Nekem nem csak az auschwitzi tetováló volt, hanem a jóbarátom

Hogyan kezdődött ez a hosszú utazás Laléval?

Őrülten hangzik majd, de egy kávéval. Egy barátommal kávéztam, aki elmondta, hogy van egy barátja, bizonyos Gary, akinek nemrégiben halt meg az édesanyja, az apja pedig arra kérte, hogy keressen valakit, akinek elmondhatja a történetét, de nagyon fontos, hogy ez az ember ne legyen zsidó. Szóval ez a barátom csak úgy mellékesen megemlítette nekem ezt az egészet kávézás közben. Korábban írtam néhány forgatókönyvet, és mindegyik valós eseményeken alapul, ő pedig tudta ezt. A következő hétvégén pedig megismerkedtem Laléval.

Milyen volt az első találkozás?

Nagyon különös volt. Ez az ember épp csak elveszítette a feleségét, iszonyú gyászban volt, és csak azt akarta, hogy meséljem el a történetét. Azt mondta,

siess, mondd el a történetem, sietnem kell Gitához.

Miközben persze nem igazán adta át, hogy mi is lenne ez a történet, valamiképp úgy gondolta, hogy meg tudom majd írni a történetét anélkül, hogy ő elmondta volna nekem. De mégis, elég történetet és történetdarabkát mondott el ahhoz, hogy rájöjjek, két lábon járó, élő történelemmel van dolgom. Jobban meg akartam ismerni, és pár órával később megkérdeztem, eljöhetek-e a jövő héten is. Igent mondott, én pedig újra és újra meglátogattam az elkövetkező három évben.

Érteni vélem, miért nem akarta nyilvánosságra hozni a történetét, amíg Gita életben volt, de azután, hogy meghalt, miért volt olyan fontos neki, hogy megossza mindezt a világgal?

Mielőtt a felesége meghalt, azért nem mondta el, mert attól félt, hogy kollaboránsnak nevezik majd. Ő tudta, hogy nem volt az, egy percig sem hitte, de túl sok olyan emberről hallott, akit jóval kevesebb privilégiumért is kollaboránsnak kiáltottak, mint amit Lale tapasztalt. Azt pedig pláne nem kockáztathatta, hogy Gitát megszégyenítsék vagy kérdezősködni kezdjenek, így nem beszélt, amíg ő élt. Az után pedig azért akarta minél gyorsabban elmondani mindazt, amit átélt, mert szeretett volna mielőbb csatlakozni hozzá. A fiával közölte is, hogy nem marad már sokáig, mennie kell az anyja után. Szorította az idő, legalábbis azt hitte.

Le akarta tenni a keresztjét, mielőtt meghal?

Pontosan. Nagyon hamar egyértelművé vált, már egy-két hónappal azután, hogy a beszélgetéseink elkezdődtek, hogy elkezdte letenni a terheit. Ennek látható fizikai jelei is voltak: ahogy megosztotta mindazt a traumát és tragédiát, amit megtapasztalt, és aminek szemtanúja volt, egyre felszabadultabb lett. Neki is katartikus élmény volt, hogy végre elmondhatta mindezt valakinek, aki nem jelentett fenyegetést.

Lale nem akarta, hogy egy zsidó származású szerző írja meg a történetét, hogy ne keverje bele a saját prekoncepcióit abba, amit elmesél. Azon kívül, hogy nem zsidó, mit gondol, miért önt választotta?

Akármennyire is furcsán hangozhat, ezt valójában nem ő döntötte el, hanem a kutyái. Heteken keresztül csak üldögéltem vele, és hallgattam, amit mesél, és a kutyái – egyikük óriási volt, majdnem akkora, mint egy póni, a másik pedig egészen aprócska, kisebb, mint a macskám – állandóan odajöttek egy teniszlabdával, ő messzire hátra dobta a válla fölött, a kutyák utána, versenyeztek, hogy melyikük hozza vissza. És újra, és újra, ez így ment egész idő alatt. Aztán egy nap, talán három hónappal azután, hogy elkezdtem eljárni Laléhoz, egyszer a nagy kutya, Tootsie hozta vissza a labdát, és amikor Lale megpróbálta kivenni a szájából, rámordult. Lale rászólt a kutyára, megint megpróbálta elvenni tőle a labdát, az megint rámordult, majd megfordult, a térdemre tette a fejét, én pedig odanyúltam, elvettem tőle a labdát, és hátra dobtam a saját vállam fölött. Ekkor mondta azt, hogy

a kutyusaim kedvelnek, én is kedvellek, te elmondhatod a történetemet.

