egy villában.
Elintézetlen figura
1982 áprilisában a Várszínház felújította Zilahy Fatornyok című drámáját, nagy sikerrel ment a darab. Hat év múlva a Tizenkettedik óra című színművét vette elő a kecskeméti Katona József Színház. „Sok-sok évvel ezelőtt, amikor átvettem a szegedi színházat, egy Zilahy-darabbal akartam nyitni. Akkor nem engedélyezték. Azóta rájöttünk, hogy Zilahy Lajos mégsem az ellenségünk, kiadják újra a könyveit, drámáit. Játszható” – nyilatkozta Lendvay Ferenc színigazgató a Film, Színház, Muzsikának. 1989-ben posztumusz visszaállították Zilahy MTA tagságát, amely 1947-ben szűnt meg, mert elhagyta az országot.
Aztán jött a rendszerváltás, és lettek fontosabb dolgok is, mint Zilahy és a filmje. Minden megváltozott, Zilahy Lajos már nem volt tiltott gyümölcs, nem is volt annyira érdekes. Az írót és művét kicsit elfelejtették. 1990 februárjában Karády Katalin is elhunyt New Yorkban.
1991-ben, születésének századik évfordulóján azért voltak megemlékezések. Halálának 25 évfordulóján, 1999-ben a Kerepesi temetőben újratemették a hamvait, szülővárosában, Nagyszalontán mellszobrot kapott, Szobon pedig elneveztek róla egy utcát. És nagyjából ennyi. Nehéz vele mit kezdeni, ellentmondásos ember volt, a jobbosok és a liberálisok sem tudják zászlójukra tűzni. „Zilahy elintézetlen figurája a közelmúlt magyar irodalmának és történelmének” – írta a Kritika című lap 1982 tavaszán. És tulajdonképpen ez a mondat 36 év múlva is igaz.
Ma már a Halálos tavasz sem kavar viharokat. Az újságírók nem írják, hogy értéktelen giccs, a közönség sem kel a védelmére. Újító, művészi értékeit elismerik, elfoglalta megérdemelt helyét a magyar filmtörténetben. Lehet persze vitatkozni azon, hogy valóban jó mozi-e vagy sem. Egy viszont biztos, ilyen filmek manapság már nem születnek. Nem is születhetnek. Más, jóval cinikusabb világot élünk. „Ez a szerelem nekem nem a május” – még a Tankcsapda is megénekelte.
Borítófotó: Fortepan