Valahol említette, hogy jó ideig eltartott, míg rájött, pontosan miről is szól Lale története. Mégis visszament már az első alkalom után is. Miért?

Mert tudtam, hogy van ott még valami. Teljesen egyértelmű volt számomra, hogy még ha egyáltalán semmit nem kezdek a sztorival, akkor is hallani akarok bármit, amit ez az öregúr el akar mondani nekem. Elbűvölő volt még gyászában is, csodás közép-európai akcentussal – nem sokkal másabbal, mint az öné – és volt valami azokban az apró dolgokban, amiket elmondott, amiből biztosra vettem, hogy többet akarok tudni, muszáj. Nem bírtam betelni vele. Elérni, hogy tényleg elmondja a történetét, és hogy koherensen tegye ezt, nos, az már nehezebb volt. De végül megtaláltuk a módját.

Hogyan nézett ki ez a folyamat?

Ültem és hallgattam néhány órán keresztül, aztán hazarohantam, és kétségbeesetten próbáltam felidézni mindazt, amit mondott. Mert sosem vittem semmilyen rögzítő eszközt, még egy noteszt sem. Aztán amire nem tudtam visszaemlékezni, azt felírtam, hogy legközelebb újra rákérdezzek. Nem hiszem, hogy jól reagált volna arra, ha bárhogy rögzítettem volna a szavait, vagy félbeszakítottam volna, hogy valamit megismételtessek vele, amit nem tudtam leírni. Hamar rájöttem, hogy ha félbeszakították, miközben beszélt, egyszerűen elveszítette a fonalat, és nem tudott visszatalálni oda, ahol tartott – mégis csak egy nyolcvanhét éves emberről beszélünk. És bár meglepően jó volt a memóriája, előfordult, hogy egy történet kellős közepén elakadt olyasmin, hogy például nem volt képes visszaemlékezni egy esemény pontos dátumára.

Ő is kérdezett?

Nagyon is. Ez nemcsak arról szólt, hogy én megismertem őt, ő is megismert engem, és nem csak engem, az egész családomat. Találkozott a férjemmel, a három gyerekemmel, átjött hozzánk, időt töltött velünk. Érdekeltem én és a családom, ezért volt a barátságunk olyan intenzív és valódi. Nem csak kérdező és interjúalany voltunk egymásnak, nem csak az auschwitzi tetováló volt nekem, barátok voltunk.

Amikor elkezdett dolgozni a történeten, eleinte forgatókönyvként, hogyan nézett ki a valóság és a Lale által elmondottak összedolgozása?

Gyakorlatilag a történelmet házasítottam az emlékeivel. Nagyon sok történetet mesélt el nekem, amit aztán profi európai kutatókra bíztunk, hogy dokumentumokkal támasszák alá mindazt, amit mondott. Tehát rendelkezésemre állt Auschwitz-Birkenau történelme, illetve mindaz az anyag, amit a kutatóink találtak arról az időszakról, amiről Lale mesélt, megtaláltuk a cigányok érkezésének időpontját, a könyv végén említett, a tábor felett átrepülő amerikai repülőről szóló papírokat, mindent. És ott volt Lale és az ő és Gita szerelmének története, amit aztán nagyon könnyű volt beleszőni mindebbe.

Van a könyv végén egy rövid rész a szereplők utóéletéről, és érdekes látni, hogy azok az egykori rabok, akik hazajutottak Auschwitzból, később aztán jócskán, sokszor évtizedekkel túlélték a fogvatartóikat. Miközben persze messze nem lehet ezt diadalnak tekinteni, hisz többmillióan meghaltak…

A túlélésről Lale mindig csak annyit mondott, hogy azért maradt életben, mert szerencsés-szerencsés-szerencsés volt. És nagyon sok más túlélő, akivel itt Ausztráliában találkoztam, ugyanígy fogalmazott:

csak szerencsénk volt, meghaltunk volna, de jött valaki, vagy történt valami, és mégsem haltunk meg.

Nem volt egy kimondott kulcsa a túlélésüknek, pusztán a szerencsén múlt. Lale értett a manipulációhoz, opportunista volt és igen, nagyon szerencsés. De eleget tett az emberekért a táborban, elég aprócska segítséget nyújtott nekik ahhoz, hogy aztán, amikor bajba került, rajta is segítettek.

Bűntudata volt a túlélése miatt?

Persze, a „túlélők bűntudata” rá is jellemző volt, ahogy minden egyes túlélőre, akivel találkoztam. Egyeseknek kevésbé, másoknak inkább, de mindannyiuknak volt. Lale ugyanakkor nem hagyta, hogy ez rátelepedjen az életére, ő és Gita olyan életet éltek, amilyet mindig is akartak. Lale elbűvölő, karizmatikus ember volt, imádta a nőket, huncut gazfickó volt, a nők és a férfiak egyaránt szívesen voltak a közelében – szóval úgy gondolom, képes volt eltemetni a bűntudatát jó mélyre, nem hagyta, hogy hátráltassa bármiben. Ám amint Gita meghalt, és a lelki társa nem volt többé mellette, az egész visszajött, és felszínre tört. Hálás vagyok érte, hogy ott lehettem vele, amikor lerakta a terheit.

A döntés című könyvben egy másik holokauszt-túlélő, Edith Eva Eger azt a történetet írja meg, ahogy ezt a bizonyos túlélők bűntudatát évtizedek munkája nyomán levetkezte. Mit gondol, Lalénak és Gitának mi segített?

Gita nevében nem beszélhetek, de az alapján, amit tudok róla, nem hiszem, hogy ő valaha is igazán túltette volna magát a történteken úgy, ahogy Lale. Neki meg egyszerűen ilyen volt a személyisége. Mindig is túlélőnek tartotta magát, a koncentrációs tábortól függetlenül, egyszerűen ilyen ember volt. Az életszemléletén múlt az egész, az pedig, ahogy a könyvben is írom, az volt:

ha felébredtél reggel, az a nap már jó nap.

Korábbi interjúban említette, hogy, bár az első naptól fogva tudta, hogy Lale volt az auschwitzi tetováló, sokáig nem egészen értette, ez mit is jelent valójában. Hogy érti ezt?

Mindenki tud azokról az ikonikus számokról, ezek jelképezik a holokausztot, és hosszú időn keresztül egyszerűen a dolog gyakorlatias oldalát láttam csak, mivel ő is így beszélt a dologról. „Én csináltam a számokat”, ezt mondta mindig, nem nevezte tetoválásnak. Így aztán kezdetben én is úgy tekintettem erre, hogy oké, akkor ez olyan, mint bármilyen munka, és jó egy évvel a barátságunk kezdete után, miután elkezdett igazán megnyílni és letenni a keresztjét, értettem csak meg, hogy nem, ez nem csak egy munka volt. Lale úgy érezte, testeket becstelenít meg. És borzasztóan tagadta ezt önmaga előtt is. Ám egyszer csak már nem csupán egy munka volt, megjelölte ezeket az embereket egy életre, legyen az az élet bármilyen hosszú vagy rövid. És a zsidóknak a tetoválás eleve egy óriási tabu. Persze a mai zsidó fiatalok talán már máshogy állnak hozzá, de eredetileg a vallás tiltotta a tetoválást. És azért nem értettem meg korábban annak a súlyát, hogy mit jelentett Tätowierernek lenni, mert Lale sokáig maga tompította ennek jelentőségét a saját szemében is.

Amióta megismerte Lale és Gita történetét, hallott hasonló lágerszerelmekről?

Egészen pontosan a legutóbb két nappal ezelőtt! Melbourne-ben beszéltem a zsidó írók fesztiválján, és egy hölgy odajött utána, hogy az ő édesanyja, aki nemrég halt meg, szintén Auschwitzban ismerte meg az apját. Aztán rájöttem, hogy ráadásul én találkoztam is a hölgy mamájával korábban Lale házában, Gita barátnője volt korábban. Ez tehát csak az utóbbi napok története. De egyébként is rá kellett jönnöm egy másik túlélő, a sidney-i Lotte Weiss elmondásai alapján, hogy ha nem is olyan intenzíven, mint Lale és Gita – mert nekik Lale pozíciójából fakadóan több lehetőségük volt –, de az emberek igenis közeledtek egymáshoz. Bizonyos értelemben az a tábor is egy közösség volt nekik.

Akkor emiatt lehet az, hogy az utóbbi időben újabb és újabb olyan történet bukkan fel, amely a halálgyár ismertetése helyett valamiféle emberi, személyes nézőpontból foglalkozik a holokauszttal?

Annyira remélem, hogy igen! És el is kell mesélnünk ezeket a történeteket, az emberek hallani akarják őket. Minden nap kapok leveleket, rengeteget, óriási az éhség az ilyen történetek iránt, amelyek bár borzalmas időkben estek meg, de mégis ott van bennük az emberség és a szeretet.

Az auschwitzi tetováló története elég régre nyúlik vissza: tizenöt éve, 2003-ban ismerkedtek meg Laléval. Miért csak most lett könyv belőle?

Először, ugye, nem regény, hanem forgatókönyv formájában írtam meg ezt a történetet, és ezt a forgatókönyvet meg is vette egy ausztrál filmes cég. Így aztán öt vagy hat évig nem birtokoltam a könyv jogait, nem csinálhattam vele semmit. Amikor aztán végül visszakaptam a jogokat, akkor beküldtem néhány forgatókönyv-versenyre Amerikában, ahol jól szerepelt, nyert is néhány díjat, és általában nagyon sok bátorítást kaptam az emberektől, hogy mennyire remek ez a történet, és így tovább. Aztán egy San Diego-i utunkon épp arról lamentáltam a bátyámnak és a feleségének, hogy még mindig itt van ez a csodálatos történet a kezemben, amikor a sógornőm rám nézett, és azt mondta, „az isten szerelmére, írd meg regénynek!” Tehát azért tartott ilyen sokáig a folyamat, mert sokáig nem voltak nálam a jogok, utána pedig még mindig megszállottan csak forgatókönyvben tudtam gondolkodni.

(Heather Morris nem jegyzetelt és diktafont sem használt a beszélgetések során, ám egy alkalommal Lale megengedte neki, hogy videóra vegye. Innen származik a videó.)

De hol akadt meg a forgatókönyv sorsa? Az említett cég egyáltalán akart belőle filmet csinálni?

Nagyon is, de egyszerűen nem tudták rá összeszedni a pénzt. Pedig a kormány még pénzt is adott, hogy finanszírozza a kutatást, de filmre vinni ezt a történetet iszonyú sokba került volna, és végül ezen bukott el az ügy.

És most, hogy a regény létezik és sikeres, végre elkészülhet a film, amit Lale annyira akart?

Elég valószínű, hogy igen: a könyv most már hollywoodi ügynökségek kezében van. Úgy tűnik, kell egy sikeres regény, hogy kinyíljon a szemük: amint a könyvet kiadták Angliában, alig telt el pár hét, míg néhány nagyon befolyásos ember máris észrevette – pedig Amerikában még meg sem jelent.

Említi a könyvben, hogy Lale azt is tudta, kiket szeretne a főszerepekre: Ryan Goslingot és Natalie Portmant. Végül lehet, hogy igaza lesz.

Azt sajnos kétlem, ugyanis időközben ők már túl idősek lettek a szerepekre: Gita csak tizennyolc éves volt, Lale pedig huszonöt, sokkal fiatalabb színészekre lesz szükségünk.

Most, hogy a könyv miatt utazgat, eljutott Auschwitzba?

Igen, a múlt hónapban. Még mindig kiráz a hideg, ha rá gondolok. Meghívtak az Élet menetére Auschwitz-Birkenauba, és először csak egy kis csoportnyi diákkal mentem el a két lágerbe, egy teljes napot töltöttem ott, és egyszerűen megbénított. Csak álltam Birkenauban, és egyszerűen nem bírtam felfogni a méreteit. Még Lale barakkjánál is jártam, már nem áll az épület, viszont megérintettem a 9-es barakk helyét jelző követ, Gita barakkja pedig még mindig áll. A következő napon aztán visszamentem a menettel, és az már sokkal érzelmesebb élmény volt, az első nap egyszerűen sokkolt, míg a második alkalommal már képes voltam átérezni azt, hogy azon a helyen vagyok, ahol Lale és Gita története zajlott, aminek a megismerésével éveket töltöttem.

Úgy tudom, most Cilka történetén dolgozik, aki szintén Az auschwitzi tetováló egyik fontos szereplője volt, a táborparancsnok őt választotta ki a rabok közül, hogy az ágyasa legyen, a háború után pedig kollaboránsként a Gulágra került. Hogy áll ez a történet?

Ez is regény lesz, bár valószínűleg ezt is forgatókönyvként kezdem majd, és azt formálom át aztán regénnyé, ez már gyorsan megy majd, bebizonyosodott, hogy ez a módszer vált be nekem. A történetet már Szibériából, a Gulágról kezdem majd, Auschwitz csak a háttértörténet lesz. Most ott tartunk, hogy rengeteg információt kaptunk Szlovákiából – Cilka is szlovák volt, mint Gita és Lale – és a Gulágokról, amit a San Francisco-i Stanford Egyetemen vizsgálnak, és most próbálunk magáról Cilkáról és a munkatáborok életéről további anyagokhoz jutni. Ebből fogom aztán összerakni a történetet ugyanazzal a módszerrel, hogy Lale történetével. És egyébként ennek is boldog a vége: Cilka szerelmes lesz a táborban, és hozzámegy egy férfihoz, mégpedig egy magyar férfihoz.

…

Az auschwitzi tetováló 2018 áprilisában jelent meg az Animus Kiadó gondozásában, a szerző pedig hamarosan hazánkba látogat a Margó Irodalmi Fesztivál vendégeként.